Színház

A mi babaházunk

Szécsi Noémi: Egyformák vagyunk

  • Sándor Panka
  • 2021. március 10.

Színház

A mű a Katona József Színház meghívásos drámaíró-pályázatára készült, annak célja olyan előadások létrehozása volt, amelyek újszerűen állnak a színházi formákhoz, és kifejezetten illeszkednek az online tér kereteihez.

Székely Kriszta rendezése ennek megfelelően teljesen újraértelmezi a jelenlegi helyzetből adódóan már eleve hibrid színházi műfajt. Rengeteg filmes eszközt hív segítségül, miközben gondosan figyel arra, hogy mégis megőrizzen valamit a színház esszenciájából. Erre szolgálnak például a jelenetek között számunkra is láthatóvá tett átállások, az ilyenkor előttünk tevékenykedő technikusok, és a tisztán hallatszó rendezői instrukciók. Ezek az elemek elidegenítő effektusként is működnek, hiszen kizökkentenek a történet folyamatából, és bennfentessé tesznek. Az alkotó reflektál a saját médiumára, hogy a néző is kénytelen legyen reflektálni a médiumok közötti átjárhatóságra.

Székely deklarált célja egy szöveg- és színészközpontú előadás létrehozása volt. A művet a szerző, Szécsi Noémi a saját, Egyformák vagytok című, 2017-ben megjelent regényéből írta át színpadra. S hogy ez volt Szécsi első drámaírói próbálkozása, az meg is látszik az előadáson, már az első dialógustól kezdve felmerülhet a nézőben, hogy élő ember így nem beszél, ahogy Elza és Em, a mű főszereplői. (Maga a szerző is elmondta az előadást követő beszélgetés során, hogy ő „nem szájra ír”.) Mindez érdekes módon nem von sokat le a darab értékéből, inkább még pluszpont is lehet, hiszen érzékelteti a szövegtípusok közti különbségeket, és passzol az előadás kísérleti jellegéhez.

Megvalósul a színészközpontúság kritériuma is, Jordán Adél és Pálos Hanna remekül tették magukévá Elza és Em figuráját, akik persze nem sokban különböznek a nőbarátság témájával foglalkozó történetek tipikus alakjaitól. Vagy legalábbis mi nézők nem sok mindent tudunk meg róluk. Egy férfifaló és egy férjimádó. Egy nagyszájú és egy csendesebb. Egy karrierista és egy családközpontú. Láttunk már ilyet, nem is egyszer. Ezek a jellemvonások azonban eltúlozva, végletesen vannak ábrázolva, teljesen egyértelművé téve, hogy megcsömörlött, fásult emberekként együtt kell belesüppedniük a magányba.

 
Pálos Hanna és Jordán Adél
Fotó: Horváth Judit

Saját kiadású Thelmánk és Louise-unk nem sokat tesz azért, hogy élhetőbb irányba tereljék a maguk útját. „Talán túl sokat jöttünk az elején, és a közepére elfáradtunk” – hangzik el a melankolikus megfejtés.

A cikk további része csak előfizetőink számára elérhető.
Ha szeretné elolvasni, legyen ön is a Magyar Narancs előfizetője, vagy ha már előfizetett, jelentkezzen be!

Figyelmébe ajánljuk

Hurrá, itt a gyár!

Hollywood nincs jó bőrben. A Covid-járvány alatt a streamingszolgáltatók behozhatatlan előnyre tettek szert, egy rakás mozi zárt be, s az azóta is döglődő mozizási kedvet még lejjebb verte a jegyek és a popcorn egekbe szálló ára.

Profán papnők

Liane (Malou Khebizi), a fiatal influenszer vár. Kicsit úgy, mint Vladimir és Estragon: valamire, ami talán sosem jön el. A dél-franciaországi Fréjus-ben él munka nélküli anyjával és kiskamasz húgával, de másutt szeretne lenni és más szeretne lenni. A kiút talán egy reality show-ban rejlik: beküldött casting videója felkelti a producerek érdeklődését. Fiatal, éhes és ambiciózus, pont olyasvalaki, akit ez a médiagépezet keres. De a kezdeti biztatás után az ügy­nökség hallgat: Liane pedig úgy érzi, örökre Fréjus-ben ragad.

Vezető és Megvezető

Ha valaki megnézi a korabeli filmhíradókat, azt látja, hogy Hitlerért rajongtak a németek. És nem csak a németek. A múlt század harmincas éveinek a gazdasági válságból éppen csak kilábaló Európájában (korántsem csak térségünkben) sokan szerettek volna egy erőt felmutatni képes vezetőt, aki munkát ad, megélhetést, sőt jólétet, nemzeti öntudatot, egységet, nagyságot – és megnevezi azokat, akik miatt mindez hiányzik.

Viszonyítási pontok

Ez a színház ebben a formában a jövő évadtól nem létezik. Vidovszky György utolsó rendezése még betekintést enged színházigazgatói pályázatának azon fejezetébe, amelyben arról ír, hogyan és milyen módszerrel képzelte el ő és az alkotógárdája azt, hogy egy ifjúsági színház közösségi fórumként (is) működhet.

Kliséből játék

A produkció alkotói minimum két olyan elemmel is élnek, amelyek bármelyikére nagy valószínűséggel mondaná egy tapasztalt rendező, hogy „csak azt ne”. Az egyik ilyen a „színház a színházban”, ami könnyen a belterjesség érzetét kelti (ráadásul, túl sokszor láttuk már ezt a veszélyesen kézenfekvő megoldást), a másik pedig az úgynevezett „meztelenül rohangálás”, amit gyakran társítunk az amatőr előadásokhoz.

Hallják, hogy dübörgünk?

A megfelelően lezárt múlt nem szólhat vissza – ennyit gondolnak történelmünkről azok a politikai aktorok, akik országuk kacskaringós, rejtélyekben gazdag, ám forrásokban annál szegényebb előtörténetét ideológiai támaszként szeretnék használni ahhoz, hogy legitimálják jelenkori uralmi rendszerüket, amely leg­inkább valami korrupt autokrácia.

Próbaidő

Az eredetileg 2010-es kötet az első, amelyet a szerző halála óta kézbe vehettünk, immár egy lezárt, befejezett életmű felől olvasva. A mű megjelenésével a magyar nyelvű regénysorozat csaknem teljessé vált. Címe, története, egész miliője, bár az újrakezdés, újrakapcsolódás kérdéskörét járja körül, mégis mintha csak a szerzőt, vele együtt az életet, a lehetőségeket búcsúztatná.