Labdarúgó-világbajnokság: R helyett Z - Franciaország-Brazília 1-0

Sport

Az egyik legemlékezetesebb francia-brazil meccset tulajdonképpen alig láttam.
1986-ban, a Bakonyban tartott, végtelennek tűnő hadgyakorlat egyik forró délutánján egy domboldalban kellett sátrat vernünk, méghozzá vegyvédelmi köpenyből. Igyekeztünk, mert a távolban vihar-felhők gyülekeztek. A sátorverés nehézségeit növelte, hogy a jó szándékú parancsnokság a domb aljában egy Junoszty televíziót állított fel, ezen nézhettük Socratest, Platinit meg a többieket, persze csak ha elég közel mentünk a készülékhez. Így aztán a VV-köpenyek patentolását és kifeszítését időről időre nagy összeszaladásokkal szakítottuk félbe, mindig akkor, ha a kommentátor felemelte a hangját vagy a közelebb sátrazók kiabálni kezdtek. Mozgalmas mérkőzés volt, sok helyzettel, így a feltételezhetően minket is figyelő NATO-kémműholdak érdekes csapatmozgásokat rögzíthettek; pulzáló helyváltoztatásunk valamilyen elfeledett adatbázisban talán még ma is megtalálható "A Varsói Szerződés különleges hadmozdulatai" címszó alatt.

Akinek akkortájt műholdja volt, most biztos a Google Earth Live otthoni változatán nézte a brazil-francia negyeddöntőt, már amennyire ezt a frankfurti stadion tologatható teteje engedte. A felgyorsult játék és a sokat fejlődött stratégia áttekinthetetlensége miatt a szemben álló felek mozgása kevésbé volt követhető, mint húsz évvel ezelőtt; leginkább az "irreguláris hadviselésre" emlékeztetett, bár tagadhatatlanul "megvolt benne a szabadtéri sportok kockázata és izgalma" (Joseph Conrad: A titkosügynök. Budapest, 1986, 124. o., ford.: Gy. Horváth László). A brazilok felállása már a himnusz alatt megdöbbentette a megfigyelőket (elforog a kamera, zoom), hiszen Kaká angyalarca és Ronaldinho reklámfejpántja után váratlanul Juninho morcos tekintete jelent meg a képernyőn. Ez különösen azért volt érthetetlen, mert a brazil középpálya már eddig is túlzsúfolt volt, ezt három, irányításra predesztinált játékossal tovább variálni, és elöl egyetlen (legigazibb) igazi csatárral próbálkozni, vakmerőnek tűnt. A franciák viszont, Domenech kapitánysága alatt először, a második meccsen egymás után ugyanazzal a csapattal álltak fel: ott volt a megbízható fekete hátvédsor, kiegészülve a kimagasló Sagnollal, a két optimális szűrő, a fantasztikus Henry (akinek az arca talán mégsem sérülhetett meg annyira a spanyolok ellenÉ), a szélvészgyors Ribéry (az ő arcával) és ott volt Zidane, megint talán utoljára.

Azt mondhatnánk, hogy az első félidő utolsó percéig az ezen a világbajnokságon szokásos fenekedés zajlott: Gallas és Thuram bedarálta Ronaldót, Makelele mindenki mást, néha megvillant egy boka, felfutott egy szélsőhátvéd, Lucio lépett két gyorsat, Malouda hármat, de alapjában véve minden kérdés nyitva maradt. Ekkor azonban az ihletett Zidane passzával váratlanul kiugrik egy csatár, messziről úgy tűnik, Henry az. De nem, Henry mozgása muzsikál, ez az ember meg inkább - hogy úgy mondjam - nyargalászik. Vieira az, a védekező középpályások legkegyetlenebbike, aki Verebes Mágus szerint a Togo elleni csoportmeccsen nyújtott játékával vált igazán világsztárrá. (Pelé meg biztos egy tavalyi jótékonysági találkozón, a kezdőrúgássalÉ) Vieira, aki a mostani vb előtt utoljára a múlt évezredben futott egyedül a kapu felé. A brazilok nagy meglepetésükben, hogy valaki váratlan elemet visz a játékba, és az a valaki nem brazil, maguk is váratlanul cselekednek: felrúgják Vieirát. Hadászatilag-lélektanilag fontos pillanat: a franciák megérezték, hogy a hatalmas ellenfél védtelen. Zidane pedig hirtelen visszaemlékezett ifjúkorára, hogyan is játszott azon a meccsen, amikor a brazilok legutóbb berezeltek, pontosan nyolc évvel ezelőtt, a vb-döntőn. Úgy tett hát, mint akkor, perdült kettőt, fordult hármat, hiába figyeltek rá, hiába csimpaszkodtak belé, megint nem tudták követni a mozgását. Elsőként Ronaldinho érezte meg, hogy baj van. Miután az első félidőben a szuperhős szerepében homlokpántján egy nagy R betűt viselt - talán egy vb-ről készülő képregény beállítása volt -, a második játékrészre kilépett a reklámvilágból, levette a fejdíszt és futott, küzdött, csúszott-mászott. De ez sem segített: Zidane elegáns mozdulataival egymaga összezavarta a jól kiépített hadállásokat, saját személyére írta át a stratégiát és a taktikát, megfelelő magasságból nézve pedig szépen kirajzolódhatott, hogy lépteivel hatalmas Z betűket karcolt a pályára. A gól már csak idő kérdése volt, Henry pedig időben érkezett.

