Színház

A mi babaházunk

Szécsi Noémi: Egyformák vagyunk

  • Sándor Panka
  • 2021. március 10.

Színház

A mű a Katona József Színház meghívásos drámaíró-pályázatára készült, annak célja olyan előadások létrehozása volt, amelyek újszerűen állnak a színházi formákhoz, és kifejezetten illeszkednek az online tér kereteihez.

Székely Kriszta rendezése ennek megfelelően teljesen újraértelmezi a jelenlegi helyzetből adódóan már eleve hibrid színházi műfajt. Rengeteg filmes eszközt hív segítségül, miközben gondosan figyel arra, hogy mégis megőrizzen valamit a színház esszenciájából. Erre szolgálnak például a jelenetek között számunkra is láthatóvá tett átállások, az ilyenkor előttünk tevékenykedő technikusok, és a tisztán hallatszó rendezői instrukciók. Ezek az elemek elidegenítő effektusként is működnek, hiszen kizökkentenek a történet folyamatából, és bennfentessé tesznek. Az alkotó reflektál a saját médiumára, hogy a néző is kénytelen legyen reflektálni a médiumok közötti átjárhatóságra.

Székely deklarált célja egy szöveg- és színészközpontú előadás létrehozása volt. A művet a szerző, Szécsi Noémi a saját, Egyformák vagytok című, 2017-ben megjelent regényéből írta át színpadra. S hogy ez volt Szécsi első drámaírói próbálkozása, az meg is látszik az előadáson, már az első dialógustól kezdve felmerülhet a nézőben, hogy élő ember így nem beszél, ahogy Elza és Em, a mű főszereplői. (Maga a szerző is elmondta az előadást követő beszélgetés során, hogy ő „nem szájra ír”.) Mindez érdekes módon nem von sokat le a darab értékéből, inkább még pluszpont is lehet, hiszen érzékelteti a szövegtípusok közti különbségeket, és passzol az előadás kísérleti jellegéhez.

Megvalósul a színészközpontúság kritériuma is, Jordán Adél és Pálos Hanna remekül tették magukévá Elza és Em figuráját, akik persze nem sokban különböznek a nőbarátság témájával foglalkozó történetek tipikus alakjaitól. Vagy legalábbis mi nézők nem sok mindent tudunk meg róluk. Egy férfifaló és egy férjimádó. Egy nagyszájú és egy csendesebb. Egy karrierista és egy családközpontú. Láttunk már ilyet, nem is egyszer. Ezek a jellemvonások azonban eltúlozva, végletesen vannak ábrázolva, teljesen egyértelművé téve, hogy megcsömörlött, fásult emberekként együtt kell belesüppedniük a magányba.

 
Pálos Hanna és Jordán Adél
Fotó: Horváth Judit

Saját kiadású Thelmánk és Louise-unk nem sokat tesz azért, hogy élhetőbb irányba tereljék a maguk útját. „Talán túl sokat jöttünk az elején, és a közepére elfáradtunk” – hangzik el a melankolikus megfejtés.

A cikk további része csak előfizetőink számára elérhető.
Soha nem volt nagyobb szükség önre! A sajtó az olvasókért szabad, és fennmaradásunk előfizetőink nélkül nem lehetséges. Legyen előfizetőnk, tegyen egy próbát velünk és támogassa a demokratikus és liberális Magyarország ügyét!

Figyelmébe ajánljuk

Jens Lekman: Songs for Other People’s Weddings

„Ha valaha szükséged lenne egy idegenre, hogy énekeljen az esküvődön, akkor szólj nekem” énekelte Jens Lekman az első lemezén. A több mint két évtizede megjelent dal persze nem egy apróhirdetés akart lenni eredetileg, hanem az énekes legkedvesebb témájáról, az elérhetetlen szerelemről szólt.

