1956. október 23-án, miközben Budapesten már ezrek és ezrek készülődtek a Bem-szoborhoz meghirdetett tüntetésre, minisztériumi elvtársak egy csoportja Pécsen egy avatóünnepségen vett részt. Ekkor adták át ugyanis a hivatalosan Újmecsekaljának, később a köznyelvben egyszerűen Uránvárosnak nevezett lakótelep első megépült lakásait. Tágasnak éppenséggel nem lehetett mondani az uránbányászcsaládok leendő otthonait: a fürdőszobát mindössze egy mosdó helyettesítette (hiszen a bányász műszak végén a munkahelyén lezuhanyozhat), a kamrát meg egy polcos rekesz a konyhaablak alatt. Mintegy ráérezve az idők szavára, oda is fordult a jelen lévő miniszter, Szíjártó Lajos - már amennyiben az építésügyi tárca vezetőjéről van szó - az egyik beosztottjához: "Kérem, szíveskedjék már holnap gondoskodni arról, hogy ez a típus sehol az országban még egyszer meg ne épülhessen." Legalábbis így idézte őt egy uránvárosi adatközlő, a kiállítás egyik alanya, egyszersmind tárgya.
Nem is egyszerűen a kiállításé, hanem egy kutatásé, egy német-magyar városantropológiai projekté, amely eredetileg a berlini Karl-Marx-Allee "őslakosainak" történetét és lakókörnyezetét dolgozta fel, aztán ez kiegészült az építészeti szempontból teljesen más, legfeljebb méreteiben hasonló Uránváros hasonló jellegű vizsgálatával. Ennek megfelelően, ahogy leérünk a pincegaléria vaslépcsőjén, szemben van az uránvárosi részleg, a hátunk mögött meg a berlini. Kezdjük hát a hazai pályán! A rendszer a következő: egy nagy kép az adatközlőről, alatta három kicsi a lakásáról, mellette egy negyedik a ház homlokzatáról. Mindezek alatt pedig írópultszerűen kiugró táblán részlet a delikvenssel készített interjúból. Semmiképpen sem állítanám, hogy a projekt szépen elbeszélt értelme (bemutatni, hogyan alakul át városi térré az egymás mellé épült lakóházak sokasága) megvalósult ezzel: ritkásan feltárt mozaikdarabokról van itt szó inkább, amelyekből a lakásoknak úgy a hetvenes években kialakult, azóta persze megülepedett, néhol átgyomlált közege, hangulata sejlik föl némi patinával. Az utalások - a hőmérőt, barométert és hygrométert egységes fakeretbe foglaló fali dísztárgy, az olcsó lambéria, a tömeggyártott
üveg- és porcelánmütyürök,
narancssárga asztali lámpa, világos színű műanyag és élénkpiros zománcáru - játszva előhozzák emlékeinket: szülői, nagyszülői szobában, konyhában ki ne látott volna efféléket! Legfeljebb a megőrzött bányászlámpa a polcon - bár ki tudja, talán ócskapiaci tucatáru az is - és az "Emlékül kollégáidtól" feliratú, egymást keresztező ellipszisekből álló atomjellel, keresztbe tett kalapácsokkal és egy bányajárat messzeségbe tűnő ábrájával díszített vállalati búcsúajándék képviseli a helyi jelleget. Az egykori célba érkezés, a beotthonosodás, a csendes, talán kicsit zsúfolt, beszorult és fülledt, de biztonságosnak tudott kispolgári jólét nosztalgiaébresztő jelei ezek, s hogy ez mennyire így van, alátámasztják az interjúrészletek, párás szemű megjegyzésekkel, mint például "én nagyon szerettem a műkedvelőzést" meg "Jött a Gagarin! Én álltam középen egy virágcsokorral és átadtam neki." Aztán - naná - az árak: "Hatvan forintért ebédeltünk meg mindannyian", mármint a négytagú család Uránváros nagyvendéglőjében, az Olimpiában, amelyről én csak annyit hallottam, hogy a dózsás focisták, Rapp kapus és a többiek műveltek ott dorbézolván nem éppen szép dolgokat. Most viszont kiderül az is, hogy vasárnap délben "halk, csendes szalonzene" mellett zajlott az a hatvanforintos ebéd, látja az ember szinte a tálcát a leveses fémcsészékkel, meg a kövér söröskorsót, körben az üvegszemeivel, mellette meg a kistestvérét, az - ugyancsak füles - poharat. És persze a jó miniszter már idézett intézkedése: nem is épültek aztán már olyan aprócska lakások Uránvárosban. A téglát a panel váltotta föl. Aztán megnőttek az egykori facsemeték is, szinte élhetőbbnek tűnik a városrész, mint valaha, a mecseki uránbányászat viszont a rendszerváltással megszűnt. A meginterjúvolt helybeli nyugdíjasok végleges otthonuknak érzik az egykori szocialista lakótelepet, ami kevéssé meglepő, de nem is az a cél itt, hogy meglepődjünk, inkább csak átérezzük a maga többszintű, szomorkás, múltba tűnő mélységében a "legvidámabb barakk" kifejezést.
Az egykori berlini Sztálin sugárút, a Stalin-, majd Karl-Marx-Allee képei egy módosabb, ha nem is különösebben vidám barakkot sejtetnek. A lakásokat már elárasztották az újraegyesítés nyomai, a pöffeszkedő új bútorok már az átértelmezett jólétet jelzik, az ott élők viszont az uránvárosiaknál is határozottabban fájlalják a régi idők letűntét. Az ő lakótelepük persze reprezentatív sugárút, még a sztálini idők vaskosan hivalkodó szellemében. A tetőkön valamikor napozóágyak voltak, "házi ünnepségeket" szerveztek. Egyes épületek különleges funkciót láttak el: amelyikbe sokgyerekes családokat költöztettek, ott a tetőn gyerekkávézó volt, gyerekasztalokkal és -székekkel, a földszinten meg gyerekholmit árultak és gyermekszínház működött. Hogy miként telt meg élettel a rideg és hatalmas sugárút, ezt nem könnyű elképzelni. Mert a régi lakók állítják, hogy megtelt - a leglátványosabban 1953. június 17-én, a berlini munkásfelkelés idején. Õk maguk aligha azonosultak az elégedetlenkedőkkel, hiszen a szocializmus nyertesei voltak. Ugyanúgy, ahogy Uránváros korai lakói, akik ajándékba kapott hatalmas felemelkedésnek érezhették, hogy beköltözhettek a többségük által soha nem tapasztalt komfortba. Annak az egyformaságba oltott egyenlőségnek a hangulata csapja meg a látogatót, amely még a személyiség óvatos szárnyverdesésének is adott némi teret, ha nem akart túl magasra röppenni.
N&n Galéria, Bp. VI., Hajós u. 39., április 21-ig
