ZSINÓRPADLÁS - Interjú

"Mennyire kicsik voltunk! – Gáspár Sándor színész"

Színház

A Székesfehérvári Vörösmarty Színház idén februárban mutatta be David Pownall Mesterkurzus című darabját Cserhalmi György rendezésében. A Sztálint alakító Gáspár Sándorral a politikai maflásokról és a zsarnokság természetéről is beszélgettünk.

Magyar Narancs: Az előadás elején nem kevés időt tölt el takarásban. Ilyenkor még el lehet kalandozni, vagy fejben már ott van?

false

 

Fotó: Németh Dániel

Gáspár Sándor: Teljesen. Ahhoz, hogy este el tudjam játszani a szerepet, szükségem van előtte másfél-két órára, hogy fejben összerakjam. E nélkül nem lehet. Persze néhány percre ki-kiszakad az ember ebből, és észreveszi, hogy jé, kisütött a nap, de ezt a melót majdnem minden előadás előtt el kell végeznem, legfeljebb az összerakással töltött idő más és más. A Lear király Glostere esetében erre egy óra kell, az Indul a bakterháznál fél óra. De amikor Taub János rendezésében játszottam az Egy őrült naplóját a Játékszínben, harmincegy-két évesen, arra az egész napom ráment. Lemondtam délelőtti munkákat, nem mentem se filmezni, se szinkronba.

MN: A Mesterkurzus végén viszont a néző az, akinek rendet kell csinálnia magában: én például nem tudtam eldönteni, hogy Sztálinnak vagy a színészi játéknak kerültem a hatása alá. Ez erkölcsileg rendkívül kényelmetlen, de esztétikai szempontból értékes érzés volt.

GS: A darab szerzőjének kitapintható szándéka, hogy ne csak a szereplők, hanem a nézők is Sztálin hatása alá kerüljenek. A mű szerint ő az, aki a legtöbbet teszi a hazáért, ő hozza a legtöbb áldozatot. Ismerek olyan embert, most kilencvenegy éves, aki 1953-ban, Szálin halálakor zokogott, miközben a háború után orosz származású létére nem mert hazamenni a Szovjetunióba. Azt is tudjuk, hányan szerettek volna gyereket szülni Sztálinnak: ő volt a férfi, az idol, mindenki apukája, "Sztálin apánk". Szóval az írói szándék szerint, úgy gondolom, maga a figura az, ami ezt a hatást kiváltja a nézőből, vagyis több mint egy színészi "bravúr".

MN: De az ember nem örül annak, hogy Sztálin hatása alá kerül: a megértéstől már csak egy lépés, hogy meg is szeresse.

GS: Senki nem örül annak, hogy egy diktátor hatása alá kerül. Sztálin az előadás három órája alatt kegyetlenül, vadállati módon cserkészi be az áldozatait, intellektuálisan, kisugárzással vagy direkt erőszakkal, majd a végére azzá a "hőssé" válik, aki tényleg nagyobb hatást gyakorolt a világra, mint bárki körülötte, legyen az akár a legnagyobb zeneszerző. Még arra is képes, hogy megszerettesse magát - és ennél borzasztóbbat nehezen tudok elképzelni.

MN: A művészeknek gyakran van alkalmuk a hatalom képviselőivel testközelből érintkezni, amit a hatalom általában kimondottan szorgalmaz is.

GS: Ennek külön irodalma, külön színháza, külön filmművészete van. Én folyamatosan igyekszem távol tartani magam a hatalomtól. Elég sokat sportoltam gyerekkoromban, kézilabdáztam, birkóztam, és úgy láttam, az nem sportszerű, ha a megítélésem föntről kap lendületet. A mai napig nem szeretek politikusok környezetében lenni: szerintem a színpadon, a filmen nyújtott teljesítmény számít, és nem tudok mit kezdeni azzal, ha egy politikus ide vagy oda akar sorolni - miközben megvan a saját értékrendem.

MN: Máshogy készül, amikor történelmi személyiséget alakít, és máshogy, amikor kitalált személyt? Olvasott például Sztálin-műveket?

GS: Nem hiszem, hogy máshogy kéne készülni. Amit a néző lát, az olyan összmunka eredménye, ami leveszi a színészről annak a terhét, hogy elkezdje külön utakon megközelíteni a figurát. Borzasztó erős "partitúrát" kaptunk, ezen dolgoztunk együtt a dramaturggal, rendezővel, sőt a munka már a fordítással elkezdődött. Szóval Sztálin verseit nem olvastam - mert ugye költő is volt, művészként elég széles volt a spektruma, például zongorázott is a maga szintjén -, de azért utánajártam a történelmi személyiségnek.

MN: Prokofjevet, Sosztakovicsot se kellett külön hallgatni?

GS: Őket az ember azért, ugye, élete folyamán már hallgatta: Prokofjev és Sosztakovics életművéről egyre többeknek, Sztálinéról egyre kevesebbeknek vannak személyes tapasztalataik.

MN: Az a gyakorlat, hogy a hatalom képviselője belebeszél a művészetbe, azért nem szállt sírba Sztálinnal.