Péterfy-Novák Éva: A Nevers-vágás

A szerző olyannyira nem bízik az olvasóiban, hogy már az első novella előtt, a mottó vagy az ajánlás helyén elmagyarázza, hogyan kell értelmezni a kötet címét, noha a könyv második felében elhelyezett címadó novella elég egyértelműen kifejti, hogy miről is van szó.

Mocskos játszma

  • SzSz

Shane Black farzsebében több mint harminc éve ott lapul a Play Dirty cím – anno a Halálos fegyver folytatásának szánta. Az eredeti forgatókönyv minden bennfentes szerint zseniális volt, sötétebb, mocskosabb, mint a zsarupáros meséje, ám épp ezért a stúdió, a producer és Richard Donner rendező is elutasította. Black viszont szeret ötleteket újrahasznosítani – ennek belátásához elég csak ránézni filmográfiájára –, így amikor jött a lehetőség, hogy Donald E. Westlake Parker-könyveiből készítsen filmet, gyorsan előkapta a régi címet.

33 változat Haydn-koponyára

Négy év után újra, ugyanott, ugyanazon alkotók közreműködésével mutatták be Esterházy Péter darabját; Kovács D. Dániel rendező a korábbitól alig különböző verziót hozott létre. A 2021-es premiert az író halála után közvetlenül tartották meg, így azt a veszteség drámaisága hatotta át, most viszont új szemszögből lehet(ne) megnézni Haydn koponyáját, és rajta keresztül az egyik legönironikusabb magyar szerzőt.

Suede: Antidepressants

A Brett Anderson vezette Suede nem nagyon tud hibázni a visszatérése óta. A 2010-es években készítettek egy ún. színes albumtrilógiát (Bloodsports, 2013; Night Thoughts, 2016; The Blue Hour, 2018), jelen évtizedben pedig megkezdtek egy újabb, ezúttal fekete-fehér háromrészes sorozatot. Ennek első része volt az Autofiction négy évvel ezelőtt, amelyet a tagok a Suede punklemezének neveztek.

Az elveszett busz

  • - ts -

A katasztrófafilmről okkal gondolhatnánk, hogy rövid idő adatott neki. Fénykorát a hetvenes években élte, de rögtön ki is fáradt, s a kilencvenes évekre már kicsit cikivé is vált. Utána pedig már csak a fejlődő filmkészítési technikák gyakorló pályáján jutott neki szerep.

Rokonidők

Cèdric Klapisch filmjei, legyenek bár kevésbé (Párizs; Tánc az élet) vagy nagyon könnyedek (Lakótársat keresünk és folytatásai), mindig diszkréten szórakoztatók. Ez a felszínes kellemesség árad ebből a távoli rokonok váratlan öröksége köré szerveződő filmből is.

Metrón Debrecenbe

A kiadó az utószóban is rögzíti, Térey szerette volna egy kötetben megjelentetni a Papp Andrással közösen írt Kazamatákat (2006), az Asztalizenét (2007) és a Jeremiás, avagy az Isten hidegét (2008). A kötet címe Magyar trilógia lett volna, utalva arra, hogy a szerző a múlt, jelen, jövő tengely mentén összetartozónak érezte ezeket a drámákat, első drámaíró korszakának műveit. 

Pénzeső veri

  • SzSz

„Az ajtók fontosak” – hangzik el a film ars poeticája valahol a harmincadik perc környékén, majd rögtön egyéb, programadó idézetek következnek: néha a játék (azaz színészkedés) mutatja meg igazán, kik vagyunk; a telefonok bármikor beszarhatnak, és mindig legyen nálad GPS.

Az elfogadás

Az ember nem a haláltól fél, inkább a szenvedéstől; nem az élet végességétől, hanem az emberi minőség (képességek és készségek, de leginkább az öntudat) leépülésétől. Nincs annál sokkolóbb, nehezebben feldolgozható élmény, mint amikor az ember azt az ént, éntudatot veszíti el, amellyel korábban azonosult.