A Csatamező családi és háborús történet, amelyben unokatestvérek ölik le egymást a trónért, bár viszályukat nem hatalomvágy vezérli, hanem a sors. A Mahábhárata tekervényes történeteit alig másfél órába sűríti Peter Brook, a 20. századi európai színház egyik legjelentősebb alkotója és gondolkodója (munkásságáról részletesen írtunk a vendégjáték alkalmából: Visszaegyszerűsödés, december 15. – a szerk.). Brook feldolgozta már a szöveget 1985-ben: az akkori, kilencórás változattal szemben a Csatamezőben alig van nyoma hagyományos dramaturgiának és színpadi realizmusnak. A csupasz térben élénk színű sálak és bambusznádak segítségével ölti magára a történeteket a négy játékos. Jobbra zenész ül, aki egyetlen dzsembé dobon kíséri végig az előadást. A rövid jelenetekből egy távoli háború háttere és utórezgései körvonalazódnak, de a pusztítás képei helyett rezignált párbeszédeket és állatos tanmeséket kapunk. Az előadás a történetmesélés struktúráját követi, vagyis a játszók nem változnak át a szóban forgó szereplőkké, hanem felmutatják azokat. Ebben rejlik az előadás ereje és eredetisége. Egyfelől a játékosok az elmesélt történettel ellentétben a ma emberei, és bár nyelvükben mitikus másvilágot jelenítenek meg, előadásmódjuk könnyedén hozzáférhető, testiségük hétköznapi. Az előadás soha nem válik patetikussá vagy közhelyessé: a színészek arcán egyszerre látom viszont a történet velejét jelentő gondolatokat és a színészi feladat humorát. Felkavaró a darab halk politikussága: ugyan nincs közvetlen utalás a jelenre, az adaptáció mégis rendkívül bonyolultan értelmezi korunk háborúit és igazságtalanságait. A Csatamező másik különlegessége a darab szerzőiségében rejlik: az előadásban a háborút túlélő öregek elvonulnak a vadonba gyászolni és meghalni, hiszen már nem kívánnak részt venni az új világban. Brook mindvégig az igazságosságról kérdez, de nem kínál választ – a darab csendes elengedéssel zárul.
Trafó, december 16.
