Ritkán lehet a magyarított címadások furcsaságait, a hagyomány erejét és persze a kritikus ernyedetlen kötözködő hajlamát érzékletesebben példázni, mint az 1955-ös brit filmvígjáték, a The Ladykillers immár színpadon is eleven hazai történetével, közelebbről az eredeti és a 2004-es amerikai remake, valamint a színpadi változat címével. Merthogy az Alec Guinness főszereplésével ékes film meg a Tom Hanks-i hollywoodi változat, s legújabban a Kúnos László szellemes fordításában bemutatott színielőadás egyaránt a fenti címet viseli Magyarhonban, jóllehet a vérkomikus bonyodalom motorja, az özvegyasszonyi otthonban szobát bérlő bandavezér nyilvánvalóan nem betörő, hanem rabló. Ez persze aligha jutna a mégoly bakafántoskodó néző eszébe, ha a 2011-ben az ír színész, Graham Lineham által színpadra áttett történet Madách-beli előadása nem kínálna fölös időt a merengésre. Csakhogy kínál: az első részben a bohózati közhelyek halmozásának érzéktompító hatásával, a második részben pedig a komédia fekete vonulatának többszöri elejtésével, az előadás kifárasztásával.
No, nem mintha nem akadna nevetnivaló az ismert sztorijú, bár az angolszász, majd magyar színpadra települtében előnytelenül túltupírozott komédia láttán. A darabbéli bűnbanda tagjai, akiknek egyenkénti bevonulását névvetítéssel vezeti fel az előzékeny rendezés (rendező: Szente Vajk), például mindannyian harsány fogadtatásban részesülnek, még ha a harmadik színrelépő után fel is támad bennünk a félelem, hogy a sor végén érkezőnek már nem marad a bohózati hülyék típushangjainak készletéből. Épp ily közönségsikert arat a felvonászáró és -nyitó bűnözői vonósnégyes-kakofónia is - egyenesen Szőke Szakáll legendás egyfelvonásos kabaréjelenetének legvégéről.
A banda agytrösztjét, a Profeszszort játszó Mucsi Zoltán mindenesetre jól boldogul vendégként a Madách színpadán: az édeskés modorból a durvaságra szempillantás alatt át-átváltó, sprőden komédiázó játéka még akkor is figyelemreméltó, amikor itt-ott felsejlik jelenlétében a stiláris tisztázatlanság meg az eleganciadeficit. Mucsi sodró lendülete segít, ahol segíthet, s hasonló mondható el a bűnszövetkezet "őrnagyát" adó Magyar Attiláról is, aki ha épp nem Gálvölgyi Jánost játssza, akkor igen jól kamatoztatja a figurájának kiötlött hóbortot, a női ruhák viselése iránt táplált szenvedelem hálás bohózati patentjét. Hajdu István buta melákja és Szerednyey Béla sajátos nyelvhasználatú olasz maffiózója ugyancsak szorgalmasan ténykedik, bár korántsem kapnak oly túlságig bőkezű muníciót, mint Nagy Sándor, aki (1) kedvére kiabálhat, (2) gyógyszereket kapkodhat, (3) értéktárgyakat lophat, (4) bűvészkedhet, (5) mániákusan foltokat tisztogathat, s végül (6) mindenbe beütheti a fejét és egyéb testrészeit. Fergeteges mulatság van eltemetve ebben az alakításban.
Aligha tévedünk, ha leírjuk, hogy az előadás díszéül és legfőbb vonzerejéül a Vígszínházból átinvitált Halász Judit szerepeltetését szánták az alkotók. Sajnos az idős özvegyasszony helyett leginkább öreg kislányt játszó csodálatos színésznő szinte mindvégig súlytalanul téblábol a színpadon, s mintha maga sem lenne teljesen meggyőződve jelenlétének motiváltságáról. Ebben persze az is közrejátszhat, hogy a szünet utáni részt, vagyis a történet voltaképpeni lényegét, az idős házinéni helyett végül szép sorban egymást kiiktató bűnözők ámokfutását csak némi zenés és némajátékos stilizációval dobja fel az előadás, ámde valódi kidolgozással nem. Ki késsel az agyában végzi, ki meg leszakított karral, villámtól sújtottan, vagy éppen úgy, mint a József Attila-musical főalakja: mozdonyt sejtető, közeledő lámpaháromszög elé lépve. Néhány részletre mindeközben nem kapunk érdemi magyarázatot, aminthogy nincs magyarázat a BKV számára több fantáziával tervező Makány Márta se nem komikus, se nem jellemző ruháira, de a színpad két szélén szimulált épületállványzatokra sem (díszlet: Horesnyi Balázs). A mészárlások közepette mosolyogva nyugtázzuk ellenben azt, hogy az "építő kritikáért" is járhat halál, ami miheztartás végett kétségkívül hasznos információ.
Madách Színház, május 11.
