A kortárs magyar színháznak és drámának viszont az elmúlt években kirajzolódott az a markáns vonulata, amely komolyan foglalkozik a témával, a klinikai esetektől a család átlagosan nehéz működéséig. Többnyire női szerzőkről van szó, akik darabjaikat sokszor maguk rendezik, és nagyon személyes a viszonyuk az előadásuk élményanyagához. Elsősorban a független szcénában dolgoznak: például a Marosvásárhelyen született, Németországban élő Kincses Réka, a TÁP színházas produkciókban közreműködő Znajkay Zsófia vagy a színházi nevelés felől érkező Pass Andrea. De idesorolhatók a Látókép Ensemble, Hajdu Szabolcs és Török-Illyés Orsolya filmváltozatban is ismert Ernelláék Farkaséknál, illetve a Kálmán-nap című előadásai, vagy akár a Dollár Papa Gyermekei produkciói is. Ahogy a Káva felnőtteknek szóló színházi nevelési előadásai is, például a 3050 gramm, amely a gyerekvállalás és a Lady Lear, amely az idős, beteg szülők okozta, nem egyértelműen megoldható nehézségekről szól.
A kiindulópont mindig kortárs, színpadi megvalósításra szánt, olykor a próbafolyamat alatt is formálódó szöveg. Természetesen klasszikusként számon tartott drámákban is megjelennek a család bajai – a legevidensebb példák Csehov és Ibsen művei, vagy akár a Hamlet is. Ám a klasszikusokban egyre nehezebb felismerni önmagunkat, saját pszichénket, amin az se segít, ha a színpadra begördül egy igazi autó, vagy ha Gertrudis flitteres ruhában és magas sarkúban tipeg, Trepljov pedig bazdmegel. Talán nemcsak azért van ez így, mert a megírásukkor nem vagy alig létezett a pszichológia tudománya, hanem azért is, mert hajlamosak vagyunk a kultúra szent teheneiként tekinteni ezekre a művekre, melyek köré ráadásul páncélt vonnak a hosszú ideje rájuk rakodó értelmezési rétegek.
Meggyászolja a gyerekkorát
A családdal foglalkozó magyar kortárs drámákban az is új jelenség, hogy sokkal erőteljesebben érvényesül bennük a gyerekek szemszöge, nagyobb jelentőségük van a gyerekek által átélt trau-máknak.
„A tiszteld a szüleidet elvre és a félelemre építő nevelési rendszerben, ami nálunk úgy a rendszerváltásig uralkodott, az érzelmek elfojtására, olykor totális tagadására tanították a gyerekeket” – mondta Majoros Andrea családterapeuta, akivel A megmentő című Kincses Réka-darab kapcsán beszélgettem. „Úgy a nyolcvanas évek végétől kezdett el a pszichológusszakma komolyan beszélni arról, hogy a gyerek mit él át a családban. Ez fontos változás volt, és ezek az előadások is azt mutatják, hogy valami felszabadult, hogy végre lehet arról beszélni, mennyi rémséges dolog történik bizonyos családokban, amikor például a szülő a saját tulajdonának tekinti a gyereket vagy a saját érzelmi igényeinek a kielégítésére használja fel, nem beszélve ennek a legmélyebb szintjéről, a szexuális abúzusról. Ezek a jelenségek a mai napig jelen vannak a társadalmunkban, és teljesen függetlenek az intelligenciától. A kritikus pillanatokban sajnos a nevelést sem a tudatosan végiggondolt elveink, hanem az érzelmeink és a saját szüleinktől kapott minták irányítják. Kincses Réka és Znajkay Zsófia darabjai fontos dolgokat mondanak ki. Az, hogy valaki eljut idáig, hogy a rosszat is ki merje mondani a szüleiről, sokszor hosszú folyamat, mert erős a bűntudat ezzel kapcsolatban. Pedig a szüleinket csak akkor fogjuk megérteni és csak akkor tudunk nekik idővel megbocsátani, ha a gyerekkori negatív érzéseket felszínre hozzuk, átélhetővé tesszük, és rájuk tudunk nézni. Úgy is fogalmazhatnék, hogy mindenkinek joga van meggyászolnia a gyerekkorát.”
Kincses Réka és Znajkay Zsófia darabjaiban a szülőkről kimondott súlyos állításokat a személyes érintettség pozíciója hitelesíti. Mű és alkotó elválaszthatatlanok, és ezt az alanyiságot a szerzők az interjúkban is hangsúlyozzák.
