Labdarúgó-világbajnokság: R helyett Z - Franciaország-Brazília 1-0

Sport

Az egyik legemlékezetesebb francia-brazil meccset tulajdonképpen alig láttam.
1986-ban, a Bakonyban tartott, végtelennek tűnő hadgyakorlat egyik forró délutánján egy domboldalban kellett sátrat vernünk, méghozzá vegyvédelmi köpenyből. Igyekeztünk, mert a távolban vihar-felhők gyülekeztek. A sátorverés nehézségeit növelte, hogy a jó szándékú parancsnokság a domb aljában egy Junoszty televíziót állított fel, ezen nézhettük Socratest, Platinit meg a többieket, persze csak ha elég közel mentünk a készülékhez. Így aztán a VV-köpenyek patentolását és kifeszítését időről időre nagy összeszaladásokkal szakítottuk félbe, mindig akkor, ha a kommentátor felemelte a hangját vagy a közelebb sátrazók kiabálni kezdtek. Mozgalmas mérkőzés volt, sok helyzettel, így a feltételezhetően minket is figyelő NATO-kémműholdak érdekes csapatmozgásokat rögzíthettek; pulzáló helyváltoztatásunk valamilyen elfeledett adatbázisban talán még ma is megtalálható "A Varsói Szerződés különleges hadmozdulatai" címszó alatt.

Akinek akkortájt műholdja volt, most biztos a Google Earth Live otthoni változatán nézte a brazil-francia negyeddöntőt, már amennyire ezt a frankfurti stadion tologatható teteje engedte. A felgyorsult játék és a sokat fejlődött stratégia áttekinthetetlensége miatt a szemben álló felek mozgása kevésbé volt követhető, mint húsz évvel ezelőtt; leginkább az "irreguláris hadviselésre" emlékeztetett, bár tagadhatatlanul "megvolt benne a szabadtéri sportok kockázata és izgalma" (Joseph Conrad: A titkosügynök. Budapest, 1986, 124. o., ford.: Gy. Horváth László). A brazilok felállása már a himnusz alatt megdöbbentette a megfigyelőket (elforog a kamera, zoom), hiszen Kaká angyalarca és Ronaldinho reklámfejpántja után váratlanul Juninho morcos tekintete jelent meg a képernyőn. Ez különösen azért volt érthetetlen, mert a brazil középpálya már eddig is túlzsúfolt volt, ezt három, irányításra predesztinált játékossal tovább variálni, és elöl egyetlen (legigazibb) igazi csatárral próbálkozni, vakmerőnek tűnt. A franciák viszont, Domenech kapitánysága alatt először, a második meccsen egymás után ugyanazzal a csapattal álltak fel: ott volt a megbízható fekete hátvédsor, kiegészülve a kimagasló Sagnollal, a két optimális szűrő, a fantasztikus Henry (akinek az arca talán mégsem sérülhetett meg annyira a spanyolok ellenÉ), a szélvészgyors Ribéry (az ő arcával) és ott volt Zidane, megint talán utoljára.

Azt mondhatnánk, hogy az első félidő utolsó percéig az ezen a világbajnokságon szokásos fenekedés zajlott: Gallas és Thuram bedarálta Ronaldót, Makelele mindenki mást, néha megvillant egy boka, felfutott egy szélsőhátvéd, Lucio lépett két gyorsat, Malouda hármat, de alapjában véve minden kérdés nyitva maradt. Ekkor azonban az ihletett Zidane passzával váratlanul kiugrik egy csatár, messziről úgy tűnik, Henry az. De nem, Henry mozgása muzsikál, ez az ember meg inkább - hogy úgy mondjam - nyargalászik. Vieira az, a védekező középpályások legkegyetlenebbike, aki Verebes Mágus szerint a Togo elleni csoportmeccsen nyújtott játékával vált igazán világsztárrá. (Pelé meg biztos egy tavalyi jótékonysági találkozón, a kezdőrúgássalÉ) Vieira, aki a mostani vb előtt utoljára a múlt évezredben futott egyedül a kapu felé. A brazilok nagy meglepetésükben, hogy valaki váratlan elemet visz a játékba, és az a valaki nem brazil, maguk is váratlanul cselekednek: felrúgják Vieirát. Hadászatilag-lélektanilag fontos pillanat: a franciák megérezték, hogy a hatalmas ellenfél védtelen. Zidane pedig hirtelen visszaemlékezett ifjúkorára, hogyan is játszott azon a meccsen, amikor a brazilok legutóbb berezeltek, pontosan nyolc évvel ezelőtt, a vb-döntőn. Úgy tett hát, mint akkor, perdült kettőt, fordult hármat, hiába figyeltek rá, hiába csimpaszkodtak belé, megint nem tudták követni a mozgását. Elsőként Ronaldinho érezte meg, hogy baj van. Miután az első félidőben a szuperhős szerepében homlokpántján egy nagy R betűt viselt - talán egy vb-ről készülő képregény beállítása volt -, a második játékrészre kilépett a reklámvilágból, levette a fejdíszt és futott, küzdött, csúszott-mászott. De ez sem segített: Zidane elegáns mozdulataival egymaga összezavarta a jól kiépített hadállásokat, saját személyére írta át a stratégiát és a taktikát, megfelelő magasságból nézve pedig szépen kirajzolódhatott, hogy lépteivel hatalmas Z betűket karcolt a pályára. A gól már csak idő kérdése volt, Henry pedig időben érkezett.

