Tánc

Mégis menthető

Duda Éva Társulat: Prizma

  • Vida Virág
  • 2021. március 10.

Színház

Duda Éva koreográfus évek óta kutatja a közösség és az egyén viszonyát, társadalmi folyamatokat, problémákat analizál sajátos – de mindig változó – formanyelvén.

Azt már megszokhattuk tőle és a kortárs magyar tánc színpadán tíz éve minden új bemutatóval megbízható szintet produkáló társulatától, hogy nincs két hasonló ötleten alapuló darabjuk, előadásaik egymástól merőben eltérő vizuális hatást nyújtanak. Duda mindig új, szokatlan világba kalauzol, mely világok minden részlete az utolsó részletig „megteremtett”. E világokat a bennük létező lények részletgazdag, markáns jelmezválasztása és maga a tér, a díszlet, kellékek vagy a világítás precíz kompozíciója teszik teljessé.

Nincs ez másképp a Prizmában sem, ahol arctalan és első ránézésre nemtelennek tűnő, uniformizált figurákat látunk, teljes testet és arcot fedő fekete, csillámló flitteres jelmezbe burkolva. De ruháik nem jelmeznek, sokkal inkább rájuk feszülő, hideg, sikamlós bőrnek tűnnek. A táncosok egy olyan jövőbeli civilizáció szimbólumai, amelyben az emberi test a közösségi média elvárásaihoz idomulva egy szokatlan metamorfózison megy át, és válik az evolúciós fejlődés újabb egyedévé. A csillogás, az átlagból kitűnni akarás baljósan tükrözi a közösségi médiában látható tendenciát, mely szerint mindenki fényesebb, ám hamis képet igyekszik sugározni önmagáról. Az influenszerré válás csalfa ígérete, a felhasználók egymásra licitáló lifestyle képeinek (ir)realitása jelenik meg, miközben a trendek követése éppen ellenkezően kezd működni: totálisan uniformizál. A „trendi” sapka az egyetlen jelmezelem, amely az individuum utolsó kapaszkodójaként van jelen. Bár a szabás ugyanaz, az eltérő színek megkülönböztethetővé teszik az adott darab viselőjét.

A táncosok mozgása is egyforma. A nyitójelenetben mintha áram rázná őket, remegnek és rezegnek. Minden egyed, bár egyértelműen egy közösséget alkotnak, mégis izoláltan, csak és kizárólag a saját aurájában létezik. Idő kell hozzá, amíg észreveszik egymást Duda Éva furcsa lényei, hogy óvatos kontaktusaikat kialakítsák egymással. Az interakciók eltérőek. Vannak párok, amelyek egymás rezgését felvéve próbálnak kapcsolódni, van, aki erőszakosan akarja uralni a másikat. A kapcsolatok tiszavirág-életűek. Görbe tükör, vagy ha úgy tetszik, prizma kép ez is a mai világról, ahol a randizási trendek közt a „ghosting” és a „submarining” az első helyen szerepel, azaz a rövid és sokszor azonnali testiséggel együtt járó találkozások után a felek egyike sem kíván érzelmi szálakba bonyolódni.

 
Fotó: Gabor Dusa

A cikk további része csak előfizetőink számára elérhető.
Soha nem volt nagyobb szükség önre! A sajtó az olvasókért szabad, és fennmaradásunk előfizetőink nélkül nem lehetséges. Legyen előfizetőnk, tegyen egy próbát velünk és támogassa a demokratikus és liberális Magyarország ügyét!

Figyelmébe ajánljuk

A képekbe dermedt vágy

Az Aspekt című feminista folyóirat társ­alapítója, Anna Daučíková (1950) meghatározó alakja a szlovák és a cseh feminista és queer művészetnek és a kilencvenes évektől a nemzetközi szcénának is.

Emberarcú

Volt egy történelmi pillanat ’56 után, amikor úgy tűnt: a szögesdrótot ha átszakítani nem lehet ugyan, azért átbújni alatta még sikerülhet.

Fától fáig

  • - turcsányi -

A Broke olyan, mint egy countrysláger a nehéz életű rodeócowboyról, aki elvész valahol Montanában a méteres hó alatt, s arra ébred, hogy épp lefagyóban a lába.

Kis nagy érzelmek

Egyszerű és szentimentális, de mindkettőt büszkén vállalja Baltasar Kormákur filmje. Talán az Előző életek volt utoljára ilyen: a fordulatok és a hősök döntései néha elég vadak, de sosem annyira, hogy megtörjék az azonosulás varázsát, az érzelmek őszintesége pedig mélységes hitelességet kölcsönöz a filmnek.

Nincs bocsánat

Az előadás Balássy Fanni azonos című kötetéből készült. A prózatöredékekből összeálló, műfajilag nehezen besorolható könyv a 2020-as években felnőtté váló fiatalok életkezdési pánikhelyzetéről ad meglehetősen borús képet.

Az individuum luxusa

  • Balogh Magdolna

Igazi szenzációnak ígérkezett ez a láger­napló, hiszen a mű 1978-ban csak erősen megcsonkítva jelenhetett meg a szerző magán­kiadásában, többszöri kiadói elutasítás és a publikálás jogáért folytatott 12 évnyi küzdelem után.