Színház

Már majdnem minden rendelkezésre állt, hogy elindulhasson a last minute színházjegyeket értékesítő vállalkozás - csak egy ötlet hiányzott. Limbacher Tivadarnak és Szabadkai Attilának volt egy ilyen ötlete. Mindent feltettek a Ma este Színház!-ra - és bejött nekik.

Laza, epizodikus szerkezet, fejjel lefelé szemlélt világ, kiforgatott műfajiság, önreflexió, popkulturális utalásháló, némi közéleti-politikai áthallásosság és csupa poszt: -modern, -dramatikus, -kommunista.

"Én elhatárolódom ezektől a poénoktól. Szerintem egyáltalán nem voltak humorosak" - mondja egy fiatalember a párjának az előadás után. Elszólja magát, hiszen nem arról van szó, hogy nem nevetett - azt bizony szabad, nem nevetni, kritikus is megírta, és nem is durran minden petárda -, de elhatárolódni valamiféle morális, etikai, világnézeti alapon szokás.

Hogy lehet az, anya, hogy ilyen késő este ennyire jó kondiban vannak? - kérdezi tőlem a gyerek, és szájtátva nézi tovább a színpadon épülő embertornyokat a francia újcirkusz előadásán.

Tíz éve játszik párhuzamosan egy budapesti polgári művészszínházban és Mundruczó Kornél radikális előadásaiban. Hagyományos, konzervatív értékek és szabad kísérletezés találkozik benne, sokáig nem is kényszerült választásra. Nemrég pedig "szerző", alkalmazott író lett - első filmes.

Nem vitás, ordenáré időket élünk, ám van azért ennek némi pozitív hozadéka is: a magyar közönség számára például ennek révén válhatott valósággal is ismerőssé a Chicago című musical sokáig oly idegenszerűnek ható belvilága.

Szimpatikus vállalás ez itt, a kevéssé kivilágított 15. kerületben, Rákospalotán, ahova a kutya se jár, csak a kortárs művészet.

Jobbak-e a zsidó férfiak az ágyban? Erősítse-e a kiválasztottságtudatot a kiválasztott nép színháza? Mi történik a bezsiduláson? Hogy kerül a kereszt a zsidó hátára? Ilyesmikről beszélgettünk a Gólem Színház alapítójával.

Az emlékezés drámái címmel tartott szimpóziumot a Káva Kulturális Műhely a színházi nevelés és a történelmi témák összekapcsolhatóságáról december közepén a MU Színházban. A négy előadás a magyar közelmúlt traumáiról, a múlttal való szembenézés igényéről szólt.

A szabadkai Kosztolányi Dezső Színház posztjugoszláv és magyar színházi laboratóriumokat vendéglő különleges szemléjének kvázidíszvendége idén az egyébként már világsztár - és a szegedi Thealteren is megfordult - szlovén Via Negativa formáció volt.

Azért az elgondolkodtató és nyilván nem véletlen, hogy a "diktatúra-előadásokban" visszatérő kép a kozmikus pszichiátria.

"Az Elfújta a szél egyszerre lehet színházunk legszélesebb közönségrétegét ismét megmozgató, vonzó előadás, miközben az irodalmárok és zenetudósok is kedvüket lelhetik benne" - szól a sajátságosan felcsigázó szöveg az Operettszínház új bemutatójának műsorlapján, s a kritikus határozottan restelli magát, hogy ellent kell mondania.

A mellettem levő ülésen könnyű, selyemfényű, fekete kis bunda landol egy retikül társaságában, s tulajdonosa a kelleténél kicsit hangosabban közli ismerőseivel, hogy ő mindig két színházjegyet vesz magának.