Telepesek - Lakások/Lakosok. Élettörténetek a pécsi Uránvárosból és a berlini Karl-Marx-Allee-ből (kiállítás)

  • - kovácsy -
  • 2008. április 17.

Szex

1956. október 23-án, miközben Budapesten már ezrek és ezrek készülődtek a Bem-szoborhoz meghirdetett tüntetésre, minisztériumi elvtársak egy csoportja Pécsen egy avatóünnepségen vett részt. Ekkor adták át ugyanis a hivatalosan Újmecsekaljának, később a köznyelvben egyszerűen Uránvárosnak nevezett lakótelep első megépült lakásait. Tágasnak éppenséggel nem lehetett mondani az uránbányászcsaládok leendő otthonait: a fürdőszobát mindössze egy mosdó helyettesítette (hiszen a bányász műszak végén a munkahelyén lezuhanyozhat), a kamrát meg egy polcos rekesz a konyhaablak alatt. Mintegy ráérezve az idők szavára, oda is fordult a jelen lévő miniszter, Szíjártó Lajos - már amennyiben az építésügyi tárca vezetőjéről van szó - az egyik beosztottjához: "Kérem, szíveskedjék már holnap gondoskodni arról, hogy ez a típus sehol az országban még egyszer meg ne épülhessen." Legalábbis így idézte őt egy uránvárosi adatközlő, a kiállítás egyik alanya, egyszersmind tárgya.

1956. október 23-án, miközben Budapesten már ezrek és ezrek készülődtek a Bem-szoborhoz meghirdetett tüntetésre, minisztériumi elvtársak egy csoportja Pécsen egy avatóünnepségen vett részt. Ekkor adták át ugyanis a hivatalosan Újmecsekaljának, később a köznyelvben egyszerűen Uránvárosnak nevezett lakótelep első megépült lakásait. Tágasnak éppenséggel nem lehetett mondani az uránbányászcsaládok leendő otthonait: a fürdőszobát mindössze egy mosdó helyettesítette (hiszen a bányász műszak végén a munkahelyén lezuhanyozhat), a kamrát meg egy polcos rekesz a konyhaablak alatt. Mintegy ráérezve az idők szavára, oda is fordult a jelen lévő miniszter, Szíjártó Lajos - már amennyiben az építésügyi tárca vezetőjéről van szó - az egyik beosztottjához: "Kérem, szíveskedjék már holnap gondoskodni arról, hogy ez a típus sehol az országban még egyszer meg ne épülhessen." Legalábbis így idézte őt egy uránvárosi adatközlő, a kiállítás egyik alanya, egyszersmind tárgya.

Nem is egyszerűen a kiállításé, hanem egy kutatásé, egy német-magyar városantropológiai projekté, amely eredetileg a berlini Karl-Marx-Allee "őslakosainak" történetét és lakókörnyezetét dolgozta fel, aztán ez kiegészült az építészeti szempontból teljesen más, legfeljebb méreteiben hasonló Uránváros hasonló jellegű vizsgálatával. Ennek megfelelően, ahogy leérünk a pincegaléria vaslépcsőjén, szemben van az uránvárosi részleg, a hátunk mögött meg a berlini. Kezdjük hát a hazai pályán! A rendszer a következő: egy nagy kép az adatközlőről, alatta három kicsi a lakásáról, mellette egy negyedik a ház homlokzatáról. Mindezek alatt pedig írópultszerűen kiugró táblán részlet a delikvenssel készített interjúból. Semmiképpen sem állítanám, hogy a projekt szépen elbeszélt értelme (bemutatni, hogyan alakul át városi térré az egymás mellé épült lakóházak sokasága) megvalósult ezzel: ritkásan feltárt mozaikdarabokról van itt szó inkább, amelyekből a lakásoknak úgy a hetvenes években kialakult, azóta persze megülepedett, néhol átgyomlált közege, hangulata sejlik föl némi patinával. Az utalások - a hőmérőt, barométert és hygrométert egységes fakeretbe foglaló fali dísztárgy, az olcsó lambéria, a tömeggyártott

