Rendet kell vágni a jelenetek közt, hogy meséből, álomból, vágyképből, szimbólumokból, enigmákból és filozófiából eleven alakok, konfliktusok - és még egy épkézláb történet is - legyenek.
Ascher Tamás Gáspár Ildikó dramaturggal alaposan és célirányosan húzta meg a Kúnos László és Rakovszky Zsuzsa fordította szöveget: az első felvonások nagyjából homogén közege maradt, és a dráma második felének Ibsen által költőien dúsra írt pikareszkjéből nyestek le sok díszt, hogy a ritmus nagyjából követhesse az első rész dinamikáját. A művelet jól sikerült, a dráma életben maradt, pontosabban életre kelt az Örkény par excellence színházira tervezett színházi terében, fekete falak, fekete radiátorok, kopott hangfalak, oszlopok között. Izsák Lili díszlete az utolsó jelenetre is tartogat meglepetést.
"Nagy kihívás", szokták mondani a Peer Gyntre, és mindközönségesen azt értik rajta, hogyan lehet színre vinni a mű filozofikus vonulatát, az énkeresés emelkedett dimenzióit, a nagy rejtélyeket, Görbéstül, Gomböntőstül. Ascher számára a kihívás sokkal inkább a hegyi-paraszti-népi közegből induló - és tán végig ott maradó, mindenesetre a végén oda visszaérkező - Peer "utaztatása". Mert Peer többféleképpen utazik: mint egy kalandor és mint egy mániás kereső, és leginkább a kettő egyszerre. Körülötte a közeg is kettős: egyszerre változó és változatlan. Nagy Fruzsina jelmezei karakteressé teszik a falu népét, aztán ki-ki a ruházatában is többnyire megőriz valamit ebből mindvégig; lekerül a szoknya, a nadrág, de megmarad a felső. Más és ugyanaz egyszerre: ismerős alakok szegélyezik a királyi álmokat dédelgető Peer útját. És költészet és komédia és a nagy kérdések is, igen.
És mert Polgár Csaba játssza Peert, kölykös, linkóci svihák, lendületes, szeretni való mesehős toppan haza, és kábítja el fantasztikus mesével (na jó, hazugsággal) hosszú távolléte miatt zsémbelő anyját. Aki - Kerekes Éva viharos indulatát szelídíti meg a "ne beszélj" különböző intonációjú ismétlésével - energikusan és odaadón imádja nyughatatlan fiát, a "nagy ősök sarját", miközben maga is őrzi még egy gazdag élet emlékét. (Ide szüremlik be Ibsen fájdalma saját családjának lecsúszása miatt, de Åse már nem búsul ezen, inkább nosztalgikusan emlegeti.) A mese lendülete megmarad; az esküvői forgatagban csak annyi időre lassul le, míg kiemelkedik Solvejg, az első "találás", az első lépés azon az úton, amely Peert, öntudatlanul persze, önmaga felé viszi. Egyetlen pillanat csupán: Szandtner Anna légies szőkesége, fehér, rövid, norvég mintás ruhája.
Aztán a vége: a sápadt, de még mindig légies, immár hosszú fehér ruhás Solvejg, amint ölébe vonja a fehér szemöldökű, de még mindig kereső Peert, és Pieta-pózban megtartja, anyaként a fiát.
És közte - talán csak álom az egész. Peer koronát és országalmát rajzol az oszlopra, kajánul beleáll a képbe - és nekiindul. Polgár Csaba kíváncsiságot, humort, öniróniát, türelmetlenséget, gyermeki nagyzolást sugárzó Peerje fokozatosan mélyül: a keresés, ami egyszerre irányul a koronára és a "légy önmagad" beteljesítésére, szenvedéllyé lesz, igazolássá a hátrahagyott-kihagyott kalandokra. Dinamikus, árnyalt színészi játék, amely minden újabb kalandnál győzi újdonsággal. Másodpercnyi boldogsága a házépítés közben betoppanó Solvejggel felhőtlen; nagyot akarása, majd menekülése a Dovre-birodalomból zsigeri. Reflektált csak később lesz - előbb a haldokló Åse még papírkoronát nyom fia fejébe, és a fiú átmeséli őt a halálba. Az élet császáraként már gyötrik az álmok - álom az álomban, talán -, és Anitra tánca, az egyiptomi kaland, a bolondokháza "császársága" már egyre Solvejget derengteti föl. Nem gyűri le semmilyen csapás, hiszen erős: "nők állnak mögötte". Polgár Csaba kompatibilis, vagyis harmonikus Peert épített föl.
Amiként Szandtner Anna Solvejgje is önazonos, sőt: benne rejlik Peer önazonossága is. Boldog várakozás egy életen át. Testtartás, fejtartás, hang és tekintet - testet öltött harmónia. És miközben erősek mindketten, mégis ellenpontja Kerekes Éva lüktető, hangos, sűrű anyafigurájának.
Az Örkény társulata parádésan környezi Peer énkereső meséjét: mind megcsinálnak egy alapfigurát, és abból hozzák a variációkat. Egy-egy epizódban egy-egy szereplő "kiélesedik": Takács Nóra Diána megrendítő menyasszonya, Für Anikó megjátszott méltóságból gyúrt asszonya, Bíró Kriszta pogácsás sertepertélése, Epres Attila hivatalnoki Gomböntője, Vajda Milán tutyimutyi vőlegénye... És egy elegáns Halál: Gálffi László higgadt, szinte derűs bölcsessége.
A nevezetes hagymamonológ remeklés: a "héjakat" levetkőzve a pucér Peer kuporog előttünk, és hamarosan rájön: "itt volt a császárságom". Már csak bűnöket kéne találni, de nincsen rá idő, mert megvan az "én", a Solvejg ölébe boruló férfi hazaérkezett önmagához. Ascher pedig nagyot kirándult.
Van sok hó, fehér a feketeségben, puha. És nem feledjük: odafönt szorgos kezek tekerik a lyukas hengereket.
Örkény Színház, március 17.
