A huszadik század második felének közhelytárában előkelő helyet foglalnak el az "egyre több a válással végződő házasság és a gyermekét egyedül nevelő anya", illetve a "túlhajszoltság miatt a férfiak egyre korábban halnak" passzusok, melyek hozzák magukkal az "apa nélkül felnövő, problémás gyerekek" motívumát is. De valójában milyen sérüléseket okoz egy lánynak, ha gyerekkorában nincs vagy alig van mellette az apja?
Judit tízéves korában veszítette el édesapját. Az évekig súlyos betegen fekvő férfi a kislány emlékeiben csak távoli szellemalakként maradt meg. A valódi kapcsolat hiánya miatt Judit később sem tudott a férfiakhoz reálisan viszonyulni, támaszkodási igénye azonban olyan erős volt, hogy az többnyire meghaladta partnerei tűrőképességét, így a veszteséget újra és újra el kellett szenvednie. Gyermekét egyedül vállalta, a kisfiú azonban egyre kezelhetetlenebb lett; mire az óvodába került, már patológiás határesetként tartották számon. Az őt kezelő pszichológus hama-rosan Judittal is elkezdett foglalkozni. Úgy tűnt, az anyából szinte teljesen hiányzik az empátia és az a tudás, hogy az önmagát szabályozni még nem tudó gyereket neki kellene irányítania. Képtelen volt életvitelét egy gyerekhez igazítani, kétségbeesésében csak az apa hiányát tudta felhozni. Ez részben igaz is, hiszen az anya és a kisfiú ez esetben két apa által elhagyott gyerek volt. A terápiák sokat segítettek nekik, valószínűleg azért, mert a terapeuták töltötték be a harmadik szerepét, amit a hiányzó apáknak kellett volna.
A kisgyerek ugyanis, legyen az kisfiú vagy kislány, az apával való kapcsolatában magát
a férfit "tanulja meg"
Azt, hogy mit lehet tőlük kapni, remélni, eltűrni, hogyan lehet, illetve érdemes velük viselkedni. Az anya feltétlen, babusgató szeretete mellett és azzal szemben az apa (vagy egyéb apafigura) harmadik személye jelenti azt a külvilágot, ami korlátokat és feltételeket szab. Az már az apa egyéniségén, nevelési képességein múlik, hogy ezeket a határokat hol és hogyan jelöli ki, de a "realitást" mindenképpen neki kellene először képviselnie a gyermek életében. Ha ez hiányzik, különösen az ebből a szempontból kritikus má-sodik-harmadik életévben, a gyerek nem tanulja meg tisztelni a szabályokat, és öntörvényű, már-már kezelhetetlen személyiséggé válhat.
Mindezen kívül egy jó apa a kislányok számára az első partner: azt közvetíti számára, hogy szabad tetszeni és nőként viselkedni. Ezen első megerősítés elmaradása később súlyos önbizalomhiányt okozhat. Főleg, ha az apa el is hagyta a gyermeket. A kicsik számára ugyanis bármilyen okból bekövetkező szülőhiány azt jelenti, hogy "nem voltam elég érdekes és fontos, hogy velem legyen". Elvált, de rendszeresen látogatott, vagy hosszabb kiküldetésből haza-hazatérő apa esetén az elhagyatottság mellett a gyerekben folyamatosan jelen van a találkozók előtti várakozás és reménykedés, illetve az azt követő csalódás érzése is (ha másért nem, az újabb elválás miatt). Ezt a traumát, hogy én újra és újra elveszítem azt, akire szükségem van, a fiatal felnőtt átviszi a párkapcsolatába: nem hiszi, hogy hosszabb távon meg lehet maradni benne. "Nem volt sok barátom - meséli Mónika, akinek édesapja külföldi kiküldetésben volt, mikor a lány oviba járt -, elég nehezen találom meg a fiúkkal a közös hangot, főleg, ha valóban fontos számomra az illető. Ha mégis sikerül, és elkezdünk járni,
rögtön
bepánikolok,
hogy mi lesz, ha megun és szakít velem. Bármilyen apróság áthidalhatatlan problémának tűnik számomra, így inkább én futok ki a kapcsolatból, nehogy nekem kelljen hallani, hogy vége."
A másik végpont, amiről az elvált szülők gyerekeit meg lehet ismerni, a partnerhez, a kapcso-lathoz való túlzott ragaszkodás: a "velem nem történhet meg, ami a szüleimmel, én majd kijavítom a hibát" magatartása. Mindkét viselkedési forma hátterében "rossz programozás" áll. Ha a gyerek nem látott a közvetlen környezetében többé-kevésbé jól működő párkapcsolatot, maga sem lesz képes megfelelően kezelni a sajátjában felmerülő konfliktusokat. Legalábbis kicsi rá az esély.
Míg a második-harmadik életévet elsősorban a "szabálytanulás" jellemzi, az óvodáskorú gyerek példaképeket és ideálokat keres magának: milyen felnőtt nő vagy férfi leszek, milyen partnert szeretnék magamnak. Ekkor a legtöbb kisfiú az anyukájába, a legtöbb kislány pedig az apjába "szerelmes", miközben az azonos nemű szülőt, a "riválisát", de egyben mintaképét utánozza. Ha ebben a periódusban nincs apa(figura) a közvetlen környezetében, a kislány később is egy idealizált férfit, azaz egy apapótlékot próbál találni magának, akiért szinte kritika nélkül rajonghat. "Kamaszkorom óta szinte mindig >>elérhetetlena helyzet, és szakítottak.
Vajon hogy hathatott mindez Zoltán otthon maradt kislányára?
Mészáros Orsolya
