Ott hagytuk abba a síugrósport élviadaláról szóló lelkendező hangú leiratunkat szinte napra pontosan egy esztendeje (lásd: Sasok az alpok felett, Magyar Narancs, 2006. január 5.), hogy azonnal induljanak Bischofshofenbe (Salzburgtól délre beleszalad a Villach felé vezető sztráda), mert ott esedékes a négysáncverseny utolsó fordulója - de nagyot is fordult azóta a világ...
*
De akkorát, hogy - immár túl az idei, ugyancsak szerfelett izgalmasra kerekedő négysáncon - most a világért sem mondanám, hogy induljanak a következő verseny színhelyére, Zakopanéba - pedig még éppen elérnék a hét végén esedékes futamot (pénteken kvalifikáció, szombaton és vasárnap csata). Nem mondom, pedig nincs kedvesebb helyem annál: a szuvenírboltok polcai tele vannak Adam Malysz (a síugrósport régi helyi bútordarabja, a 2001-es négysáncok győztese, nemrég is még világkupanyertes fenomén, a "Repülő Bajusz") képével díszített, különösen ízléses bögrékkel, porcelán söralátétekkel, a lacikonyhákban mézzel leöntött forró banánt húznak a kiflibe, mint Adam saját hotdog-specialitását - szóval minden adott a vidám időtöltéshez. És persze nem is utolsósorban itt van a világ legszebb síugrósánca. Szép síugrósánc? Nem nagy dolog, aki járt már alpesi országutakon, messziről is megcsodálhatta a hegytetők kimagasló műtárgycsodáit, Skandináviában a messze földön híres lokális dizájn büszkeségeit, a japáni tranzisztoros ugróhelyeket... De hogy is jönnének ezek a zakopanéihez? Az ugyanis úgynevezett "földsánc"! Nettó a hegyoldalon csúszhatnak le rajta a páciensek, s röpülnek onnan az égig - nincs az az épített műremek, ami felvenné vele a szépségversenyt. De
ne menjenek Zakopanéba
akkor se! Nyakam rá, hogy nem lesz ott verseny, vagy ha mégis, sok köszönet nem lesz benne. A bögrékből sem ihatnak a helyi - méltán ismeretlen - forralt borból, ki az a bolond, aki rövid gatyában ilyet iszik? Vagy ki az a bolond, aki bögréből issza a hűtött limonádét? Ez van, kérem tisztelettel: meleg. Anélkül, hogy különösebb vitát provokálnék közlönyünk tudományos munkatársával (hirtelen haragú férfi az), le kell szögezzem: a téli versenysport épp e napokban vívja élet-halál harcát az általános felmelegedéssel (enyhe télnek ugyanis feltétlenül túlzás lenne nevezni, ami itt folyik). Sorra maradnak el a versenyek, sorra sikerednek csonkára. Maradva a síugrásnál (most már, asszem, a lap aljáig), egyik ilyen alkalom például - amikor csak az első futamot tudták nagy kínnal-keservvel lebonyolítani (a normálverseny két ugrásból áll) - döntően befolyásolta a négysáncverseny végső eredményét, az addig imponáló magabiztossággal vezető favorit hátszelet kapott, s már nem nyílt módja javítani, így elúszott neki az összetett is (hovatovább a körülmények abba az irányba mutatnak, hogy lassanként az egész szezon is - erről lentebb).
Az idő oly bolond, hogy az égtájak is jelentésüket vesztik. A mögöttünk álló hét végén Skandináviában sikerült befuccsolni. A norvégiai Vikersundban is csak a szombati etapot tudták megtartani, azt is alig (naná, egy köpésre a sarkkörtől). És így megy ez minden helyszínen, és értelemszerűen a többi téli versenysport spiccén is. Nézi az ember a felvételeket, s azt látja, hogy ahol éppen az események zajlanak, van egy kis hó, a közönség meg ingben-gatyában dajdajozik. Ezek a sportok gyakorlatilag úgy működnek, mint a Forma-1, minden héten máshova megy a cirkusz. A közönség érdeklődése (a japáni síugró- és a szlovákiai biatlonfordulót leszámítva) óriási, így a szakági szövetségek szinte mindegyike úgyszólván dúsgazdag, bőségesen futja tehát helikopterekről hóval borítani egyes lesiklópályákat, egy-egy alkalomra felkészíteni a sáncot. Ám mindezzel csak egy kicsit vagyunk beljebb, hiszen az enyhe telek legbiztosabb velejárói, az eső meg a szél nyilván csak röhögnek a helikoptereken... Semmi perc alatt képesek elintézni, amit az összehordott (hetet? havat?). Mindennek dacára, ha nem irtóznánk annyira a nagy szavaktól, odáig ragadtatnánk magunkat, hogy a sport olyan valami, amit a természet sem képes legyőzni.
A gladiátorok állva maradnak
az esőben, szélben is. A síugrósportban momentán olyan csodának lehetünk tanúi, mint az elmúlt havas esztendőkben sem. Az orrunk előtt, percről percre zajlik a generációváltás. Mi ebben olyan nagy vasziszdasz? A percről percre. A versenysportban megismert általános módi ugyanis az, hogy minden évben föl-föltünedeznek ifjú titánok, egyre figyelemreméltóbb eredményeket érnek el, mire a nézők megszokják őket, csapatuk biztos pontjaivá válnak, egy-két szezon és a legnagyobb esélyesek között számolunk velük, míg aztán valóban a csúcsra jutnak. Idén azonban megjelent a sáncokon egy csomó ismeretlen arc (van köztük olyan is, akinek pár éve még az apját ünnepeltük), és kettő közülük tönkreverte az egész mezőnyt az öszszes nagy sztárral. A folyamat visszafordíthatatlan, kizárt dolog, hogy egy tavalyi fenomén hozzá tudjon érdemben szólni a február hetedikén tizenhét (17!) esztendős osztrák Gregor Schlierenzauer és a huszonegy éves norvég Anders Jacobsen különmeccséhez a világelsőségért. A négysáncot az előbbi vesztette el és az utóbbi nyerte. Mint arról a honi tabloid média (amúgy azt marhára érdekli a síugrás) is híven beszámolt, Anders Jacobsen a nyáron még korrekt vízvezeték-szerelő volt 20 eurós órabérért, most meg vitte a nagy lét a négysáncról... Mit mondhatnánk? Ha fűtésszerelő lenne, éhen halna Norvégiában?
Amikor ők elugranak a sáncról, hajlamos a néző megfeledkezni arról, hogy milyen mostohák a körülmények: az az elemi erő, tehetség és szakértelem, ami ezekből a fiúkból árad, simán átjön még a televízió képernyőjén is. Nézzék Anders Jacobsent és Gregor Schlierenzauert, és egy percig sem félnek aztán a globális felmelegedéstől! Még az ördögtől sem!