GS: Azt hiszem, mindig is beleszólt. Hiszen érdeke, hogy az ő elképzeléseinek megfelelően fújják azt a harsonát vagy pengessék azt a húrt. A művészt nagyon könnyű azzal sarokba szorítani, hogy "az adófizetők pénzéből tartunk téged el, és légy szíves, ehhez képest működjél, legyél lojális hozzám".

MN: Bár azt az adót mi fizetjük, ők csak elosztják.

GS: Igen, de a hatalom szívesen él ezzel a csúsztatással. Én igyekszem független lenni mindenféle politikai huzattól, pláne kampány idején. Egyszerűen, szakmai alapon szólva: az arányokról van szó. A demokráciában élő ember által elvárt arányokról. Ha csak arra gondolok, hogy többpárti rendszere van ennek az országnak, ezt meg kell becsülni. Gondolom, egy ilyen típusú előadásnak is azért lehet Székesfehérvárott bemutatója, mert egy demokráciában ez nem lehet kérdés. Már az 1980-as évek első felében be akarta mutatni egy budapesti színház, de ez még a puha kádári diktatúrában is elképzelhetetlen volt. Rádiójátékot is terveztek belőle, de nem valósult meg. Most, a demokrácia huszonnegyedik évében már be lehet mutatni.

false

 

Fotó: Vörösmarty Színház

MN: Az jó, hogy be lehet mutatni, de ha valamiért időszerű a bemutatása, az nem olyan jó.

GS: A mindenkori hatalomnak is fontos, hogy önkritikával élhessen, vagy kritikát fogalmazhassanak meg irányában. Egy demokráciában pedig ez teljesen természetes.

MN: Mi a teendő, ha a művész távol tartaná magát a politikától, de a politika nem tartja magát távol a művésztől? Az Új Színháztól az elsők közt távozott, az igazgatóváltás után felállt a Nemzeti Színházban...

GS: Nyugodtan visszamehetünk még korábbra, a Művész-Thália lefejezéséig. Nem szeretem az "egyik oldal, másik oldal" kifejezést, mert ennél azért árnyaltabb a társadalom és a mi szakmánk is, de azt mondhatom, hogy az utóbbi évtizedekben mindegyik irányból kaptam, kaptunk maflásokat. Ezek szinte összemosódnak, és nem is politikai üzenetük van, hanem mintha az lenne a tanulságuk, hogy a rendszerváltás idején mennyire kicsik, mennyire naivak voltunk. A színművészet nem tudta méltó módon képviselni a saját szakmai érdekeit. Kicsit kicsúszott a kezünkből a szakma, pedig ahogy hallom, a lengyeleknél, románoknál, cseheknél, szlovákoknál erősek az érdekképviseletek. A rendszerváltozást megelőző kerekasztal-tárgyalások résztvevői között nem is emlékszem jelentős színházművészre vagy filmművészre, bár ez akkor fel se tűnt, mert anynyira reménykedtünk, hogy ebből csak jó sülhet ki mindenki számára. A környező országokkal összehasonlítva úgy látom, hogy a színházi világ kisiskolás módjára fogadta el az ölébe hullott demokráciát.

MN: És akkor ennyi, függöny?

GS: Valószínűleg lassú tanulási folyamat vár a szakmára, a mindenkori önkormányzatokra és a szakminisztériumra. Eltelt lassan huszonöt év, a következő huszonöt évben talán a helyére kerül mindez, hiszen senkinek sem érdeke, hogy a politika szétcincálja a szakmát.

MN: Legfeljebb a politikának.

GS: Ez a politikának sem használ. Hadd hihessem azt, hogy ha valaki a társadalom támogatásával országos vezető pozícióba kerül, miért ne a többpárti demokráciát védené? Miért ne gondolhatnám azt, hogy ezek a kultúremberek a demokráciát együtt tanulják a társadalommal? Miért ne fejlődhetnének? Én optimista vagyok.

MN: Komolyan?

GS: Ha nem lennék az, akkor valószínűleg alkoholista lennék, és mindenben csak a feketét látnám, duzzognék és elmagányosodnék. Ez nagy luxus volna. Ez nem művészi lehetőség.

MN: Duzzogás helyett tényleg gyakran vágott bele új dologba, aminek legújabb példája, hogy a szezon elején Székesfehérvárra szerződött.

GS: Amint eljöttem a Nemzeti Színházból, már létrejött egy helyzet, amelyben olyan kitűnő, erős színészek, mint László Zsolt vagy a fiatal Radnay Csilla és Makranczi Zalán is érintve voltak. Nem kellett törnöm a fejemet. Azt hiszem, nem túlzok, ha azt mondom: az ország legtehetségesebb fiatal színészei Székesfehérváron vannak. Csak a Lear királyban lát öt-hat fantasztikus fiatalt, ahogyan Horváth Csaba Móricz-rendezésében vagy a My Fair Ladyben is. Elképesztően erős csapatunk van. Épp ezen gondolkodtam a napokban: hogy a társulat erejét jó esetben mindig a fiatalok jelentik. Tőlük költözik élet a színházba, ők azok, akik engem is magukkal ragadnak.