A brazilok ettől kezdve kétségbeesetten kapkodtak, újabb és újabb felállásokat találtak ki, de már nem tehettek semmit. A végén gazdagabbak lettünk egy tapasztalattal (ne csak a németeket, a franciákat se írd le soha!), és szegényebbek egy illúzióval. Pedig a mai, klubokra kalibrált futballvilágban, ahol egy fegyvergyáros akármikor jobb csapatot vásárolhat össze bármely válogatottnál, az egyetlen kivételes reménysugár a brazil együttes volt. Azt gondoltuk, az illúzióhoz elég annyi, hogy mindegyik poszton mindenki beférne bármely másik csapatba, a stratégia pedig másodlagos. Egészen eddig a meccsig akartuk hinni ezt, ahol azonban a csodacsapat úgy kapott ki, ahogy a Real Madrid galaktikusai az utóbbi években a Valenciától szoktak. Mostantól, akárhonnan nézzük is, a futballvilág nem lesz már olyan, mint ezelőtt volt.

A '86-os meccs utáni éjszakán megérkezett a zivatar, át is esett minden cseppje az összeeszkábált sátrunkon, így aztán hajnalban csurom-vizesen ébredtem, azzal a gondolattal, hogy ráadásul a brazilok is kiestek. Most meg, hogy kiírtam magamból a brazilokat, épp az angolokra gondolok, és legszívesebben újra elővenném a talkumporból a vegyvédelmi köpenyemet, széthajtogatnám, és addig sírnék, míg át nem ázik.

Figyelmébe ajánljuk

Aki úton van

Amikor 2021 nyarán megjelent Holi, azaz Hegyi Olivér első lemeze, sokan egy újabb izgalmas hazai rapkarrier kezdetét látták az anyagban.

A franciák megértették

Ritkán halljuk az isteneket énekelni. Néhanapján azonban zongoráznak, szájharmonikáznak és még gitároznak is. Legutóbb Párizs elővárosában, Boulogne-Billancourt-ban, a Szajna partján álló La Seine Musicale kulturális központban történt ilyen csoda.

Hitler fürdőkádjában

Lee Miller a múlt század húszas–harmincas éveinek bevállalós top divatmodellje volt, igazi címlaplány, de festette Picasso, fotózta és filmezte Man Ray, utóbbi élt is vele, és mentorálta mint fotóművészt.

Csaló napfény

Igaz, hamis, tény, vélemény, valóság és fikció. Ilyen és ehhez hasonló címkéket sietünk felnyalni a ránk zúduló információhalom darabjaira, hogy a kontroll, a rend illúziójával nyugtassuk magunkat és ne kelljen szembesülnünk vele, hogy nem létezik bizonyosság, csak kellően szűkre húzott nézőpont.

 

Gyilkosok szemlélője

A két évtizede elhunyt Roberto Bolaño minden egyes műve a költészet, a politika és a vadállati kegyetlenség együtthatásairól szól, az író regényeiben és elbeszéléseiben vissza-visszatérő karakterekkel, a költészet és a világ allegorikus megfeleltetésével olyan erős atmoszférát teremt, amelyből akkor sem akarunk kilépni, ha az hideg és szenvtelen.

Hús, kék vér, intrika

A folyamatosan az anyagi ellehetetlenülés rémével küszködő Stúdió K Színház jobbnál jobb előadásokkal áll elő. Az előző évadban a Prudencia Hart különös kivetkezése hódította meg a nézőket és a kritikusokat (el is nyerte a darab a legjobb független előadás díját), most pedig itt van ez a remek Stuart Mária. (A konklúzió persze nem az, hogy lám, minek a pénz, ha a függetlenek így is egész jól elműködnek, hiszen látható a társulatok fogyatkozásán, hogy mindez erőn túli áldozatokkal jár, és csak ideig-óráig lehetséges ilyen keretek között működni.)

Ide? Hová?

Magyarországon úgy megy, hogy négy­évente kijön a felcsúti jóember a sikoltozó övéi elé, és bemondja, hogy ő a Holdról is látszik.