Miután május első hétfőjén a még egyetlen versenyben maradt rivális, a Tottenham Hotspur nem bírt a Chelsea-vel, véglegessé vált, hogy a Leicester City FC (LCFC) csapata nyerte a Premier League (PL) 2015/2016-os évadát. A győzelem keltette érzelmek leírhatatlanok, a szurkolók is alig hiszik el, mi történt velük, hiszen tavaly épphogy sikerült a PL-ben megkapaszkodniuk. Az elmúlt egy évben a hírek szerint alig néhány tucatnyian voltak olyanok a világon, akik 2015 nyarán megfogadták a csapat bajnoki győzelmét, és a fogadásuk mellett végig ki is tartottak. A fogadók védőszentje meghálálta hűségüket: minden egyes feltett fontra ötezret fizettek nekik azok a bukik, akik Elvis Presley felbukkanását 2,5-szer, a Loch Ness-i szörnyét 10-szer tartották valószínűbb eseménynek a Rókák bajnoki címénél. Azt mondják, összességében 50 millió fontot buknak a dolgon az irodák…
A klub Leicester Fosse néven 1884-ben alakult, 35 év múlva változtatta nevét Leicester City FC-re, és a környéken igen népszerű rókavadászat után kapta a „Rókák” becenevet. A csapat 1929-ben elcsípett ugyan egy második helyet az angol élvonalban, de jobbára páternoszterként járt az első és a másodosztály között. Az LCFC négyszer is bejutott a szövetségi kupa (FA Cup) döntőjébe, de mind a négyet el is bukta, amivel kétes csúcstartó ebben a műfajban – igaz, a második számú, a nagycsapatoknál jobbára a fiataloknak játéklehetőséget nyújtó Liga Kupát háromszor is megnyerte. A klub korábbi hírességei közül Gordon Banks, Peter Shilton és Gary Lineker neve lehet ismerős, de mi, magyarok a tavaly elhunyt Fülöp Mártont is idesoroljuk, aki 2007-ben kölcsönjátékosként 24 mérkőzésen védte a csapat hálóját a másodosztályban.
A 2000-es évek nem sok jót ígértek a Rókáknak. Bár 2003-ban megnyílt az új stadionjuk, az építkezés és a másodosztályú lét komoly adósságspirálba taszította őket, így nem csoda, hogy 2008 nyarától a harmadik osztályban játszották meccseiket. Egy év után visszajutottak, hogy 100 millió fontnyi adóssággal a hátuk mögött, 20 millió font veszteséget termelő éves működéssel rohanjanak a semmibe.
Ekkor lépett színre fehér lován a mesebeli herceg, Vichai Srivaddhanaprabha, pontosabban repült magánrepülőgépén Thaiföldről Leciesterbe, hogy először mint mezszponzor fektessen az angol futballba, majd „hirtelen ötlettől” vezérelve megvásárolja az LCFC-t működtető futballtársaságot. 2013 végére rendezte az adósságokat, állta a veszteségeket, játékosokat hozott a klubhoz, jelentősen emelte a fizetéseket.
Az utolsó két-három évben szerződtetett játékosok közül többeknek ez volt az utolsó esélyük, hogy komolyabb eredményt érjenek el pályafutásuk során. A csapat átlagéletkora 26 év, ami a legmagasabb a tabella élén álló csapatok közül. A leggyakoribb kezdő csapat átigazolási összértéke 22 millió font. A gólkirályi címre pályázó Jamie Vardy 1 millió fontért került Fleetwood Townból Leicesterbe, az év játékosának választott Riyad Mahrez pedig mindössze 400 ezer fontért a francia másodosztályú Le Havre-tól. (Összehasonlításul: a bajnoki rajtnál favoritnak gondolt Manchester City kezdő tizenegyének összértéke 12,8-szer volt nagyobb.) Az LCFC bérköltsége csak a 12. legmagasabb volt az első osztályban.
A ravaszdi koma
Miért a Leicester nyerte idén a bajnokságot? Bármilyen ostobának is tűnik a válasz: azért, mert ez a csapat gyűjtötte össze a legtöbb pontot – és ebben a mondatban a Premier League egész idei őrültsége benne van.
A nagycsapatok belső problémákkal küszködtek. A bajnok Chelsea „elaludt” a 2015. évi nyári átigazolási időszakban, ráadásul a játékosokat inkább lefoglalta José Mourinho edző megbuktatása, mint a játék. A Liverpool szintén menet közben váltott edzőt, de mire Jürgen Klopp megérkezett, már elúszott a bajnokság. A Manchester Citynél a tulajdonosok február elején nyilvánossá tették, hogy nyártól Manuel Pellegrini helyett a Bayern Münchentől érkező Pep Guardiola veszi át az irányítást, ami után – láss csudát! – mélyrepülésbe kezdett a csapat. A másik manchesteri csapat, a United még két év után is azon erőlködött, hogy megértse a vezetőedző Louis van Gaal futballfilozófiáját (nem sikerült), míg az Arsenal a „szokásost” hozta (tavaszra a sérülések megtizedelték őket).
