Olimpiai nyitóünnepség: kereszténygyalázás vagy Dionüszosz ünnep?

  • narancs.hu
  • 2024. július 28.

Sport

Felháborító, provokáció, szánalmas, politikai hergelés, vallásgyalázás, vérlázító – fogalmaztak a megafonosok.

Enyhén szólva is kiverte a biztosítékot az olimpiai nyitóünnepség, azon belül is a köztévés kommentátorokat is megnémító drag queenes rész a kormánypropagandánál. A hétvégén több megafonos propagandista is megbotránkozva posztolt róla. Mint a Telex gyűjtéséből kiderül, az utolsó vacsora kiparodizálásának vélt részről így írtak a kormányközeli véleményvezérek:

  • „Durván gyalázták a kereszténységet is a megnyitón: Az utolsó vacsora drag queen paródiáját mutatták be… a szabadság, egyenlőség testvériség jegyében. Megbotránkoztató!” (Dér Stefi)
  • „Drag queenek, szivárványos propi, a keresztény értékek kifigurázása, meggyalázása. (…) Felháborító, hogy Az utolsó vacsora körberöhögésétől sem riadtak vissza az alkotók.” (Apáti Bence, aki egy másik posztban azt is hozzátette, a vallásgyalázás még Szodoma és Gomorra lakóit is zavarba hozná)
  • „Miért kell ezt? Ez nem művészet, hanem PROVOKÁCIÓ! Szánalmas!” (Ibolya Csenge)
  • „Az Olimpia megnyitóünnepségén viccesnek gondolták kifigurázni Az utolsó vacsorát. De mégis miért? A válasz egyszerű: ez nem művészet, ez politikai hergelés, a kereszténység szemenköpése.” (Trombitás Kristóf)

A Patrióta Európa Mozgalom szintén szentelt egy Facebook-posztot a kérdésnek: „Vérlázító! A Nyugat »értékei« egy képben megfogalmazva a Párizsi Olimpia nyitó »ünnepségéről«. Leonardo Da Vinci örökérvényű Utolsó vacsora című festményének a kifigurázásával – keresztény gyökereink megalázásával, értékrendünk, erkölcsi alapelveink megtagadásával...”

Az utolsó vacsora parodizálásának vélt jelenetet a katolikus egyház és szélsőjobboldali politikusok is kritizálták az elmúlt napokban. A 2024-es párizsi olimpia hivatalos X oldala szerint azonban nem is Da Vinci festményét szerették volna imitálni: a megnyitó estjén posztolt bejegyzésükben azt írják, „a görög Dionüszosz interpretációja tudatosítja bennünk az emberek közötti erőszak abszurditását”. A hivatalos oldal nem írt arról, hogy pontosan melyik festményt akarták utánozni, az X-en terjedő posztok szerint Az istenek ünnepe című festményről lehet szó.

A szervezők végül elnézést kértek a katolikus és más keresztény csoportoktól a tabló miatt, de a bocsánatkérésükben nem említik, hogy valóban Az utolsó vacsora ábrázolása lett volna a cél. Anne Descamps, az olimpia szóvivője azt nyilatkozta, egyértelmű, hogy nem állt szándékukban tiszteletlennek lenni egyetlen vallási csoporttal szemben sem, a nyitóünnepség a közösségekben lévő toleranciát próbálta ünnepelni. „Úgy gondoljuk, hogy ez az ambíció megvalósult. Ha az emberek megbántódtak, nagyon sajnáljuk”, idézi a The Guardian.

Thomas Jolly, a nyitóünnepség művészeti igazgatója szintén azt mondta, hogy nem állt szándékában a megbotránkoztatás. „A sokszínűségről akartunk beszélni. A sokszínűség azt jelenti, hogy együtt vagyunk. Szerettünk volna mindenkit bevonni, ilyen egyszerű” – nyilatkozta szombaton.

A megnyitóról Orbán Viktor is beszélt Tusványoson, a miniszterelnök higgadtságot javasolt. „Ne sértsük meg a franciákat akkor se, ha mi sértve éreztük magunkat attól, amit láttunk.” Már csak azért sem szeretné megsérteni a franciákat, mert még számos ponton lesznek a szövetségeseink, és Macron elnök közelebb áll a nemzeti gondolathoz szerinte, mint azt gondolnánk.

„Minden nemzetnek joga van ahhoz, hogy megmutassa magát. Hát ezt láttuk.”

Maradjanak velünk!


Ez a Narancs-cikk most véget ért – de még oly sok mindent ajánlunk Önnek! Oknyomozást, riportot, interjúkat, elemzést, okosságot – bizonyosságot arról, hogy nem, a valóság nem veszett el, még ha komplett hivatalok és testületek meg súlyos tízmilliárdok dolgoznak is az eltüntetésén.