Znajkay majdnem harmincévesen kezdett magára találni, akkor, amikor 2013-ban elkezdett a TÁP Színházzal dolgozni: egy anyák napi varietéműsor ötletével állt elő, amelyben a fellépők bemutathatták a szüleiknek azt, amit gyerekként elvártak volna tőlük. A TÁP befogadó közegében jutott el odáig, hogy merjen írni. Egyik első drámája, az Ölében én az anyjáról szól, aki a bemutató idején már nem élt. „Csak amikor már kész volt a darab, akkor tudatosult bennem, hogy az előadást látni fogja a családom, a bátyám meg az apukám. Ki fog derülni, hogy én hogyan éltem meg mindent. De nekem nem is lett volna szabad ezeket éreznem. Vagy ha már ezeket éreztem, minimum el kellett volna titkolni. Ez volt a legfélelmetesebb vállalásom életemben. (…) Aztán bemutattuk, látták, és még mindig élek” – mondta Znajkay egy interjúban. Az előadás, melyből nagyon súlyos, verbális agresszióval, elnyomással terhelt anya-fiú kapcsolat rajzolódik ki, nem a lélektani realizmus eszközeit használja, hanem sajátosan klausztrofób, nyomasztó atmoszférájú – ennek ellenére nem humortalan – világot épít fel, amiben az álmok eleinte valóságosnak, a valóság pedig egyre rémálomszerűbbnek tűnik, míg az anya mondatai egyszerre hatnak hitelesnek és abszurdnak. A főszereplő, Tihamér kiskoráról szóló részek pedig úgy jelenítik meg a gyermeki szorongást és azt a rémisztő bizonytalanságot, amit a felnőttek érthetetlen reakciói okoznak, hogy az előadáshoz az is tud kapcsolódni, akinek nem volt klinikai eset az anyja.
Kincses Réka a saját apja, Kincses Előd politikai karrierjéről szóló dokumentumfilmjével, a „személyes és kollektív ördögűzésnek szánt” Balkán bajnokkal vált ismertté. Családja életének feldolgozását a Pentheszileia-programmal folytatta, azt meg is rendezte, először a marosvásárhelyi Ariel Színházban, majd a Víg Házi Színpadán. A darab főszereplője egy normális párkapcsolatra képtelen, promiszkuus fiatal lány, aki szembefordul ugyan az őseivel, mégis, éppen a lázadása miatt, képtelen azoktól a sérülésektől, terhektől megszabadulni, melyek az anyja, a nagyanyja és a dédanyja vállát is nyomták. Az előadás mindezt el-emelt színházi nyelven valósítja meg, például a szexualitás fájóan harmóniátlanná stilizált ábrázolásával, vagy azzal, ahogy a női ősök, traumák folyamatosan, fizikailag is jelen vannak Pentheszileia életében – akkor is, amikor a barátjával szeretkezik.
Kincses A megmentő című drámáját a Láthatáron Csoport mutatta be az idén a B32 Galériában, Szabó Veronika rendezésében. A darab egy testvérkapcsolaton keresztül ábrázolja a családi poklot: a folyton fáradt, panaszkodó, az érzelmi és egzisztenciális problémáit a gyerekeire terhelő, boldogtalan – egyébként borzasztóan magára hagyott – anyát, és a főként csak a távollétével jelen levő apát, aki szintén nem tud mit kezdeni a gyerekeivel. A stilizáltság itt is megjelenik: egyrészt a drámai anyag már-már elviselhetetlenné sűrítésében (ami miatt talán problematikus is az előadás), másrészt a szülők alakjának ábrázolásában. Az anya és az apa próbababára húzott, élettelen ruhadarabok, és amikor jelenetbe kerülnek, a testvérek valamelyike „bújik beléjük”. Majoros Andrea szerint „ez a darab nagyon személyes, de nagyon sok gyerek problémáját, élethelyzetét mondja el, például azt, hogy a testvérek közötti konfliktus valójában mennyire a szülők közötti konfliktusból fakad”.