A Leicester sikerének sportszakmai kulcsfigurája az átütő sikert 63 éves koráig sehol el nem érő Claudio Ranieri volt. A játékosállomány tudásához alkalmazkodó egyszerű taktikával játszatta a csapatát: a betonvédekezést ötvözte a hosszan előívelt labdákkal vezetett kontratámadásokkal, ami rendkívül hatékonynak bizonyult. Ranierit nem érdekelte, hogy zömében az ellenfélnél van a labda, a meccsenkénti átlagos labdabirtoklás 45 százalék volt (ami a nagycsapatok ellen néha 30 százalékra csökkent), ennél rosszabb arányt csak a Sunderland és a West Bromwich Albion produkált. A mérkőzést gólra játsszák, és abból egy is elég, ha közben egyet sem kapsz.
„Csodálom azokat, akik új taktikai rendszereket dolgoznak ki, de én mindig is azt gondoltam, hogy egy jó edző számára az a legfontosabb, hogy a játékosok karakterének megfelelő csapatot építsen fel. Én a beléjük vetett bizalomról beszéltem nekik, és csak keveset a taktikáról” – nyilatkozta nemrég Ranieri a Corriere della Serának. A jó adottságú, de korántsem szupersztár játékosokból egységes csapatot faragott, akik így együtt felülmúlták az egyénileg képzettebb, jobb, de csapatként kevesebbet mutató vetélytársakat. Érdekes momentum, hogy a Leicesternél komoly hangsúlyt fektettek a magyar mozikban is sikert aratott Moneyball című filmben látottakhoz hasonló elemzésekre. Nagy adatbázist építettek játékosokról, edzésekről, ellenfelekről, részleteiben elemezték és fordították napi gyakorlatra, taktikára a kapott eredményeket.
A tyúktolvaj
Sokan a futball újraéledő romantikájáról beszélnek. „Ebben az egész sztoriban az a jó, hogy visszaadta a hitünket. Mert a Leicester City kicsit mi is voltunk, igen. Az elvetélt tehetségek, a megyekettősök, a kábelgyári melósok, a térdrögzítős vésztartalékok, akiknek a Camp Nou helyett a hátsó füves jutott” – írja Gazdag József a Magyar Nemzetben. „Amikor ugyanis a Leicester tündérmeséje a valóság közelébe érkezett, mindazoknak a története lett, akik ahhoz a romantikus ideához ragaszkodnak, hogy mindenkinek sikerülhet. Az elit diskurzusában populistának bélyegzett mese ez arról, hogy le lehet győzni a hatalmasat, a gazdagot, a kivételezettet” – ezt meg Pető Péter a Népszabadságban.
Pedig a Leicester City bajnoki címének történetét a legegyszerűbb sportgazdasági logika írta; és e történet még csak nem is tündérmese. A bajnoki cím mögött természetesen pénz áll. Rengeteg pénz.
Amikor a Leicester City 2009-ben adóssághegyekkel a háta mögött kapaszkodott vissza a másodosztályba, éves vesztesége több tízmillió fontra rúgott. Ha nem történik csoda, ők is mennek a süllyesztőbe. A csodát megtestesítő Vichai Srivaddhanaprabha a Forbes szerint jelenleg a világ 612. leggazdagabb embere, vagyonát 2,8 milliárd dollárra becsülik. A Guardian szerint az üzletember felemelkedését nagyban köszönhette annak, hogy jól és kiegyensúlyozottan beágyazott a thaiföldi politikai rendszerben. Az igazi gazdagságot azonban a világ 12. legforgalmasabb repülőtere, a bangkoki Suvarnabhumi Airport King Power duty-free bolthálózatainak üzemeltetési monopóliuma hozta el számára, amihez a miniszterelnök jóváhagyása is kellett. A miniszterelnök akkor az a Thaksin Shinawatra volt, aki 2007–2008 között a Manchester City többségi tulajdonosaként is szerepelt.
Az üzletember Leicesterben első osztályú csapatot akart, pénze volt, nem érdekelték a szabályok. Márpedig az angol másodosztályban szigorúan szabályozottak a pénzügyek, a kiadásokat a bevételekhez kell igazítani. Srivaddhanaprabha egy közvetítő céget közbeiktatva saját cégével, a King Powerrel kötött áron felüli szponzori szerződést. Tehát csalt – átlépte a korlátokat, és így tette feljutó csapattá a Rókákat. A Premier League-be érkezvén kijelentette, a következő években 180 millió fontot kíván a csapatra költeni, ami pedig már a legnagyobbak nagyságrendje. A Leicester City egyébként tavaly Európa 24. legnagyobb bevétellel rendelkező futballvállalata volt, forgalma felülmúlta a teljes magyar klubfutballét a tao-val együtt. Vichai nem mentes az úrhatnámságtól, például meccsre érkezvén nemritkán a stadion gyepén landol a magánhelikoptere – de nem szűkmarkú, gyakran jár ingyensör és ingyenfánk a szurkolóknak, aki pedig idegenbe is elkíséri a csapatot, annak 10 fonttal támogatja az utazását – mondhatnánk, szurkolókat vásárol.
A Leicester története éppen azt mutatja, hogy hivatásos futballt csak pénzből lehet csinálni. Igaz, azt is – és ebben egyetértek a lelkesedőkkel –, hogy a pénz önmagában nem elég. Kell tudás, csapatmunka, alázat és sok szerencse. Ez mind megvolt idén a Leicesterben, megérdemelten lettek bajnokok. Jövőre a számítások szerint a televíziós jogokból, jegybevételekből, pénzdíjakból, a BL-részvételből további 150 millió fonttal lesz gazdagabb a klub, ami már Angliában is versenyképes költségvetést eredményezhet. Ezzel a költségvetéssel akár hosszabb távon is a legjobbak között tud maradni a klub. De az egy másik mese lesz.