Tesszük a dolgunkat. Újságot írunk, hogy kiderítsük a tényeket. Legyen ebben a társunk, segítse a munkánkat, hogy mi is segíthessünk Önnek. Fizessen elő a Narancs digitális változatára!

Jó emberek írják jó embereknek!

Figyelmébe ajánljuk

Jens Lekman: Songs for Other People’s Weddings

„Ha valaha szükséged lenne egy idegenre, hogy énekeljen az esküvődön, akkor szólj nekem” énekelte Jens Lekman az első lemezén. A több mint két évtizede megjelent dal persze nem egy apróhirdetés akart lenni eredetileg, hanem az énekes legkedvesebb témájáról, az elérhetetlen szerelemről szólt.

Péterfy-Novák Éva: A Nevers-vágás

A szerző olyannyira nem bízik az olvasóiban, hogy már az első novella előtt, a mottó vagy az ajánlás helyén elmagyarázza, hogyan kell értelmezni a kötet címét, noha a könyv második felében elhelyezett címadó novella elég egyértelműen kifejti, hogy miről is van szó.

Mocskos játszma

  • SzSz

Shane Black farzsebében több mint harminc éve ott lapul a Play Dirty cím – anno a Halálos fegyver folytatásának szánta. Az eredeti forgatókönyv minden bennfentes szerint zseniális volt, sötétebb, mocskosabb, mint a zsarupáros meséje, ám épp ezért a stúdió, a producer és Richard Donner rendező is elutasította. Black viszont szeret ötleteket újrahasznosítani – ennek belátásához elég csak ránézni filmográfiájára –, így amikor jött a lehetőség, hogy Donald E. Westlake Parker-könyveiből készítsen filmet, gyorsan előkapta a régi címet.

33 változat Haydn-koponyára

Négy év után újra, ugyanott, ugyanazon alkotók közreműködésével mutatták be Esterházy Péter darabját; Kovács D. Dániel rendező a korábbitól alig különböző verziót hozott létre. A 2021-es premiert az író halála után közvetlenül tartották meg, így azt a veszteség drámaisága hatotta át, most viszont új szemszögből lehet(ne) megnézni Haydn koponyáját, és rajta keresztül az egyik legönironikusabb magyar szerzőt.

Suede: Antidepressants

A Brett Anderson vezette Suede nem nagyon tud hibázni a visszatérése óta. A 2010-es években készítettek egy ún. színes albumtrilógiát (Bloodsports, 2013; Night Thoughts, 2016; The Blue Hour, 2018), jelen évtizedben pedig megkezdtek egy újabb, ezúttal fekete-fehér háromrészes sorozatot. Ennek első része volt az Autofiction négy évvel ezelőtt, amelyet a tagok a Suede punklemezének neveztek.

Az elveszett busz

  • - ts -

A katasztrófafilmről okkal gondolhatnánk, hogy rövid idő adatott neki. Fénykorát a hetvenes években élte, de rögtön ki is fáradt, s a kilencvenes évekre már kicsit cikivé is vált. Utána pedig már csak a fejlődő filmkészítési technikák gyakorló pályáján jutott neki szerep.

Rokonidők

Cèdric Klapisch filmjei, legyenek bár kevésbé (Párizs; Tánc az élet) vagy nagyon könnyedek (Lakótársat keresünk és folytatásai), mindig diszkréten szórakoztatók. Ez a felszínes kellemesség árad ebből a távoli rokonok váratlan öröksége köré szerveződő filmből is.

Metrón Debrecenbe

A kiadó az utószóban is rögzíti, Térey szerette volna egy kötetben megjelentetni a Papp Andrással közösen írt Kazamatákat (2006), az Asztalizenét (2007) és a Jeremiás, avagy az Isten hidegét (2008). A kötet címe Magyar trilógia lett volna, utalva arra, hogy a szerző a múlt, jelen, jövő tengely mentén összetartozónak érezte ezeket a drámákat, első drámaíró korszakának műveit. 

Pénzeső veri

  • SzSz

„Az ajtók fontosak” – hangzik el a film ars poeticája valahol a harmincadik perc környékén, majd rögtön egyéb, programadó idézetek következnek: néha a játék (azaz színészkedés) mutatja meg igazán, kik vagyunk; a telefonok bármikor beszarhatnak, és mindig legyen nálad GPS.

Az elfogadás

Az ember nem a haláltól fél, inkább a szenvedéstől; nem az élet végességétől, hanem az emberi minőség (képességek és készségek, de leginkább az öntudat) leépülésétől. Nincs annál sokkolóbb, nehezebben feldolgozható élmény, mint amikor az ember azt az ént, éntudatot veszíti el, amellyel korábban azonosult.