Cipzár
Míg a dráma- és a regényirodalom korábban főleg az apákkal foglalkozott, ezekben a darabokban az anyák által elszenvedett abúzusok is előtérbe kerülnek. „Ez a téma valószínűleg jobban tabusított. Lehet, hogy könnyebb volt lerántani a szigorú és agresszor apákról a leplet, míg az anyaság idealizálása, misztifikálása miatt sokkal nehezebb kimondani azt, hogy valaki tényleg úgy nő fel, hogy nem szerette az anyja” – fogalmazott a családterapeuta.
Egy narcisztikus anya áll Pass Andrea egyik legismertebb drámájának, a Napraforgónak a középpontjában is. Ez az asszony a mentalizációs képesség teljes hiányában építeni nem, csak rombolni tud maga körül. Lánya, a tízéves Janka a legnagyobb áldozata, de végig azt érezzük – és ez a darab bravúrja –, hogy ez az áldozatiság csak később fog kiteljesedni. Janka most még olyan, mint egy napraforgó, aki mindig a fény felé, például az őt szeretettel figyelő tanító néni és a barátai felé fordul. Pass néhány lépés távolságból szemléli alapanyagát, az érintettség nála nem hangsúlyos (igaz, a cikk írásakor még be nem mutatott darabja, az Eltűnő ingerek az apjáról fog szólni), és a családi drámákat társadalmi szempontból is keretezi. Bebújós című drámájában a családok működését az óvodában játszódó jelenetekkel mutatja be. Az előadás érdekességét az adja, hogy egy cipzárral megoldható ruhaváltás segítségével ugyanaz a színész játssza a gyereket és a szülőt is: izgalmas, ahogy a szülők temperamentuma, enyhe személyiségzavarai, félelmei, valóságérzékelésük sajátosságai átszűrődnek a gyerekek világán. A Víg Házi Színpadán bemutatott A vándorkutya ezt a témát hangszerelte át kőszínházi keretekre: itt is családok titkos életébe pillanthatunk be, az összekötő kapocs pedig a vándorkutya, amit minden hétvégén más gyerek visz haza az oviból. Az időnként szinte bulvárosan könnyed előadás sem az abnormitás felől közelít, inkább azt a nézőket közösségé kovácsoló, felszabadító érzést adja, hogy mindenhol, a látszólag legnormálisabban működő, tökéletesnek tűnő családokban is vannak szekrényből kihulló csontvázak, súlyos gondok, bajok.
A Látókép Ensemble előadásai is a hétköznapokban merülnek el – annyira, hogy az már fáj. A személyesség a kollektív alkotó folyamatban jelenik meg: az előkészítési fázisban a társulat tagjai a külvilágból ellesett mozzanatokat és saját tapasztalataikat osztják meg egymással, Hajdu Szabolcs ez után írja meg a jeleneteket. Az Ernelláék Farkaséknál és a Kálmán-nap nem a gyerekek, hanem a szülők szemszögéből, és nem pszichológiai, inkább egzisztenciális vonatkozásaiban – a zsákutca felé kanyaródó életközépi válság felől – közelít rá a család témájára. A tipikus, apró konfliktusok, az ismerős és átlagos helyzetek és az ebben a fénytelen miliőben kisszerűnek tűnő történések annyira közeliek, hogy együtt már-már tragikusan hatnak.
Ezek az előadások – alapvető művészeti értékeiken túl – akár terápiás folyamatokat is elindíthatnak. Majoros Andrea szerint „nagyon fontos, hogy a családról így lehet beszélni ezekben a darabokban, főleg, hogy napjainkban társadalmi szinten inkább a visszarendeződés figyelhető meg, a problémák elfedése és nem a megértés felé haladás. A néző nagyon meg tud érintődni, hiszen azt érezheti, hogy hoppá, nem vagyok egyedül azzal, amit érzek. Kívülről láthat rá valamire, amihez hasonlót ő is megélt, és ez elindíthatja a trauma feldolgozásának folyamatát. Ez a hatás ráadásul nemcsak a szavakban van jelen: a színházban testileg, érzelmileg is jobban átéljük a színpadon történteket, ami pluszréteget ad hozzá. Az is fontos hozadék, ha többen kezdünk el beszélni arról, hogy ezek a problémák igenis léteznek. Valójában a szüleink is áldozatok voltak, hisz a rossz minták generációról generációra adódnak tovább. Változás, úgy hiszem, akkor várható, ha felnőhet végre úgy egy nemzedék, hogy a felnőttek értően figyelembe veszik a gyerekeik érzéseit is.”
