„A két szakmám találkozik” - Gál Kristóf egykori színész, rendőrségi szóvivő

Máté Gábor és Horvai István híres-neves egyetemi színészosztályának tagjaként idén az ő éle­­té­ről készült előadás a Jurányiban, amelyben vallásos neveltetése, pályaelhagyása és nyomozói karrierje is szóba került.

Magyar Narancs: A rólad szóló előadás tanúsága szerint egy vallásos nagycsaládban, a kultúrától viszonylagosan elzárva nőttél fel. Hogy jutott mégis eszedbe a színész szakra felvételizni?

Gál Kristóf: Azért a színház valamennyire jelen volt az életemben; többször vittek bábszínházba, és bérletünk volt az Operába. Kulturális értelemben, olvasottság szempontjából sokat kaptam a szüleimtől. De hogy mi vezetett a színészet felé, azt nem tudom. Bár a megjelenésem nem ezt sugallja, gátlásos, visszahúzódó ember vagyok, tele félelmekkel; gondoltam már arra is, hogy talán azért mentem színésznek, mert ott muszáj ezeket a falakat lebontani, még ha csak egy két-három órás előadás erejéig is.

MN: Hogyan fogadta a családod a döntésedet?

GK: Édesanyámnak van egy olyan emléke – én egyáltalán nem emlékszem rá –, hogy amikor ­16-17 éves voltam, megkérdezte, ­miért szeretnék színész lenni. Azt válaszoltam neki, hogy azért, mert ez egy olyan szakma, ami révén adhatok valamit az embereknek. Ő úgy gondolta, hogy ha én kamaszként erre jutottam, akkor nyugodt szívvel enged el erre a pályára. Édesapám ugyanígy volt vele, bár utólag eszébe jutott, hogy esetleg szándékosan mondtam olyan választ, amiről tudtam, hogy tetszeni fog. De ha lett volna benne ravaszság, arra emlékeznék, úgyhogy valószínűleg őszinte voltam, és a fiatalokra jellemző nai­vitással azt gondoltam, hogy majd tükröt tartok az embereknek.

MN: Ez naivitás?

GK: Nem, nyilván ez is a szakma egyik feladata, sajátossága; talán sok színésznél meg is előzi az exhibicionizmust. Biztosan volt is olyan alakításom, bár nem tudnám megmondani, melyik, amelyikkel gondolatokra ösztönöztem a nézőket. Ilyen értelemben megvalósult ez az álom is.

MN: Egy interjúban azt mondtad, az egyetemen „szélsőséges, csélcsap életet” éltél. Ez mit jelent?

 

Fotó: Németh Dániel

GK: Voltak azért elhajlások a főiskolán, ami nyilván csak onnan nézve számít csélcsapságnak, ahonnan én jöttem, vagy ahhoz képest, amiről azt hittem, hogy a szüleim, a vallás vagy a hitem miatt meg kéne felelnem. Máshonnan nézve lehet, hogy ez egy fiatalember teljesen normális élete volt, aki kipróbált néhány dolgot, és nőkkel is tartott fenn szorosabb kapcsolatot. Egy erős vallásos nevelést kapó fiú számára kardinális kérdés, hogyan lehet mindezt lelkifurdalás és bűntudat nélkül csinálni.

MN: A vallásos neveltetés jelentett számodra akár nehézséget, akár bármiféle pozitívumot az egyetemen?

