Az előadást elvileg az arab mesegyűjtemény és Pasolini ezeregy éjszakájának virágai ihlették, de erre csupán a komor, misztikus díszlet, a keleties zene, valamint a mozdulatokból kipárolgó erotika utal. Hatásos, bámulni jó, de ma már nem gondoljuk tovább.
A Jafar nagyvezír bátor lányáról, Seherezádéról és a gyászába beleőrült, kegyetlen Sahriár szultánról szóló tánctörténet nem repít mesz-szire a saját, Keletről és Káma-szútráról alkotott sztereotípiáinktól. De van igen dinamikus és erősen ráutaló mozgás, kecses alakok. Meg kukkolók, akik a rács mögött időnként feltűnnek, illetve várják a sorukat. Utóbbi gesztusban van némi távolságtartó önirónia, ami egyébként jellemző Bozsikra, ám ebben a darabban mégsem koncepció. Meg vannak sokkoló pillanatok is, amikor a flexibilis rácson keresztül repkedni kezdenek a táncosok, vagy megjelennek a búvárbalerinák Juristovszky Sosa eszelős jelmezeiben. Ám a térelemek, az átöltözések és az absztrakt szex is csak pillanatokra emeli el a hangulatot. A szenvedély és az erőszak táncképei úgy sorjáznak előttünk, hogy nincsen ott a tapasztalt gondolkodó irányító tekintete. Elrévedt valahova. Így hát a mi kutató szemünk is álomba merül.
Nemzeti Táncszínház, március 24.
