Foci Eb

Tét nélkül

Sport

Napra pontosan harminc éve játszottuk az utolsó tétmeccsünket. Legalábbis Mélyi József szerint.

A második világháború előtti tíz év labdarúgását nevezhetnénk már modern futballnak, mert létezett világbajnokság, tisztázódni kezdtek a profi-amatőr viszonylatok, és nagyjából globálissá vált a játék, de az 1939 és 1949 közti űrt követően, az ötvenes évektől kezdve mégis minden más lett.

Leegyszerűsítve azt mondhatjuk, hogy a modern futball körülbelül hatvanéves. Ha elvetemült módon még azt is állítjuk, hogy éppen hatvanéves a modern labdarúgás, akkor azzal meg azt mondjuk, hogy a történet kezdetén mi voltunk a csúcson: 1952 nyarán Magyarország nemzeti csapatának legyőzése minden válogatott számára hatalmas dicsőséget jelentett volna.
Ennek a hatvan évvel ezelőtti állapotnak azonban a mára vonatkoztatva nincs semmilyen relevanciája. Főleg akkor jelenthetjük ezt ki, ha belegondolunk, hogy a magyar labdarúgó-válogatott napra pontosan harminc éve nem játszott valódi tétmeccset.

Tétmeccsnek ebben a rendszerben azt a mérkőzést nevezem, amelyen valamilyen továbbjutás múlik, selejtezőcsoportból, pótselejtezőből, negyeddöntőből, elődöntőből, akárhonnan, egészen a döntő elvesztésééig. Amikor egyetlen meccsen múlik minden. Nem kettőn, egyen. Ha szigorúan vesszük, persze azóta is voltak tétmeccseink, többek között ’86-ban a franciák elleni csoportmérkőzés, vagy ’97-ben a jugoszlávok elleni pótselejtező visszavágója, de ezekről tudjuk, hogy közük nem volt már az igazi téthez. Az utolsó valódi tétmeccset a belgák ellen játszottuk 1982. június 22-én Elchében, a spanyolországi világbajnokság csoportmeccsén. [Vezette White (angol), gólszerzők: Varga (28.), illetve Czerniatynski (76.).] A végeredmény 1-1 lett, a csoportból nem jutottunk tovább.

Irapuato,1986.június 2.


Irapuato, 1986. június 2.

Fotó: MTI

 

A száraz tényeken túl onnan lehet megismerni a tétmeccset, hogy csak az tud igazán fájni. Ezen kívül csakis tétmeccshez kapcsolódhat a „pedig, ha akkor” kezdetű mondat, kizárólag a tétmeccsnek vannak magasztos és hősies pillanatai, a sors csakis tétmeccsen lehet igazságtalan. Az utóbbi harminc évben viszont a tétmeccs az, amit a kézilabdázók és a pólósok játszanak; a magyar labdarúgó-válogatott tétmeccseire már alig emlékszik valaki. Ha a magyar lakosság átlagéletkorát nézem, akkor az utcán statisztikailag járkálva kijelenthető, hogy a szembejövő emberek fele nem láthatott soha magyar tétmeccset.

Pedig 1982 előtt harminc éven át szinte folyamatosan ott volt a tét, az elején a legnagyobb, aztán egyre kisebb. A magyar futball történetét ebben az időszakban a tétmeccsek keretében vesztünket okozó játékosok névsorával is le lehetne írni: Rahn, Medwin, Schrojf, Amancio, Parkujan (aztán a csehszlovákok), Konykov, Edström, és végül a belga Czerniatynski. Utóbbi tulajdonképpen igencsak közepes játékos volt, belga színekben szinte egyetlen hőstette a magyarok elleni meccshez fűződik, az is lehet, hogy már csak mi emlékszünk rá.

Most újra megnéztem a meccs összefoglalóját, és még az emlékeimnél is szerencsétlenebb volt az egyenlítő gól, még bénábbak a helyzetbe került magyar csatárok, még vérlázítóbb, ahogy Pfaff letarolta Fazekast. De annak ellenére felidéződött bennem az akkori feszültség, hogy már a másodpercekkel korábbi mozdulatokból tudtam, mi fog történni. Most jöhetne valamilyen szentimentális kanyar mások Eb-tétmeccseiről meg az elkövetkező harminc évről, de az elmúlt évtizedek alatt, ha valami kiirtódott bennem a magyar futballal kapcsolatban, az a szentimentalitás. Bár ahhoz is kell egy jó adag érzelmesség, hogy leírjam: harminc évvel ezelőtt majdnem ötven percig rendben volt a világ.

Figyelmébe ajánljuk

A béketárgyalás, ami meg sem történt

De megtörténhet még? Egyelőre elmarad a budapesti csúcs, és ez elsősorban azt mutatja, hogy Putyin és Trump nagyon nincsenek egy lapon. Az orosz diktátor hajthatatlan, az amerikai elnök viszont nem érti őt – és így újra és újra belesétál a csapdáiba.

Fél disznó

A film plakátján motoron ül egy felnőtt férfi és egy fiú. Mindketten hátranéznek. A fiú azt kutatja döbbenten, daccal, hogy mit hagytak maguk mögött, a férfi önelégülten mosolyog: „Na látod, te kis szaros lázadó, hova viszlek én?

Ketten a gombolyagok közt

Az Álmok az íróból lett filmrendező Dag Johan Haugerud trilógiájának utolsó darabja. Habár inkább az elsőnek érződik, hiszen itt az intimitás és a bimbózó szexualitás első lépé­seit viszi színre.

Dinnyék közt a gyökér

Ha van olyan, hogy kortárs operett, akkor A Répakirály mindenképpen az. Kovalik Balázs rendezése úgy nagyon mai, hogy közben komolyan veszi a klasszikus operett szabályait. Továbbírja és megőrzi, kedvesen ironizál vele, de nem neveti ki.

Az esendő ember felmutatása 5.6-os rekesszel, 28-as optikával

  • Simonyi Balázs
Az október közepén elhunyt Benkő Imre az autonóm fotóriport műfajában alkotott, a hétköznapiból metszett ki mintákat, és avatta az átlagost elemeltté. Méltóságot, figyelmet adott alanyainak, képeiről nyugalom, elfogadás és az ezredforduló évtizedeinek tömény lenyomata világlik.

Trump, a nagy béketeremtő?

Bár a gázai háborút sikerült leállítani, a Trump-féle „peace deal” valójában ott sem egy békemegállapodás, legfeljebb egy keretterv. Ukrajna esetében viszont Trump még a béketerv precíz kiszabásáig sem jutott el.