GK: Nehézséget semmilyen szempontból nem jelentett, soha semmilyen kritikát nem kaptam emiatt, sőt, inkább valamilyen plusznak gondolták. Negatívumokat inkább csak magamnak okoztam: muszáj volt hátat fordítanom annak, amibe beleszülettem, hogy éljek egy kicsit, vagy hogy olyan legyek, amilyenről azt gondoltam, egy színművészeti főiskolásnak lennie illik. Aztán egy idő után visszatértem önmagamhoz; előtte, másodév végén az egyik osztálytársam el is küldött a búsba, mondván, nem ilyennek ismert meg. Máté Gábor mondta, hogy egy jó színésznek nincsenek elvei. Nem lehetek úgy színész, hogy azt mondom, gonoszat csak egy kicsit játszom, de mondjuk gyerekmolesztálót nem, mert azt elítélem az életben. Ugyanígy a vallás sem korlátozhat, hiszen a színpadon mindennek megvan a maga üzenete. Meggyőződésem, hogy nem kell meggyónnom, ha egy előadásban akár szexet kéne imitálnom vagy megfogdosnom a kolléganőimet, mert a szerep ezt kívánja meg. Akinek ez problémát okoz, annak vagy a hitével, vagy a színészi gondolkodásával van valami baj. Kicsit kapcso­lódik ehhez, amit rendőrségi nyomozóként mondott az egyik vezetőm: egy jó nyomozó nem lepődik meg semmin. Tudjuk, hogy emberöléshez megyünk, tudjuk, hogy hatnapos a hulla, és iszonyatosan aljas módon végezték ki, darabonként, még életé­ben törték el a csontjait, és mivel meleg volt, sok kukac mászik elő belőle – akkor sem lehet, hogy én elmenjek a sarokba hányni. Aki ezt tenné, ne is menjen ilyen pályára; aki nem tudja függetle­ní­teni magát a külső dolgoktól, az nem jó szakember, legyen szó akár nyomozóról, akár színészről.

MN: Egerben voltál színész, mielőtt otthagytad a pályát. A Gárdonyi Géza Színházat akkoriban az ország legjobb vidéki színházaként jegyezték – te belülről nem így élted meg?

GK: De, abszolút így éreztem, és bár az előadásban egy egri, könnyedebb darab tűnik a fő oknak, a döntésem meghozatalához valójában sok minden adódott össze. Épp az lehet meggyőző az én váltásomban, hogy bár a színház ennyire jól működött, egyre jobb rendezők hoztak létre egyre jobb előadásokat remek műhelymunkával, mégis azt kezdtem érezni, hogy ez nekem mindennek ellenére nem jó. Máté Gábor rendezte Shakespeare-től A tél meséjét, egy jól sikerült előadást, amiben talán még léptem is egyet előre a színészi fejlődésem útján, és sokszor éreztem úgy közben a színpadon, hogy ezt jó játszani, mert sikerül megvalósítanom, amit szeretnék és amit várnak tőlem. Mégis a takarásban bevillantak olyan képek, amik nem szabadna, hogy egy jó csapatban megbecsült alkotótársként jelen lévő színésznek bevillanjanak.

MN: Mik vezettek a döntésedhez?

GK: Ahogy az előadásban is megjelent, szerepet játszott az is, hogy amíg én a színpadon Szécsi Pált énekeltem, otthon éppen altatódal szólt. Azt is éreztem, hogy nem vagyok eléggé a magam ura: egy színész azért kiszolgáltatott az évados műsortervnek és a rendezőnek. Meg az is bennem volt, hogy ez a jó állapot addig tart, ameddig Csizmadia Tibor az igazgató, de ha majd ő elmegy – mint ahogy később el is ment –, vajon mi lesz? Nem biztos, hogy az a színész vagyok, akit fogadnának egy pesti művészszínházban. Szóval volt egy szakmai bizonytalanság, hitetlenség is bennem. Ha színházba megyek, ma is sokszor érzem színészeken, hogy ha csak kétszer jönnek is be, ha kicsi is a szerepük, mégis látni rajtuk, hogy hisznek ebben az egészben. Nekem ez nem ment. Kifogyott belőlem az adrenalin, ami ehhez kell, csak görcsök voltak helyette, és nem éreztem úgy, hogy meg akarom váltani a világot a színházon keresztül. Az igazgatók, rendezők ezt nem így látták, és azt gondolták, a legjobb életszakaszban vagyok a pályán, de akkora váltás volt színészből rendőrré válni, és nem csak egyszerűen pihentetni a szakmát, hogy senkinek nem maradt ideje meglepődni.

MN: Megdöbbentően őszintén beszélt a rólad szóló előadás a házasságod válságairól is. Párterá­piának is jó volt a próbafolyamat?

