Színház

A Hungari szereplői nem ki-, hanem inkább bevándorlók: a szerző-rendező Kárpáti Péter nem az elhagyott ország felől, hanem a megérkezés vagy inkább meg nem érkezés felől nézegeti furcsa figuráit.

A Székesfehérvári Vörösmarty Színház idén februárban mutatta be David Pownall Mesterkurzus című darabját Cserhalmi György rendezésében. A Sztálint alakító Gáspár Sándorral a politikai maflásokról és a zsarnokság természetéről is beszélgettünk.

Sosztakovics és Prokofjev az 1948-as szovjet zenei pártaktíva idején, Sztálin személyes felügyelete mellett kantátát ír vegyes karra Rusztaveli A tigrisbőrös lovagjából. Ez eddig olyan, mintha valami régi pesti vicc első mondata volna, pedig egy kortárs angol színmű egyik jelenetéről van szó. Igaz, a dráma tényleg kimondottan szövegtúlsúlyos: nem csoda, hogy az akár oratóriumszerű előadásra is alkalmas művet Angliában rádiójáték formájában is bemutatták.

Hamvai Kornél szereti Georges Feydeau-t. Erről a vonzalomról (melyet a bohózat hajdanvolt francia mestere sajnos már értelemszerűen nem viszonozhat) adott bizonyságot Hamvai másfél éve a Tháliában, a Feydeau egyfelvonásosaiból előzékenyen összeírt Esküvőtől válóperig című darabbal.

Az évad legszebb szerelmi jelenetét meglepő módon egy Moliére-darabban látni, mely szerzőt elsősorban egyéb emberi gyarlóságok érdeklik, bár a fiatalok szerelme, mit rendszerint a szülők gáncsolnak el, gyakran jelen van a háttérben.

Miért nem támogatják a nagy cégek a művészetet? Hogyan szerezhetnek mégis támogatást a színházak? Mi számít szórakoztató és mi művészszínháznak? Mire mennének utóbbiak az állam nélkül? Az Orlai Produkciós Iroda működésén kívül ezekről is beszélgettünk.

Ellen Page hollywoodi színésznő nemrégiben egy emberi jogi konferencián vállalta fel leszbikusságát. A coming out apropóján magyar színészeket kérdeztünk arról, szerintük itthon miért vállalják olyan kevesen melegségüket, és vajon jobb lenne-e, ha nem így lenne.

Egyszerű emberek története egyszerű nyelven, termelőszövetkezeti tömegtornával, kaszaakrobatikával és fülledt népzenével. Szemnek, fülnek balzsamos ragacs, igazi formabontó, de leginkább szakmapukkasztó előadás megint.

Nehéz megmondani, hogy a kortárs színház posztdramatikusnak is nevezett ötlet- és geggyűjteményei, stíluskevercsei, petárdázó prózai-zenés humoreszkjei mitől lesznek tartalmasak vagy üresek. Két dologra gyanakszom, felidézve mindazt a sok jót, amit az elmúlt két évtizedben ez a stílus kitermelt (Marthalertől Bodó Viktorig).

A Kibbutz Contemporary Dance Company a holokauszt-emlékév nyitóeseményeként adta elő Aide Memoire című, húszéves darabját. Az egykor amatőr társulat - amelyet a libanoni határ közelében fellelhető Ga'aton kibucban alapított Yehudit Arnon 1970-ben - az erőszak ellen demonstrál, és szándéka szerint a holokauszt fiatalabb generációkra gyakorolt hatását vizsgálja az előadás során.

Az ír peremvidék kisegzisztenciáinak kegyetlen, groteszk és mégis szerethető mcdonaghi miliője helyett ezúttal egy névtelen diktatúrában járunk, ahol a társadalmi dimenzió a nézői elvárásoknak szellemes csavarokkal csapdát állító krimi alkatrészévé zsugorodik.

"Csak készüljön is el rendesen, s mutassa be valamilyen tisztes színház. Hogy ne mondjam: például maga az operaház..." - fogalmazott még 1997-ben Kovács Sándor, miután a Merlinben egy fesztiválprogram részeként előadták a Szellemidézés című Selmeczi-operajelenetet.

Ritka ma már az, hogy egy bő száz évvel korábbi darabot egy rendező úgy akarjon színre vinni - a darabban való hit, és nem a rendezői képzelet fogyatékai okán -, hogy minden díszletre vonatkozó utasítást a legprecízebben tiszteletben tart, a korhűségről és főleg a szavakról, eredeti szövegről nem is beszélve.

Hiába a politika és a szakma állapota, nem tud kiábrándulni a színházból. Legutóbbi bemutatója az I. Erzsébet a Szkénében, de ez csak apropó, hogy megbeszéljük: mi értelme ennek az egésznek.