üveg- és porcelánmütyürök,

narancssárga asztali lámpa, világos színű műanyag és élénkpiros zománcáru - játszva előhozzák emlékeinket: szülői, nagyszülői szobában, konyhában ki ne látott volna efféléket! Legfeljebb a megőrzött bányászlámpa a polcon - bár ki tudja, talán ócskapiaci tucatáru az is - és az "Emlékül kollégáidtól" feliratú, egymást keresztező ellipszisekből álló atomjellel, keresztbe tett kalapácsokkal és egy bányajárat messzeségbe tűnő ábrájával díszített vállalati búcsúajándék képviseli a helyi jelleget. Az egykori célba érkezés, a beotthonosodás, a csendes, talán kicsit zsúfolt, beszorult és fülledt, de biztonságosnak tudott kispolgári jólét nosztalgiaébresztő jelei ezek, s hogy ez mennyire így van, alátámasztják az interjúrészletek, párás szemű megjegyzésekkel, mint például "én nagyon szerettem a műkedvelőzést" meg "Jött a Gagarin! Én álltam középen egy virágcsokorral és átadtam neki." Aztán - naná - az árak: "Hatvan forintért ebédeltünk meg mindannyian", mármint a négytagú család Uránváros nagyvendéglőjében, az Olimpiában, amelyről én csak annyit hallottam, hogy a dózsás focisták, Rapp kapus és a többiek műveltek ott dorbézolván nem éppen szép dolgokat. Most viszont kiderül az is, hogy vasárnap délben "halk, csendes szalonzene" mellett zajlott az a hatvanforintos ebéd, látja az ember szinte a tálcát a leveses fémcsészékkel, meg a kövér söröskorsót, körben az üvegszemeivel, mellette meg a kistestvérét, az - ugyancsak füles - poharat. És persze a jó miniszter már idézett intézkedése: nem is épültek aztán már olyan aprócska lakások Uránvárosban. A téglát a panel váltotta föl. Aztán megnőttek az egykori facsemeték is, szinte élhetőbbnek tűnik a városrész, mint valaha, a mecseki uránbányászat viszont a rendszerváltással megszűnt. A meginterjúvolt helybeli nyugdíjasok végleges otthonuknak érzik az egykori szocialista lakótelepet, ami kevéssé meglepő, de nem is az a cél itt, hogy meglepődjünk, inkább csak átérezzük a maga többszintű, szomorkás, múltba tűnő mélységében a "legvidámabb barakk" kifejezést.

Az egykori berlini Sztálin sugárút, a Stalin-, majd Karl-Marx-Allee képei egy módosabb, ha nem is különösebben vidám barakkot sejtetnek. A lakásokat már elárasztották az újraegyesítés nyomai, a pöffeszkedő új bútorok már az átértelmezett jólétet jelzik, az ott élők viszont az uránvárosiaknál is határozottabban fájlalják a régi idők letűntét. Az ő lakótelepük persze reprezentatív sugárút, még a sztálini idők vaskosan hivalkodó szellemében. A tetőkön valamikor napozóágyak voltak, "házi ünnepségeket" szerveztek. Egyes épületek különleges funkciót láttak el: amelyikbe sokgyerekes családokat költöztettek, ott a tetőn gyerekkávézó volt, gyerekasztalokkal és -székekkel, a földszinten meg gyerekholmit árultak és gyermekszínház működött. Hogy miként telt meg élettel a rideg és hatalmas sugárút, ezt nem könnyű elképzelni. Mert a régi lakók állítják, hogy megtelt - a leglátványosabban 1953. június 17-én, a berlini munkásfelkelés idején. Õk maguk aligha azonosultak az elégedetlenkedőkkel, hiszen a szocializmus nyertesei voltak. Ugyanúgy, ahogy Uránváros korai lakói, akik ajándékba kapott hatalmas felemelkedésnek érezhették, hogy beköltözhettek a többségük által soha nem tapasztalt komfortba. Annak az egyformaságba oltott egyenlőségnek a hangulata csapja meg a látogatót, amely még a személyiség óvatos szárnyverdesésének is adott némi teret, ha nem akart túl magasra röppenni.