GK: Mindig azt gondoltam, hogy ennek az egésznek csak akkor van értelme, ha igazán őszinte minden, ami a színpadra kerül. Nagyon sok olyan visszajelzést kaptam, hogy emberek a saját életükre tudták vonatkoztatni a felmerülő problémákat, de azért nekem nem voltak olyan ábrándjaim, hogy ha majd hazamegyek előadás után, rögtön egymás nyakába borulunk Ritával, a feleségemmel. Már csak azért sem, mert nem olyan rossz valójában a helyzet, mint amilyennek az előadásban tűnt. Ő erről azt mondta, nézőként azért nem érte nagy meglepetés, mert mi ebben tizenegy éve benne élünk, és azóta azon dolgozunk, hogy működjön – miért változna most bármi? De azért volt, amit a darab miatt értettem meg. Az előadás fő motívumává vált a kiszáradt fenyő (aminek kivágására a felesége kérte meg Kristófot újra meg újra, mindhiába – K. B.), amiről én csak a próbák alatt fogtam fel, hogy ez Ritának tényleg ekkora probléma, pedig én semmi jelentőséget nem tulajdonítottam neki. Rájöttem, hogy a kapcsolatunkban meg kéne próbálnom jobban az ő fejével gondolkodni, érzékenyebben állni a problémákhoz, jobban meghallani az apró jelzéseket. Egyébként Jordán Adél kérdezte egyszer, hogy észrevettük-e, hányszor elmondjuk, hogy „száraz fenyő”? Ezzel mintha – teljesen véletlenül, mert a kertemben tényleg száraz fenyő állt – bekerült volna az előadásba Száraz Dénes és Fenyő Iván. (Az osztálynak ez a két tagja szállt ki az éves előadás-készítésből – K. B.)

MN: Melyik rendőrségi esetedből készülhetett volna a legjobb színházi előadás?

GK: Most az előadásunkban egy megtörtént eset volt az első jelenet: egy páncélszekrényes betörőről kiderült, hogy díszítő volt a kaposvári színház fénykorában. Sokat találkoztunk a kihallgatásokon, és még valamiféle szimpátia is kialakult köztünk; ő elfogadta, hogy nekem az a feladatom, hogy kiderítsem, mi történhetett, ő meg az a fajta bűnöző volt, akit ha tények elé állítottam, nem kezdett el tagadni. Egyszer elmondta, hogy azt gondolja, majd tehetséges nyomozó leszek, és látja, hogy még csak most kezdek, de ahhoz képest már egész jó vagyok. Ráadásul abban a nyomozásban voltak nagyon izgalmas, már-már színházinak nevezhető helyzetek, szembesítések, voltak jó fordulatok, például úgy tűnt, hogy csak hárman voltak benne, de találtunk egy negyediket is…

MN: Laikusként azt hinném, hogy egy nyomozás tele van izgalommal, amihez aligha mérhető a szóvivői munka, amire néhány éve lecserélted a főnyomozói státuszodat.

GK: Azért itt is zajlik az élet. Én nem akartam mindig rendőr lenni, nem ezzel kezdtem a pályám, és korábban én is ugyanúgy megijedtem, mint bárki más, amikor vezetés közben igazoltattak. Most szépen találkozik a két tanult szakmám. Nem azt mondom, hogy egy szóvivőnek színészkednie kell, de azért nem baj, ha nem ijed meg egy kamera előtt, nem csak szakzsargonban tud fogalmazni, és esetleg volt már kapcsolata újságírókkal is. Nagyon jól érzem most magam.

MN: És hol vagy most otthon? A rendőrségen már igen, de a színházban már nem?

GK: A rendőrségen otthon érzem magam. Bár csak most kerültem át az ORFK-hoz, jó az ottani kollégák között lenni. Ha elmegyek színházba, és mondjuk be­ülünk egy volt osztálytárssal előadás után a büfébe, ott már kicsit rosszabbul érzem magam. Az az ő otthonuk, én ott csak vendég vagyok.