Volt a rendszerváltás körüli idők utcai bóvlipiacának (biztos ismerik: usánkák, kitüntetések, tányérsapkák, satöbbi - érdekes, e műfaj Berlinben vagy éppen Prágában jóval hosszabb életűnek bizonyult) egy jellegzetes árucikke, egy kicsike konzervdoboz. Méretre, küllemre kiköpött olyan, mint a sztenderd sertésmájkrém, csak az volt ráírva, hogy "a kommunizmus utolsó lehelete", ott állt rakásra a nyomorult kempingasztalokon, szerintem nem vette senki - már akkor is túl direkt jópofizásnak tűnt az ötlet. Most meg nyilván kellett kezdeni valamit a megmaradt készletekkel. Nos, a vendéglátó-ipari múzeum felnyitott egyet, s a fene gondolta volna, hogy az ilyen egyszer még mindnyájunk örömére szolgál.
*
Mert annyi és nem több, amit itt átélhetünk, amennyi egy májkrémes dobozban elfér. Tóth József Füles fotóművész 1979 és 1990 között készült pár - nyilvánvalóan távolról sem az összes; 22 db - egyoldalas, szobaposzter méretű falinaptára, ami anno magyarországi nagyvállalatok repianyagának készült. Ki tudja, hogy csináltatnak-e ilyet a cégek ma is, mindenesetre a recept roppant egyszerű és első blikkre időtlennek ható attrakció: egy szép arcú nő premier plán közeli vagy egész alakos kivágásban, a kép alsó részére meg odanyomták a tizenkét hónapot, hogy mi esik hétfőre, keddre, meg mikor lesz karácsony. Az tekinthető mindebben az igényességi állandónak, hogy valamilyen formában megjelenik a képen a kiadó cég profilja - mivel Tóth viszonylag sűrűn dolgozhatott a Videotonnak, így tévék és rádiók erősítik a háttérben a művészi összhatást. A tárlat egyetlen ilyen objektumaként egy lapozós falinaptárt is látunk együttesüktől, konkrétan az 1990-es történelmi jelentőségű évre érvényeset.
Nos, a fotók teljesen rendben is vannak, kihozzák az avatatlan szem számára is evidens szépség rejtett tartalékait az utcán smink nélkül szembejőve is gyönyörű nők arcából vagy testéből - mégsem keltenek semminemű vágyakozást az emberben. Hogy ez a hatástalanság az eltelt idő miatt lenne, arra van egy cáfolhatatlan bizonyíték - jelesül az, hogy létünk egyik masszív toposza épp az, hogy e műalkotások díszítették minden szerelőműhely falát, s az üzemi öltözők vasszekrényajtóinak belső oldalát. Ezek a mára decens szépasszonyi korukat élő akkori csajok jelentették a vágyak netovábbját a kor igazi macsóinak, az uralkodó osztály olajos kezű, s némileg izzadságszagú (aminek ugye oly sok köze van az erotikához) tagjainak.
Mindezek dacára a továbbiakban ennek homlokegyenest az ellenkezőjét készülünk állítani. Tehát azt, hogy nem. Nem az eltelt húsz-harminc év alatt minket érő miriádnyi inger és izgató hatás miatt látszanak ezek a képek, s ezek a helyenként lengén öltözött művésznők tökéletesen érdektelennek, hanem azért, mert már megszületésük pillanatában beléjük volt kódolva a feltámaszthatatlanság, az impotencia, a tökéletes érdektelenség. De ennél még messzebb is mehetünk: e kétségbeejtő, mondhatni, tövig szárazság nem a - máshol is nyilván kitűnő - fotós számlájára írható, még kevésbé az olyan nőkére, mint Pataki Ági vagy éppenséggel Sütő Enikő, hogy csak azokat említsem, akiknek a neve aktív manekeni karrierjük után is fennmaradt, s ma ilyen-olyan szintű celebvirágzásukat élik. A nevekről jut eszembe, nekem azért hiányzott a falakról a Skála-lányként népszerűséget szerző Komjáti Ági jelenléte - különösen Mikulás-mezben tűnt az adott korban mutatósnak a művésznő -; az csak nem lehet, hogy elkerülték egymást izgalmas pályájuk ágai-bogai közt Tóthtal? Mindazonáltal a szépséges többiek - lehet, hogy csupán a méltatlan jegyzetíró elől - feledésbe merült neve megért volna egy kiírást a kiállítás rendezőitől. Jaj, nem láthattam Liener Mártát, a Sugár Üzletközpont egykori arcát sem... pedig ő is, mint a 90-es naptáron már erősen Metal Ladyként domborító Bíró Ica a modellsikerek után "popkarriert" is futott. Nem sorolom tovább, nyilván szerénységből, hisz nekem már a minimum eggyel korábbi generáció - szupermodellek a komcsiban, szent ég -, Patz Dóri is személyes ismerősöm (képről). Vagy azért nem sorolom, mert elérkeztünk a lényeghez, hogy miért is olyan kínos ez az egész (tehát miért is jó annyira ez a kiállítás).
Emlékezzetek, barátaim! A nyolcvanas évek (amit éppen felölel ez a gyűjtemény) már távolról sem volt annyira (itt egy négybetűs szó következne) reménytelen, mint a hetvenes évek, a nyolcvanas években már pont nem az látszott, hogy ez (a kommunista diktatúra) örökké fog tartani, hanem pont az, hogy dögrováson van. Hogy maradjunk a popkultúránál, aminek a színes lenyomatai között sétálunk épp, olyanok jöttek már az évtized elején, mint az URH vagy a Neurotic, de akár még a Bizottság is idesorolható. De a pop más területein is indultak ilyen-olyan (sokszor egész hiteles) próbálkozások - micsoda különbséget jelentettek ehhez képest. Ezekhez a szerencsétlen vágyakhoz, ezekhez az üres arcokhoz fotografált fedetlen vállakhoz képest, nincs ezen mit szépíteni, a szocialista nagyvállalatok jelenléte a magyar vágyvilágban Virág elvtárs állig felgombolt titkárnőjévé tette a legszebb lányokat és asszonyokat is. Mintha csak arra kellett volna vigyázni, hogy egyik csaj arcán se látsszon az egyéniségnek, a "jellegnek", urambocsá a belső szépségnek egy szikrája sem.
Uramisten, ez a kiállítás a halott nők panoptikuma, negyedóra garantált borzongás. A kor létező szocializmusából maga a nemlét, a dögrovás - és az pedig maga az utolérhetetlen abszurd, nincs az a Mrozáek, az a Ionesco, aki ilyet tudna, hogy e dögrovást, ezt a lassú halált épp minden szépségek legszebbikével, a női szépséggel sikerül napnál is világosabban megmutatni.
A kiállítás megtekinthető a Magyar Kereskedelmi és Vendéglátóipari Múzeumban (Bp. V., Szent István tér 15.) február 28-ig, kedd kivételével naponta 11-19 óráig
