2016 szeptemberében a világ számos hírportáljára felkerült az a videó, amelyen egy iráni focista, Behzad Zadaliasghar majdnem a félpályáról indulva egy cselsorozattal átcikázott az ellenfél négy játékosa között, majd egy gyönyörű mozdulattal kilőtte a hosszú sarkot. A gól a riói paralimpián, Irán és Marokkó összecsapásán esett, és azért lett belőle kisebb szenzáció, mert a találatot szerző Zadaliasghar vak. Mint ahogy – a kapusokat leszámítva – a pályán tartózkodó többi játékos is. Ekkor hallottam először arról, hogy nem csupán a hagyományos csörgőlabda vagy a kosárlabda jöhet szóba labdajátékként a vakoknak, hanem a focit is játsszák számos országban versenyszerűen.
Voy! Spanyolul annyit tesz: megyek! Ez a leggyakrabban elhangzó szó a magyar vakfoci-válogatott edzésén, amelyen részt vettem: a játékosok így jelzik folyamatosan, hogy a 40×20 méteres játékfelületen éppen hol járnak. A vakok által játszott foci jóval összetettebb, mint a látóké – ezt az alapigazságot a saját bőrömön is megtapasztalhattam a pénteki edzés során. És micsoda bravúrokat láttam! Ha nincs rajtuk a fejvédő és a kötelező szemkötő, nem biztos, hogy elsőre megmondom, hogy látássérültek rúgják a bőrt.
Szembekötve
A 2004 óta paralimpiai sportágban egyszerre tíz játékos lehet a pályán, közülük csak a két kapus lát – látássérültek is védhetnek, ám ez nem jellemző. A kapusoknak a védéseken túl is fontos szerepük van, hiszen ők irányítják a csapattársaikat. A mozgásterük meglehetősen szűkre szabott, a gólvonaltól előre kettő, oldalra csak egy méterre távolodhatnak el. A játékteret palánk veszi körbe, a labda pedig kisebb és nehezebb is annál, mint amilyennel nagypályán játszanak. Csörgők vannak benne, így a játékosok hallják, hogy éppen merre és milyen sebességgel gurul. A mezőnyjátékosokon szemkötő van, azok is játszhatnak, akiknek minimális látásmaradványuk van vagy gyengénlátók, az Európa- és világbajnokságokon azonban ők külön kategóriákban indulnak. (Ilyenek a paralimpián nincsenek, ott csak teljesen vakok játszhatnak.) Bár a nagy tornákon nem mindenhol kötelező, sokan használnak speciális fejvédőt; ez akkor jön jól, amikor két játékos véletlenül egymásnak rohan, vagy ha valaki átesik a palánkon.
A kapusok mellett fontos szerep jut a guide-oknak, akik az ellenfél kapuja mögött állva próbálják segíteni a mezőnyjátékosokat, hogy pontosan merre is van a kapu, és ahhoz képest ők hol helyezkednek el. A guide-okon kívül az edzők adnak instrukciókat, és a játékosok is folyamatosan kommunikálnak, legtöbbször a „voy” ismételgetésével. Fontos, hogy a nézők csendben maradjanak, hiszen a szurkolás hangzavarában a játékosok nem hallanák az olyan, számukra alapvető információkat, mint hogy hol jár épp a labda, hol van a többi játékos, vagy mit mond a guide, a kapus vagy az edző. A hivatalos mérkőzés időtartama kétszer 25 perc, mindkét félidőben lehet időt kérni, ez maximum egy percig tarthat. Kisebb tornákon, ahol egy nap alatt több meccset is játszhat egy csapat, általában rövidebb a játékidő.
A hazai vakfoci tulajdonképpen egyetlen csapatot és nagyjából 10–12 játékost jelent, akiket a Látássérültek Szabadidős Sportegyesülete (LÁSS) segít. Az egyesület szervezésében a 2010-es évek elején kezdtek el a látássérültek focizni, a csapatot Benedek Richárd edző vezeti, aki főállásban tanár a Vakok Óvodája, Általános Iskolája, Speciális Szakiskolája összevont intézményben. „Amikor elkezdtük az egészet, itthon még szakirodalma sem volt nagyon a sportágnak, hazai és külföldi szemináriumokon tanulhattam meg néhány alapvető elemet, meg a külföldi túráinkon is sokat lestem el a rivális csapatoktól” – meséli Benedek, hozzátéve, hogy sokszor úgy kezdik a felkészítést, hogy megtanítják az újaknak, mi is az a futás, és hogyan kell bemelegíteni. Ezután jöhetnek csak a labdakezelési, labdavezetési, helyezkedési, egyéb elemek. „Egyes gyakorlatoknál én magam állítom be a játékos lábát, sokszor kérem, hogy tapogassák is meg, így rögzülhet a megfelelő mozdulat” – magyarázza az edző.
Magyarországon ma gond a játékos-utánpótlás, mert az a kevés vak vagy jelentős látáskárosodással élő fiatal, aki rászánja magát a rendszeres testmozgásra, legtöbbször más sportágakat választ. A vakok és gyengénlátók más iskoláiban korábban nem támogatták intézményi keretek között a focit, állítólag azért, mert úgy ítélték, a focizás közben olyan sérülést szenvedhetnek a gyerekek, amelynek következtében veszélybe kerülhet a maradék látásuk is. Mindezek ellenére 10–12 fiatal mindig van a LÁSS vakfocicsapatában. Itt nincsenek nehezen teljesíthető előfeltételek, ha a jelentkező sportolásra képes állapotban van és rendszeresen eljár az edzésekre, már teljes értékű csapattagnak számít.
