A második világháború előtti tíz év labdarúgását nevezhetnénk már modern futballnak, mert létezett világbajnokság, tisztázódni kezdtek a profi-amatőr viszonylatok, és nagyjából globálissá vált a játék, de az 1939 és 1949 közti űrt követően, az ötvenes évektől kezdve mégis minden más lett.
Leegyszerűsítve azt mondhatjuk, hogy a modern futball körülbelül hatvanéves. Ha elvetemült módon még azt is állítjuk, hogy éppen hatvanéves a modern labdarúgás, akkor azzal meg azt mondjuk, hogy a történet kezdetén mi voltunk a csúcson: 1952 nyarán Magyarország nemzeti csapatának legyőzése minden válogatott számára hatalmas dicsőséget jelentett volna.
Ennek a hatvan évvel ezelőtti állapotnak azonban a mára vonatkoztatva nincs semmilyen relevanciája. Főleg akkor jelenthetjük ezt ki, ha belegondolunk, hogy a magyar labdarúgó-válogatott napra pontosan harminc éve nem játszott valódi tétmeccset.
Tétmeccsnek ebben a rendszerben azt a mérkőzést nevezem, amelyen valamilyen továbbjutás múlik, selejtezőcsoportból, pótselejtezőből, negyeddöntőből, elődöntőből, akárhonnan, egészen a döntő elvesztésééig. Amikor egyetlen meccsen múlik minden. Nem kettőn, egyen. Ha szigorúan vesszük, persze azóta is voltak tétmeccseink, többek között ’86-ban a franciák elleni csoportmérkőzés, vagy ’97-ben a jugoszlávok elleni pótselejtező visszavágója, de ezekről tudjuk, hogy közük nem volt már az igazi téthez. Az utolsó valódi tétmeccset a belgák ellen játszottuk 1982. június 22-én Elchében, a spanyolországi világbajnokság csoportmeccsén. [Vezette White (angol), gólszerzők: Varga (28.), illetve Czerniatynski (76.).] A végeredmény 1-1 lett, a csoportból nem jutottunk tovább.
Irapuato, 1986. június 2.
Fotó: MTI
A száraz tényeken túl onnan lehet megismerni a tétmeccset, hogy csak az tud igazán fájni. Ezen kívül csakis tétmeccshez kapcsolódhat a „pedig, ha akkor” kezdetű mondat, kizárólag a tétmeccsnek vannak magasztos és hősies pillanatai, a sors csakis tétmeccsen lehet igazságtalan. Az utóbbi harminc évben viszont a tétmeccs az, amit a kézilabdázók és a pólósok játszanak; a magyar labdarúgó-válogatott tétmeccseire már alig emlékszik valaki. Ha a magyar lakosság átlagéletkorát nézem, akkor az utcán statisztikailag járkálva kijelenthető, hogy a szembejövő emberek fele nem láthatott soha magyar tétmeccset.
Pedig 1982 előtt harminc éven át szinte folyamatosan ott volt a tét, az elején a legnagyobb, aztán egyre kisebb. A magyar futball történetét ebben az időszakban a tétmeccsek keretében vesztünket okozó játékosok névsorával is le lehetne írni: Rahn, Medwin, Schrojf, Amancio, Parkujan (aztán a csehszlovákok), Konykov, Edström, és végül a belga Czerniatynski. Utóbbi tulajdonképpen igencsak közepes játékos volt, belga színekben szinte egyetlen hőstette a magyarok elleni meccshez fűződik, az is lehet, hogy már csak mi emlékszünk rá.
Most újra megnéztem a meccs összefoglalóját, és még az emlékeimnél is szerencsétlenebb volt az egyenlítő gól, még bénábbak a helyzetbe került magyar csatárok, még vérlázítóbb, ahogy Pfaff letarolta Fazekast. De annak ellenére felidéződött bennem az akkori feszültség, hogy már a másodpercekkel korábbi mozdulatokból tudtam, mi fog történni. Most jöhetne valamilyen szentimentális kanyar mások Eb-tétmeccseiről meg az elkövetkező harminc évről, de az elmúlt évtizedek alatt, ha valami kiirtódott bennem a magyar futballal kapcsolatban, az a szentimentalitás. Bár ahhoz is kell egy jó adag érzelmesség, hogy leírjam: harminc évvel ezelőtt majdnem ötven percig rendben volt a világ.
