"Lubinski, Kubinski, Lominski..." - olvassa a narrátor a cégtáblákon körbetekintve a neveket, néhány nappal a háború kitörése előtt Varsóban, Ernst Lubitsch Lenni vagy nem lenni című 1942-es filmje, minden idők egyik legjobb szatírája elején. A történet arról szól, hogyan jár túl a megszállás idején a Gestapo és többek között Adolf Hitler eszén egy botcsinálta hősökből és vakmerő ripacsokból álló lengyel színtársulat. Ha lehet a nácikkal és a német-lengyel múlttal viccelni, akkor leginkább úgy, mint Lubitsch filmje teszi, amelyet Németországban ma is gyakran vetítenek a tévékben. Sőt, meggyőződésem, hogy német szinkronnal mulatságosabb, mint az eredeti amerikai.
Arról jutott eszembe a film meg a szinkron, hogy a világbajnokság első nyolcaddöntője, a német-svéd meccs, a müncheni stadion eredményjelző tábláján "Podolski, Podolski" felirattal végződött. Nem valószínű, hogy a dalos kedvű hazai nézők közül sokaknak eszébe juthatott Lubitsch, bár a Klose-Podolski-csatárkettős szerepeltetése a német-lengyel viszony utóbbi évtizedeinek legvidámabb lapjaira tartozik. A két említett fiatalember ugyanis született lengyel, egyikük opolei, másikuk pedig ráadásul gliwicei, ha már egyszer '39-et emlegettük. Egyikük énekli a német himnuszt, másikuk nem, de egymással a pályán néha lengyelül beszélgetnek. Merő bénaságból (vagy hazafiságból?) egyikük sem bírt gólt lőni szülőhazájuk ellen, Klose erősen faragta a kapufát, Podolski csak küszködött, helyettük az utolsó percben Odonkor passzából egy valódi svájci, Neuville, a másik csere talált be - "eredj, fiam, és csillogtasd meg a német erényeidet!" -, majd nyilatkozott olyan ékes németséggel, mintha Clouseau felügyelő szinkronhangja volna. Most azonban annál inkább működtek: Klose Ronaldinho módjára járt-kelt a mélytengeri búvárokra emlékeztető svéd védők között, Poldi, a német tiniideál pedig két labdaérintéssel egyszerűen eldöntötte a meccset. Persze a németeknél minden csak látszatra egyszerű, a mindennek pedig kritikai gyökere van.
Először akkor döbbentem meg a múltba néző-önkínzó német futballmentalitáson, amikor 1996-ban az Európa-bajnokság előtt a közszolgálati tévé a nagy torna beharangozójaként egy héten át éjszakánként leadta a régebbi Eb-k emlékezetes német meccseit. A színtiszta diadalok, a szovjetek elleni győzelem vagy a belgák elleni döntő mellett azonban nagy megdöbbenésemre a legkínosabb kudarcokat is elővették: a strandról visszaugró dánok elleni megalázó vereséget vagy a csehek ellen elvesztett 1976-os döntőt, kilencven perc, hosszabbítás, tizenegyesek. Ezt nevezem én mazochizmusnak, a németek pedig úgy hívják, múltfeldolgozás; náluk ez a kritikai beállítottság szerves része. Csakis ezzel a mentalitással, valamint a korábban játékosként felhalmozott óriási kredittel magyarázható, hogy Jürgen Klinsmann túlélte az elmúlt egy-két évet, hiszen amit új edzésmódszereiért, meglepő taktikai húzásaiért a futballélet jeles és jeltelen képviselőitől kapott, azt még maga Mezey György is csak ideig-óráig viselte volna el. Klinsmann a pergőtűzben is folyamatosan hangsúlyozta, hogy minden, amit tesz, egy tanulási folyamat része, ő és stábja a kritikákon elgondolkodik, és megpróbálja munkájába beépíteni. Így kért türelmet a védelem tengelyében Metzeldernek és Mertesackernek vagy az ifjú Podolskinak, ha épp nem ment úgy a játék. A németek pedig kritikusak ugyan, de naivak is, és hittek neki.
Most persze valamennyi kritikus meghajol Klinsmann előtt, nem is beszélve a német népről, amely százezres tömegrendezvényeken reflektálatlanul ünnepli a nyolc közé jutást. "Jön még kutyára dér" - mondja azért ilyenkor a jól nevelt, de bizakodó hatvannyolcas. Az utca emberétől eltekintve - aki már a csoportmeccsek alatt ráhímeztette a jó előre megvásárolt lobogóra a "Weltmeister '06" feliratot - minden valamirevaló kritikusnak eszébe jut, nehogy a németek túlnyerjék magukat, merthogy a nacionalizmus, a veszély és egyebek, ugye, fennállnak. Hogy hová vezet a túlzott eufória, már megmutatta a lengyelek elleni meccs is, ahol a tévében élőben kapcsolták Görlitzet, Michael Ballack szülővárosát. A tömegből egyszer csak elővarázsoltak egy keletnémet nénit, ő volt egykor - úgysem találnák ki - a nagyszerű középpályás bábaasszonya. A nagy hangzavarban nem hallottam, mit mondott, talán arról beszélt, hogy nehéz szülésekre emlékszik a hetvenes évekből, viszont a tömeg mögött, a háttérben ott feszült a német zászló, két reflektorral pont úgy megvilágítva, ahogy Leni Riefenstahl ezt kitalálta egykor.
A legtöbb, erősen balos szakember úgy véli, hogy a német patriotizmus-nacionalizmus koordináta-rendszerében az optimális szint a német válogatott számára a negyeddöntő lenne - vereség tizenegyesekkel az argentinoktól; a drámai változat az elődöntő - vereség az olaszoktól a hosszabbításban; a tragikus pedig a döntő - megint egy ötöst kapnak az angoloktól, de akkor aztán már tényleg vége. Mintha ennek a valahova eljutásnak lenne optimuma vagy igazságos mértéke. Nyilván nincs. Hiszen egyáltalán ki gondolta volna, hogy ennyire jól fognak játszani? Ki hitte volna, hogy Klose élete formájában lesz, és ez mindenki ellen elég, hogy Mertesacker egyetlen szabálytalanság nélkül radírozza le a sokkal ügyesebbeket, hogy a tényleg elképesztő Ballack védekezésnél lecövekel a saját tizenhatosán belül, és úgy stukkolja ki a kétségbeesett svéd próbálkozásokat, mintha a Balatonban állva sörmeccselne.
Persze ehhez a széles nagy jókedvhez kellett a svéd csapat asszisztenciája is. Talán fogalmazhatnánk úgy, hogy Svédországra ezen a mérkőzésen nem került sor. (Ha a svédek is pályán lettek volna, akkor Greta Garbót meg a Ninocskát lehetett volna hajánál fogva előrángatni, de hát nem voltak ott.) Így magunkra maradva már csak annyi a kérdés: most aztán kinek drukkolna Lubitsch?