A brazilok ettől kezdve kétségbeesetten kapkodtak, újabb és újabb felállásokat találtak ki, de már nem tehettek semmit. A végén gazdagabbak lettünk egy tapasztalattal (ne csak a németeket, a franciákat se írd le soha!), és szegényebbek egy illúzióval. Pedig a mai, klubokra kalibrált futballvilágban, ahol egy fegyvergyáros akármikor jobb csapatot vásárolhat össze bármely válogatottnál, az egyetlen kivételes reménysugár a brazil együttes volt. Azt gondoltuk, az illúzióhoz elég annyi, hogy mindegyik poszton mindenki beférne bármely másik csapatba, a stratégia pedig másodlagos. Egészen eddig a meccsig akartuk hinni ezt, ahol azonban a csodacsapat úgy kapott ki, ahogy a Real Madrid galaktikusai az utóbbi években a Valenciától szoktak. Mostantól, akárhonnan nézzük is, a futballvilág nem lesz már olyan, mint ezelőtt volt.

A '86-os meccs utáni éjszakán megérkezett a zivatar, át is esett minden cseppje az összeeszkábált sátrunkon, így aztán hajnalban csurom-vizesen ébredtem, azzal a gondolattal, hogy ráadásul a brazilok is kiestek. Most meg, hogy kiírtam magamból a brazilokat, épp az angolokra gondolok, és legszívesebben újra elővenném a talkumporból a vegyvédelmi köpenyemet, széthajtogatnám, és addig sírnék, míg át nem ázik.

Figyelmébe ajánljuk

Hurrá, itt a gyár!

Hollywood nincs jó bőrben. A Covid-járvány alatt a streamingszolgáltatók behozhatatlan előnyre tettek szert, egy rakás mozi zárt be, s az azóta is döglődő mozizási kedvet még lejjebb verte a jegyek és a popcorn egekbe szálló ára.

Profán papnők

Liane (Malou Khebizi), a fiatal influenszer vár. Kicsit úgy, mint Vladimir és Estragon: valamire, ami talán sosem jön el. A dél-franciaországi Fréjus-ben él munka nélküli anyjával és kiskamasz húgával, de másutt szeretne lenni és más szeretne lenni. A kiút talán egy reality show-ban rejlik: beküldött casting videója felkelti a producerek érdeklődését. Fiatal, éhes és ambiciózus, pont olyasvalaki, akit ez a médiagépezet keres. De a kezdeti biztatás után az ügy­nökség hallgat: Liane pedig úgy érzi, örökre Fréjus-ben ragad.

Vezető és Megvezető

Ha valaki megnézi a korabeli filmhíradókat, azt látja, hogy Hitlerért rajongtak a németek. És nem csak a németek. A múlt század harmincas éveinek a gazdasági válságból éppen csak kilábaló Európájában (korántsem csak térségünkben) sokan szerettek volna egy erőt felmutatni képes vezetőt, aki munkát ad, megélhetést, sőt jólétet, nemzeti öntudatot, egységet, nagyságot – és megnevezi azokat, akik miatt mindez hiányzik.

Viszonyítási pontok

Ez a színház ebben a formában a jövő évadtól nem létezik. Vidovszky György utolsó rendezése még betekintést enged színházigazgatói pályázatának azon fejezetébe, amelyben arról ír, hogyan és milyen módszerrel képzelte el ő és az alkotógárdája azt, hogy egy ifjúsági színház közösségi fórumként (is) működhet.

Kliséből játék

A produkció alkotói minimum két olyan elemmel is élnek, amelyek bármelyikére nagy valószínűséggel mondaná egy tapasztalt rendező, hogy „csak azt ne”. Az egyik ilyen a „színház a színházban”, ami könnyen a belterjesség érzetét kelti (ráadásul, túl sokszor láttuk már ezt a veszélyesen kézenfekvő megoldást), a másik pedig az úgynevezett „meztelenül rohangálás”, amit gyakran társítunk az amatőr előadásokhoz.

Hallják, hogy dübörgünk?

A megfelelően lezárt múlt nem szólhat vissza – ennyit gondolnak történelmünkről azok a politikai aktorok, akik országuk kacskaringós, rejtélyekben gazdag, ám forrásokban annál szegényebb előtörténetét ideológiai támaszként szeretnék használni ahhoz, hogy legitimálják jelenkori uralmi rendszerüket, amely leg­inkább valami korrupt autokrácia.

Próbaidő

Az eredetileg 2010-es kötet az első, amelyet a szerző halála óta kézbe vehettünk, immár egy lezárt, befejezett életmű felől olvasva. A mű megjelenésével a magyar nyelvű regénysorozat csaknem teljessé vált. Címe, története, egész miliője, bár az újrakezdés, újrakapcsolódás kérdéskörét járja körül, mégis mintha csak a szerzőt, vele együtt az életet, a lehetőségeket búcsúztatná.

Fájni fog

A tengerentúlon immár hivatalos forrásból is áradnak az oltásszkeptikus sugalmazások, amelyeket egy gyanús vizsgálat hivatott alátámasztani. Az ilyesfajta nemzetközi példák itthon is felerősítik az oltáskerülők hangját.

Tudás és hatalom

Második ciklusának elején Donald Trump nekitámadt a legjelesebb amerikai egyetemeknek is. Elnöki hatalmát – amely ezen a területen erősen kérdéses, a végső szót a bíróságok mondják majd ki – immár arra is használja, hogy fél tucat elit magánegyetemet zsaroljon állami források visszatartásával és adószigorítások kilátásba helyezésével: ha nem regulázzák meg palesztinpárti tanáraikat és diákjaikat, és nem számolják fel esélyegyenlőségi programjaikat, oda a washingtoni pénz.