N&n Galéria, Bp. VI., Hajós u. 39., április 21-ig

Figyelmébe ajánljuk

A saját határain túl

Justin Vernon egyszemélyes vállalkozásaként indult a Bon Iver, miután a zenész 2006-ban három hónapot töltött teljesen egyedül egy faházban, a világtól elzárva, egy nyugat-wisconsini faluban.

Az űr az úr

Az 1969-ben indult Hawkwind mindig a mainstream csatornák radarja alatt maradt, pedig hatása évtizedek óta megkérdőjelezhetetlen.

Pincebogarak lázadása

  • - turcsányi -

Jussi Adler-Olsen immár tíz kötetnél járó Q-ügyosztályi ciklusa a skandináv krimik népmesei vonulatába tartozik. Nem a skandináv krimik feltétlen sajátja az ilyesmi, minden szak­ágnak, műfajnak és alműfajnak van népmesei tagozata, amelyben az alsó kutyák egy csoportozata tengernyi szívás után a végére csak odasóz egy nagyot a hatalomnak, az efeletti boldogságtól remélvén boldogtalansága jobbra fordulását – hiába.

Luxusszivacsok

A Molnár Ani Galéria 2024-ben megnyitott új kiállítótere elsősorban hazai, fiatal, női alkotókra fókuszál, Benczúr viszont már a kilencvenes évek közepétől jelen van a művészeti szcénában, sőt már 1997-ben szerepelt a 2. Manifestán, illetve 1999-ben (más művészekkel) együtt a Velencei Biennálé magyar pavilonjában.

Égen, földön, vízen

Mesék a mesében: mitikus hősök, mágikus világ, megszemélyesített természet, a szó szoros értelmében varázslatos nyelv. A világ végén, tajtékos vizeken és ég alatt, regei időben mozognak a hősök, egy falu lakói.

Visszaszámlálás

A Ne csak nézd! című pályázatot a Free­szfe, az Örkény Színház, a Trafó és a Jurányi közösen hirdették meg abból a célból, hogy független alkotóknak adjanak lehetőséget új előadások létrehozására, a Freeszfére járó hallgatóknak pedig a megmutatkozásra. Tematikus megkötés nem volt, csak annyiban, hogy a társulatoknak társadalmilag fontos témákat kellett feldolgozniuk. A nyertesek közül a KV Társulat pályamunkáját az Örkény Színház fogadta be.

Mészáros Lőrinc egy történet

A Mészáros Lőrinc című történetnek az lenne a funkciója, hogy bizonyítsa, létezik frissen, ön­erejéből felemelkedett nemzeti tőkésosztály vagy legalább réteg, de ha még az sem, pár markáns nemzeti nagytőkés. Valamint bizonyítani, hogy Orbán Viktor nem foglalkozik pénzügyekkel.

„Mint a pókháló”

Diplomáját – az SZFE szétverése miatt – az Emergency Exit program keretein belül Ludwigsburgban kapta meg. Legutóbbi rendezése, a Katona József Színházban nemrég bemutatott 2031 a kultúra helyzetével és a hatalmi visszaélések természetével foglalkozik. Ehhez kapcsolódva toxikus maszkulinitásról, a #metoo hatásairól és az empátiadeficites helyzetekről beszélgettünk vele.

Nem a pénz számít

Mérföldkőhöz érkezett az Európai Unió az orosz energiahordozókhoz fűződő viszonya tekintetében: május elején az Európai Bizottság bejelentette, hogy legkésőbb 2027 végéig minden uniós tagállamnak le kell válnia az orosz olajról, földgázról és nukleáris fűtőanyagról. Ha ez megvalósul, az energiaellátás megszűnik politikai fegyverként működni az oroszok kezében. A kérdés az, hogy Magyar­ország és Szlovákia hajlandó lesz-e ebben együttműködni – az elmúlt években tanúsított magatartásuk ugyanis ennek éppen az ellenkezőjét sugallja.