Akinek akkortájt műholdja volt, most biztos a Google Earth Live otthoni változatán nézte a brazil-francia negyeddöntőt, már amennyire ezt a frankfurti stadion tologatható teteje engedte. A felgyorsult játék és a sokat fejlődött stratégia áttekinthetetlensége miatt a szemben álló felek mozgása kevésbé volt követhető, mint húsz évvel ezelőtt; leginkább az "irreguláris hadviselésre" emlékeztetett, bár tagadhatatlanul "megvolt benne a szabadtéri sportok kockázata és izgalma" (Joseph Conrad: A titkosügynök. Budapest, 1986, 124. o., ford.: Gy. Horváth László). A brazilok felállása már a himnusz alatt megdöbbentette a megfigyelőket (elforog a kamera, zoom), hiszen Kaká angyalarca és Ronaldinho reklámfejpántja után váratlanul Juninho morcos tekintete jelent meg a képernyőn. Ez különösen azért volt érthetetlen, mert a brazil középpálya már eddig is túlzsúfolt volt, ezt három, irányításra predesztinált játékossal tovább variálni, és elöl egyetlen (legigazibb) igazi csatárral próbálkozni, vakmerőnek tűnt. A franciák viszont, Domenech kapitánysága alatt először, a második meccsen egymás után ugyanazzal a csapattal álltak fel: ott volt a megbízható fekete hátvédsor, kiegészülve a kimagasló Sagnollal, a két optimális szűrő, a fantasztikus Henry (akinek az arca talán mégsem sérülhetett meg annyira a spanyolok ellenÉ), a szélvészgyors Ribéry (az ő arcával) és ott volt Zidane, megint talán utoljára.
Azt mondhatnánk, hogy az első félidő utolsó percéig az ezen a világbajnokságon szokásos fenekedés zajlott: Gallas és Thuram bedarálta Ronaldót, Makelele mindenki mást, néha megvillant egy boka, felfutott egy szélsőhátvéd, Lucio lépett két gyorsat, Malouda hármat, de alapjában véve minden kérdés nyitva maradt. Ekkor azonban az ihletett Zidane passzával váratlanul kiugrik egy csatár, messziről úgy tűnik, Henry az. De nem, Henry mozgása muzsikál, ez az ember meg inkább - hogy úgy mondjam - nyargalászik. Vieira az, a védekező középpályások legkegyetlenebbike, aki Verebes Mágus szerint a Togo elleni csoportmeccsen nyújtott játékával vált igazán világsztárrá. (Pelé meg biztos egy tavalyi jótékonysági találkozón, a kezdőrúgássalÉ) Vieira, aki a mostani vb előtt utoljára a múlt évezredben futott egyedül a kapu felé. A brazilok nagy meglepetésükben, hogy valaki váratlan elemet visz a játékba, és az a valaki nem brazil, maguk is váratlanul cselekednek: felrúgják Vieirát. Hadászatilag-lélektanilag fontos pillanat: a franciák megérezték, hogy a hatalmas ellenfél védtelen. Zidane pedig hirtelen visszaemlékezett ifjúkorára, hogyan is játszott azon a meccsen, amikor a brazilok legutóbb berezeltek, pontosan nyolc évvel ezelőtt, a vb-döntőn. Úgy tett hát, mint akkor, perdült kettőt, fordult hármat, hiába figyeltek rá, hiába csimpaszkodtak belé, megint nem tudták követni a mozgását. Elsőként Ronaldinho érezte meg, hogy baj van. Miután az első félidőben a szuperhős szerepében homlokpántján egy nagy R betűt viselt - talán egy vb-ről készülő képregény beállítása volt -, a második játékrészre kilépett a reklámvilágból, levette a fejdíszt és futott, küzdött, csúszott-mászott. De ez sem segített: Zidane elegáns mozdulataival egymaga összezavarta a jól kiépített hadállásokat, saját személyére írta át a stratégiát és a taktikát, megfelelő magasságból nézve pedig szépen kirajzolódhatott, hogy lépteivel hatalmas Z betűket karcolt a pályára. A gól már csak idő kérdése volt, Henry pedig időben érkezett.
A brazilok ettől kezdve kétségbeesetten kapkodtak, újabb és újabb felállásokat találtak ki, de már nem tehettek semmit. A végén gazdagabbak lettünk egy tapasztalattal (ne csak a németeket, a franciákat se írd le soha!), és szegényebbek egy illúzióval. Pedig a mai, klubokra kalibrált futballvilágban, ahol egy fegyvergyáros akármikor jobb csapatot vásárolhat össze bármely válogatottnál, az egyetlen kivételes reménysugár a brazil együttes volt. Azt gondoltuk, az illúzióhoz elég annyi, hogy mindegyik poszton mindenki beférne bármely másik csapatba, a stratégia pedig másodlagos. Egészen eddig a meccsig akartuk hinni ezt, ahol azonban a csodacsapat úgy kapott ki, ahogy a Real Madrid galaktikusai az utóbbi években a Valenciától szoktak. Mostantól, akárhonnan nézzük is, a futballvilág nem lesz már olyan, mint ezelőtt volt.
A '86-os meccs utáni éjszakán megérkezett a zivatar, át is esett minden cseppje az összeeszkábált sátrunkon, így aztán hajnalban csurom-vizesen ébredtem, azzal a gondolattal, hogy ráadásul a brazilok is kiestek. Most meg, hogy kiírtam magamból a brazilokat, épp az angolokra gondolok, és legszívesebben újra elővenném a talkumporból a vegyvédelmi köpenyemet, széthajtogatnám, és addig sírnék, míg át nem ázik.