De vissza a pályára! A pénteki edzésen hat vak, illetve gyengénlátó mezőnyjátékos és a kapus vesz részt, többen egy közelgő futóverseny szervezése miatt maradtak távol. A bemelegítés után labdavezetést, kapura lövést, egy az egy elleni szituációkat gyakorolnak. Én sem úszom meg, Szeli Emília, a LÁSS elnökségi tagja és a csapat koordinátora rám adja a szemkötőt, és hoz egy labdát. Első feladat: labdavezetés. Addig minden rendben is megy, amíg mozgásban és a lábam mellett van a labda, de mihelyst megáll, elvesztem, nem hallom a csörgést sem. Néhány másodperc elteltével kétségbeesve tapasztalom, hogy azt sem tudom, hol vagyok. Ahelyett, hogy a hallásomra támaszkodnék, úgy érzem, még annyira sem hallok, mint amikor nyitva volt a szemem. Következő feladat: Emília szemben áll velem, ő az egyik palánknál, én a másiknál, és egy kis labdavezetés után oda kell passzolnom a labdát hozzá. 6–8 métert kellene vezetnem a labdát, majd célirányosan ellőni, ehelyett néhány lépés megtétele után azt sem tudom, hol a labda. Amikor megvan, nagyjából 5 méterre lövöm Emília mellé, pedig közben folyamatosan hangosan jelzi, hol is van. A végére azért marad egy kis sikerélmény: a hétméteres ponthoz visznek, onnan lőhetek kapura. Mielőtt rám raknák a szemkötőt, megjegyzem a helyzetemet, s azt is, hol a labda és a kapu: ennyi előkészület után végül is betalálok az üres kapuba.
Mindeközben a másik kapunál folyamatosan potyognak a gólok, Sityu (Szabó István) két olyan csel után lő a kapuba, amelyeket bármely látó focista is megirigyelne. Amikor megkérdezem tőle, tudja-e, mennyire mutatósak voltak a cselei, mosolyogva csak annyival intézi el, hogy ő csak vezette a labdát, csupán arra koncentrált, hogy valahogy kapura tudja lőni. Szabó István a legismertebb arca a magyar vakfocinak, ő is szerepel az UEFA szeptemberben elindult, #EqualGame elnevezésű kampányában. Ennek fő eleme egy rövid videó, amelyet számos rangos focimeccs előtt levetítenek. Azt hirdeti, hogy a foci mindenkié. A kisfilmben Lionel Messi és Cristiano Ronaldo mellett a magyar vakfoci-válogatott csapatkapitánya, Szabó István is szerepel.
Labdára zacskó
István gyerekként úgy kezdett focizni, hogy látássérült társaival zacskót húztak a labdára, hogy tudják, merre gurul éppen. A sportág létezéséről nem hallottak, így a speciális szabályokat sem ismerhették, gyakran meg is sérültek. A középiskola után abbamaradt a játék, később az úszásé lett a főszerep, de egyik barátja 2010-ben szerzett egy vakfocilabdát; ezután kezdték el szervezni a csapatot, ebben Szabó István felesége, Emília máig segít nekik. Segítségre, szponzorkeresésre szükség is van, mert bár az UEFA szabadidős, vagyis nem a profi focit segítő kezdeményezésének, a Grassroots-program keretéből kapnak egy kis támogatást a Magyar Labdarúgó Szövetségen keresztül, ez a minimális költségeket sem fedezi. A speciális labdák, a pályabérlés, a mezek, az utazások sok pénzt visznek el, ami a játékosok saját megtakarításaiból, a LÁSS hozzájárulásaiból és egyéb támogatók felajánlásaiból adódik össze. Fontos szerepük van emellett az önkénteseknek is, nélkülük edzeni és meccset játszani sem tudna a csapat.
Mivel itthon csak egy csapat van, a cseh és lengyel csapatokkal közösen létrehozták a Közép-európai Vakfoci Ligát. Az ötcsapatos mezőnyben jelenleg a harmadik helyen állnak. Részt vettek az Európa-bajnokság selejtezőjén is, ahol egészen az utolsó meccsig esélyük volt a bejutásra. Végül minimális különbséggel alulmaradtak. A legutóbbi kvalifikációs tornára azért nem tudtak elutazni, mert nem volt rá pénzük, jóllehet ekkorra már sokkal érettebb és ügyesebb lett a csapat. Míg korábban többször is beleszaladtak egy-egy nagyobb arányú vereségbe, mostanra eljutottak odáig, hogy szinte mindenkivel felveszik a versenyt.
Magabiztosság, szabadság
A magyar csapat összeállítása nagyon is sokszínű, vannak köztük egyetemisták, jogászok, van szociális munkás, informatikus és zongoraművész is. „Képzeld el, amikor ezek a srácok valami eszement ötletből elindulnak az edzés után biciklivel bandázni Budapesten úgy, hogy egy látó folyamatosan mondja nekik, merre menjenek! Vagy amikor a cseh tornáról hazafelé jövet néhány vak tolja be a kisbuszt a benzinkútra. Ezek olyan közösségi élmények, amelyeket a foci nélkül talán soha nem kapnának meg. Hát ezért is dolgozunk velük, értük” – mondja Szeli Emília. Forgács Szabolcs vakfocista azt emeli ki, hogy neki magabiztosságot és szabadságot ad a vakfoci, és ugyanezt mondja Szabó István is, aki szerint nagyon fontos, hogy a pályán úgy érzik, ott nem kell segítséget kérniük, nincs szükségük a fehér botra. „Csak a játék öröme és az így felszabaduló boldogság marad bennem” – jelenti ki István. A felszabaduló boldogság pedig az edzés utánra is megmarad, a fiúk egymás vállát fogva, együtt vonulnak az öltözőbe, majd onnan törzshelyükre, ahol néhány sör legurítása a cél. Ide most nem bicajjal mennek, csak úgy, gyalog.
