Ha már nem tudnak túllépni rajta, legalább megpróbálják elfelejteni, de ezt követően a test, mint minden magára hagyott lény, illegalitásba vonul és habzó szájjal bosszút esküszik. Ekkor jelentkeznek az első problémák: súlygyarapodás, majd krónikus székrekedés.
És akkor arra gondolunk, edzeni kéne. Az első edzések rendszerint borzalmasak, testünk legváratlanabb pontjai görcsölnek be, illetve produkálnak kínzó izomlázat (nem vicc, nekem a szemhéjam fájt a legjobban, és valami olyan arckifejezést produkáltam, hogy baráti köröm egyes tagjai máig emlegetik gúny és nevetség tárgyává téve fáradozásaimat).
Ha mindezeken túlestünk, és van kedvünk folytatni, akkor még nevetségesebb és megalázóbb megpróbáltatások alá vetnek minket, mivel egyes küzdősportok (kung-fu és módozatai, thai-chi chuat stb.) - szemben mondjuk az általam kultivált kick-boxszal - rendkívül nagy hangsúlyt fektetnek a katákra, vagyis a formagyakorlatokra. Ezek leutánzása és követése megközelítőleg olyan feladat, mintha álmunkban alámerülvén a spiritualitásba teleportálnának minket, és egy
Gyagilev-balett kellős közepébe pottyannánk
Ezért, ha tehetjük, sürgősen nyargaljunk át a kemény, kifejezetten harci célokat szolgáló északi stílusokhoz (kick-box, taekwon-do, kempo), ha nem harmonikus életvitelre, hanem megbízható segítségre vágyunk a bajban. A kick-box a legmegfelelőbb erre a célra, mivel az összes létező harcművészeti ágból gyúrták össze, ezek közül is leginkább a shotokan karatéból, a normál angol ökölvívásból, a taekwon-dóból és a thai-boxból, leegyszerűsítvén ezek felesleges formuláit. Megtartották a karate-do hierarchikus rendszerét, és ugyanúgy vizsgákhoz kötik a különböző színű övek viselését, 10 kyu a legalacsonyabb, egy kyu a legmagasabb fokozat. Ezt követik a mester-, vagyis danvizsgák. Ám ezt az egészet is csak akkor míveljük, ha legalább fele részben - persze csak recesszíve - antiszociális állatok vagyunk, mert különben nem merülhetnénk el a karate legigazibb és persze méltatlanul elhallgatott örömforrásába,
az ellenfél rugdosása okozta örömbe
Ez utóbbi persze a legnehezebb pillanat: az első küzdelem. Ám mit tesz az ember csodálatos adaptív képessége, a legtöbb kezdő az első bénázást követően oroszlánként veti bele magát a küzdelmekbe hangos lihegéseket és az akciófilmekben megszokott hangeffektusokat hallatva. Erről én a mai napig sem tudtam leszokni, de olyan csúnyán is nézek, mint Tong-Po az arénában, mikor Van Damme az első ura-mavasigeriket nyomta a tarkójára. A kezdőt persze kiütik. Mindig kiütik, de ez egyáltalán nem zavarja, tisztelettel vegyes félelemmel tekint mesterére és a sportot 10-15 éve művelő 1-2 kyus társaira, edzés után pedig titokban megérinti barna vagy vörös öveiket. Miután hazafelé megvette az összes kick-boxszal foglalkozó sajtóterméket és könyvet (útját meggörbített közlekedési táblák és derékba tört macskák jelzik), fehér övére hajolva meditál. Az első három hónap túlélése a legfontosabb, utána már könnyen jön minden, önbizalmunk hirtelen megnő, és egyre nagyobb távlatok lebegnek szemeink előtt: a porban vinnyogó Hugyetz Lajos és három segédje vagy esetleg az, hogy nem ártana, ha a következő Mortal Kombat figuráit rólunk mintáznák. A kick-box még számos más előnnyel is szolgál a puha, déli stílusokkal szemben: nem kell transzcendens baromságokba alámerülni, rengeteg a küzdelem, sohasem folyik vér, angol-japán a vezényleti nyelv, és az egész
ruha alatt is hordható,
szemben a machetével vagy a vadászpuskával. De mit sem számít az erő és a kitartás, ha nem vagyunk elég nyújtottak, hisz a rúgások mindegyikéhez legalább az kell, hogy a portörlőt a lábujjaink közé fogva letakarítsuk a szagelszívó tetejét. Ha ez elsőre nem sikerül, akkor következik a nyújtás: a fal mellé állítva egy kedves, guggoló sporttársunk vállára rakjuk kinyújtott lábunkat, aki ezt követően szép lassan felemelkedik. Ilyenkor hasonló hangokat hallatunk, mint a küzdelem során, aztán hirtelen minden elcsendesedik, szétfoszlik bennünk a vadállat képe, akik mi lettünk volna egykoron.
Nyári Gábor