MN: Élet, erő: mit jelentenek ezek a metaforák nap mint nap?

GS: Érezni, látni körülöttem a képességet. Amellett sokkal többet észlel egy fiatal, mint gondolnánk. Ha leülök egy fiatalemberrel beszélgetni, átfogóbb képe van a magyar színházi életről, mint nekem. Az ő elképesztő energiájuk engem is motivál, nagyon könnyen jár egy srófra az agyunk, kíváncsiak vagyunk egymásra. Mert a fiataloknak nem azt kell elmesélni, hogy mi a jó színház, azt ők pontosan tudják. De fontos, hogy a tehetségükkel csatlakozhassanak egy gondolathoz, kötődhessenek nemcsak érzelmileg, hanem értelmileg is. És ez megvan Székesfehérváron. Aztán ott vannak a fiatal nézők: nekik is meg kell találniuk, akiért színházba járnak, akibe szerelmesek lehetnek.

MN: Ha már a fiataloknál tartunk: milyen volt a lányával együtt fellépni a Nemzetiben, A velencei kalmárban?

GS: Ez egy nagy találkozás volt a színpadon, úgy, hogy nem találkoztunk. Nem volt ugyanis közös jelenetünk. Kata később került be az előadásba, a premier előtt tíz nappal, de aki ismeri a Mohácsi testvérek alkotói módszerét, az ezen nem lepődik meg. Mohácsiék kitalálták, hogy Portia kérői közt legyen egy lány is, és rá gondoltak. Így a második rész elején volt egy fantasztikus negyedórás jelenete. Én annyira el voltam foglalva a saját, Shylock-féle problémámmal, hogy nem tudtam, mi történik a színpadon. A főpróba idején, amikor már valamennyire ki tudtam látni meg hallani magamból, akkor felfedeztem a hangosítón az öltözőben, hogy hoppá, hát az én lányom beszél. De valami irdatlan nehéz monológot mond. És akkor szép lassan rádöbbentem, hogy itt valami komoly dolog történik ám! És később, ahogy egyre bátrabb lettem, már meg is néztem őt oldalról.

MN: És mondott a lányának valamit?

GS: Nem. Olyan elmélyült munka folyt köztem és a rendező, közte és a rendező közt, hogy mindenki tette a maga dolgát. Arra tudtam például figyelni, hogy akusztikailag mindenütt érthető-e, de abban is nagyon fegyelmezett volt és egyben bátor.

MN: Fegyelemre a Mesterkurzus főpróbáján is szükség volt: a Zsdanovot alakító Kuna Károly félrenyelte a vodkát. A nézőtérről csak az látszott, hogy nagyon élethűen köhög - de aztán azt hallottuk, hogy szinte orvosi értelemben kellett regenerálódnia.

GS: Utána beszélgettünk László Zsocival meg Derzsi Janival, és rekonstruáltuk, hogy mind a hárman arra gondoltunk, szegény Karcsi mit élhet át. Miközben ment a jelenet. Láttuk rajta, hogy próbálja magát fegyelmezni, hogy ne köhögje szét a szituációt, ugyanakkor meg a levegőért meg az életéért küzd.

MN: A saját belső értékelése szerint egyébként minősíti az előadást, hogy utána milyen gyorsan regenerálódik? Nagy szerepet nehezebb kipihenni?

GS: Ez a Sztálin óriási szerep. Amikor meghajlok a végén, inkább megkönnyebbülést érzek. Azzal a tudattal hajolok meg, hogy valamit sikerült létrehozni, és ez a nagy teher az előadás alatt folyamatosan könnyebb lesz. Megesett, hogy előadás után órákig cipeltem magammal a szerep problémáját, de ez inkább fiatal koromban volt. Azóta - és ez érdekesen ellentmond az idősödés folyamatának - hamarabb tudok regenerálódni egy-egy előadás után.

MN: Milyen tapasztalatai vannak még az idősödésnek erről a folyamatáról?

GS: Még nem ismerem, mert hála istennek, egészséges vagyok. Hetven körüli komoly, nagy formátumú színészeket látva mindenesetre elgondolkodtató, hogy milyen nagy szerepe van a memóriának. A memória, a koncentrációkészség a színészet alapja, és az életkorral változik. Nagyszerű ellenpélda Bodrogi Gyula, aki idén lesz nyolcvanéves, és olyan memóriája van, mint egy negyvenévesnek.

MN: Memória, koncentrációkészség és egészség - ha ez a három megvan, a kor nem számít?

GS: Nem számít, hiszen kor szerint a társulat a társadalmat képezi le: a színház nem kézilabdacsapat, ahol a harmincöt éves szélső kiöregedett.

MN: Egy színésznő is ezt mondaná?

GS: Sőt, tapasztalatok szerint a színésznőket kevésbé érinti a memóriának ez a gyengülése, mint a férfiakat. Bár remélem, ez csak városi legenda...

A Mesterkurzus kritikáját lásd itt!

Neked ajánljuk