Van, aki bevallja, van, aki tagadja, de az is akarja, sőt... Mármint odabent mindenki dédelget egy nagyregényt, és aztán végül már nem bír magával. Akárcsak Nagy Gabriella, aki a hatvanas években születettek ama nemzedékének tagja, amelyben mindenki gyakorlatilag mindenbe belekap, legyen az eszszé, vers vagy próza. A lényeg az írás, univerzális irodalmárok szinte mind egy szálig.
Könnyen elképzelhető, mi vette rá Nagy Gabriellát a regényírásra. Minálunk nincsen great tradition, a kis irodalmak érdektelen, hagyománytalan nőirodalma az évszázados átok, ezért egy könyvmoly magyar lányka is csak a 19. századi angol vénlány-regényírónők szobrára nézhet fel: némelyiknél az írónőség már-már a hősnőséggel keveredik évszázados távolból. Nem csoda, hogy az arra fogékonyban olyannyira meggyökeresedik az írásvágy, hogy az sem veszi el a kedvét, ha a magyar irodalom Tatáján szocializálódik, ahol nem úgy címezik az írogató nőket, mint Walter Scott Jane Austent, az hétszentség.
Angol írónőket emlegetni azért sem légbőlkapott, hiszen maga az Idegen is egy sajátságos Mr. Rochester/Darcy-klón, zord, titokzatos, szűkszavú, csak hevesebben hőbörög benne a tesztoszteron. A férfifának már a negyvenedik oldal környékén ága nő, amire a főhősnő hajnalig kulcsolja a lábait. Bizony, hajnalig, lám a kollektív női fantázia. De van még eladósodott birtok, családi titok, intrika, szerelem, szenvedély és Ámornak áldozás istállóban. Persze erős sematizáló hajlamra vallana ismétlődő szexuális aktusokban összegezni a cselekményt, de azért ezek a tettek elviszik a hátukon az olvasói figyelem fenntartását.
Mert mi lankasztja? A nyikorgó nyelvezet. Nagy Gabriella válasza Psychére, Csokonai Lilire és Sárbogárdi Jolánra egy régies műmagyarul naplót író leányzó. Neve nincs, kora, lakhelye sem tudható, csak az, hogy érzékeny a lelke, és szereti, ha alkalomadtán jól megtöfködik. Személyét még ironikus visszavágásnak is láthatnánk a fentebb sorolt nyelvteremtő nőszemélyekre, ha a kékharisnya-nyelven író buja liba nem gyötörne minket halálra csontig hatoló gondolatritmusaival, kínos gondossággal válogatott szinonimáival. Ez aztán nem tréfadolog. Ráadásul még ilyeneket is ír, hogy "Az életemet én magam alkotom meg, és csak annyi, amennyi idefér. Ha nincsenek szavak, nincs nyom, és én sem vagyok." Segítség!!! A kilencvenes éveknek vége, nem kérünk több metafikciót!
Pedig Nagy Gabriella ott van, ahol az ég dörög, tudja, hogy írnak a jeles férfiak, mi ma a pálya az irodalomban, sőt mindehhez szorgalom és íráskészség is társul. A kritikusok mégis mélázva tekinthetnek maguk elé a nagy rejtélyen töprengve, hogy akkor mi is hiányzik itt ahhoz, hogy ne legyen menthetetlen? A regény egyébként a havivérzés poétikusan tálalt beköszöntével zárul ("combomon, mint a forrás, akkor elindult szelíden a vér"). Hát ez az. A vér az elfolyik, de semmi sem születhet.
Szécsi Noémi
Palatinus, 2003, 347 oldal, 2200 Ft
