Múlt hétfőn Hamburgban egy hosszú ideje várt sajtótájékoztatón a profi országúti kerékpársport egyik kiemelkedő versenyzője, számos magasan jegyzett szakági trófea (vb-, olimpiai, Tour de France-, Vuelta Espana-elsőségek) tulajdonosa, miután beolvasott hazája és a sportág szinte összes vezetőjének, bejelentette visszavonulását.
*
Bár sokan reménykedtek, hogy arról fog beszámolni, hol folytatja pályafutását, melyik csapattal vág neki idén a Tour de France visszahódításának, de e végkifejlet - amit a német sportsajtó azért jó előre prognosztizált - inkább mondható logikusnak. Egy nagyszerű sportpályafutás ért az Elba torkolatánál méltatlan véget.
Haladjunk egy kicsit, mint ilyenkor szokásos, az időben hátrafelé, s a nagyszerűből és méltatlanból kezdjük a méltatlannal - több okból is. Szívünk miatt azért, hogy gyorsan túlessünk rajta, lehetőségeink miatt pedig azért, mert bár lelépése finoman szólva is eminens módon jellemző a nemzetközi kerékpársport jelenlegi és közeljövőbeni helyzetére, arról is szemrebbenés nélkül letesszük a nagyesküt, hogy Jan Ullrich jelenléte az országutak aszfaltján végső soron az embersportnak igen nagy hasznára volt, úgy általában. Tehát
a gyalázat
valamikor a tavalyi Giro D'Italia vége felé robbant ki, amikor az épp soros doppingbotrányban (az ilyenek lerázhatatlanul kísérték végig a sportág évszázados történetét) megbukott egy Eufemiano Fuentes nevű doktori személy (az ügy részletei Vérvád című cikkünkben, Magyar Narancs, 2006. június 1.), kábé azzal, hogy 200 élversenyző folyamatos doppingolásában vállalt tevékeny részt. A kétszáz között mondjuk lokálspecifikus okokból ott volt szinte valamennyi spanyol menő, de nemzetközi szinten is a créme de la créme, mások mellett a tavalyi Tour de France két legnagyobb esélyesének ígérkező Ivan Basso és - kell-e mondanunk - Jan Ullrich. A spanyol csendőrség (Guardía Civil) Operación Puerto fedőnevű akciója gőzerővel folytatódott, az illetékes szakminiszter vihargyors eredményeket és hulló fejeket ígért, de ebből a bili borulásától számított egy hónapon belül nem lett semmi (hogy is lehetett volna). Egy hónap múlva viszont indult a Tour de France mezőnye, hogy a Lance Armstrong által üresen hagyott trónra felléphessen az új király. Érthető volt a verseny szervezőinek remegő szájszélű aggodalma a játékuk tisztaságáért, amikor a start előtt két nappal félrevonták a két nevezett csapatának főnökeit, hogy a napvilágra került információk hatására ők köszönik, de nem kérnének Ullrich és Basso fellépéséből. A T-Mobile csapatának nem kellett kétszer mondani, Ullrich csomagolt, kisvártatva a csapatból is kicsapták... Nevezhetnénk akár a sors iróniájának, hogy a foghíjas Tour győzteséről, Floyd Landisről nem sokkal a champs-élysées-i fényképezkedés után bizonyosodott be, hogy - burleszkbe illő körülmények között - maga is doppingolt (ezt sem hagytuk szó nélkül: Dobom a sárgát, Magyar Narancs, 2006. augusztus 10.). Mit mondjunk? Ilyen ez a sport? Vagy húzzon mindenki? A bili borulása óta eltelt majd' egy év, s a kétszáz bizony teker dalolva, csak Ullrich húzott. Egy lúzer, nyilván.
A dicsőség
Voltaképpen ezt a fejezetet kezdhetjük is ott, ahol az előzőt elhagytuk, a lúzerségnél - a napnál is világosabb: a happy endre hajtunk ezerrel (és reménytelenül). Tehát az országúti kerékpározás azon sportágak közé tartozik, amelyekben van nagyobb dobás az olimpiai bajnokságnál is: a Tour de France megnyerése. Hősünk ezt viszonylag fiatalon, huszonnégy éves fejjel teljesítette, méghozzá úgy, hogy csapata második számú versenyzőjének nevezték, mint Bjarne Riis, a favorit, az előző évi győztes legfőbb segítőjét - ám a lovagi tornákat soha nem a fegyverhordozók vívják (pláne nem nyerik). De ez alkalommal (1997-ben) ez a csoda következett be, akkori csapata, a Deutsche Telekom (a T-Mobile elődje, ennyit a márkahűségről, az ő hűségüket meg hagyjuk is) az első kisebb emelkedő után vezércserére kényszerült: míg Riis csak mászott az első csoporttal, Ullrich simán tartotta a lépést a hegyek akkori királyával, Richard Virenque-kel, s még az is belefért, hogy az időfutamon szerzett előnye biztos tudatában a célnál ne erőszakoskodjék, rezzenetlen arccal engedje szakaszt nyerni a hegyimenőt, a helyiek kedvencét. Aztán láttuk ezt a rezzenéstelen arcot eleget... Akkor minden jel arra mutatott, hogy ha eljön az ideje, a Tour nagy sorozatgyőztesei közé (Jacques Anquetil 5; Eddie Merckx 5; Bernard Hinnault 5; Miguel Indurain 5) kerül ő is. Nos, nem kimondottan így történt, soha többet nem nyert... Az ötöst ugyan az ő neve mellé is odabiggyesztik a Tour krónikái, de abban a rubrikában, ahol az ezüstérmeket jegyzik. 1998-ban jött a Kalóz, Marco Pantani (nota bene számos doppingügy negatív hőse, bántóan korai halála kapcsán is legtöbbször a kábító- és doppingszereket emlegette a sajtó; mindazonáltal felejthetetlen küzdő volt), és 1999-ben Lance Armstrong, hogy a verseny történetének egyetlen hétszeres győzteseként tündököljön. Már az első győzelme után csak az volt mindig a verseny fő kérdése, hogy ki állíthatja meg Armstrongot? S a válasz mindig Jan Ullrich nevével kezdődött... A verseny a Tour de France volt, hiszen Armstrong mást voltaképpen nem is nyert. Ullrich ezzel szemben Vueltát (a másik, a spanyol nagy háromhetes körverseny), olimpiát, világbajnokságot, sorra kisebb, ám a teljes nemzetközi élmezőnyt felvonultató versenyeket (például a svájci kört). Ám azt a rezzenéstelen arcot legtöbbször akkor láttuk, amikor a hegyre föl Armstrong kiállt a nyeregből, nekilendült és visszanézett rá, Ullrich makacsul ülve maradva a nyeregben még tekert vele egy kicsit, aztán lassan és reménytelenül elmaradt - közben a szeme sem rebbent. Ám, ha kimozdultak Franciaországból, minden másképpen volt - csak hát az igazán nem érdekelt senkit. Na, ja, a világ második legjobb kerékpárosa.
Mindazonáltal nagy veszteség a távozása, még nagyobb, hogy itt maradt utána ez a doppinghistória, így azt sem mondhatjuk, hogy az utolsó tiszták egyike ment el (a dopping immár végérvényesen fölzabálni látszik a sportágat). És még utolsó endékásnak itt van Zabel, ha eldobja a járókeretét, simán hozza a Milánó-San Remót. Ne szépítsük, nem mondhatunk semmit. Legfeljebb azt, hogy mi azért szerettük nagyon.
