rés a présen: Úgymond „beszélgető könyveket” írsz egy ideje. Közelebbről mik ezek?
Bérczes László: Megkeresek bizonyos embereket, akik már megteremtették a maguk világát, életét, és ezt próbálom megérteni. Mindezt önző okokból teszem: magamat keresem. Mindegyik könyvem életútírás, márpedig mindenkinek van élete és útja, mindenki volt gyerek, kamasz, úgynevezett felnőtt, mindenki volt szerelmes, elhagyott, boldog és boldogtalan, mindenkit megcsap az elmúlás, a halál szele… És abban bízom, hogy saját felismeréseim az olvasó felismerései is lesznek, vagyis a könyveim az önmagunkra ismerések pillanatait nyújthatják. Sokáig egy nálam idősebb, „bölcsebb” generáció nyomában jártam: Paál István, Tompa Miklós, Kovács Lajos, Cseh Tamás, Törőcsik Mari… Mind többet tudnak nálam – talán receptet kerestem, hiába. Recept az életre: nincs. Szándékom szerint mindegyik könyvben felragyogott a karizmatikus, egyszeri személyiség, miközben mindent átitatott a közös nem tudás, a recepthiány, mert minden egyes ember a saját útját kell, hogy járja, minta és recept nélkül.
rap: Miért Mucsi Zoltán lett a következő?
BL: Zolival negyven éve ismerjük egymást, barátok vagyunk. Ez tény, de nem érv. Az már inkább, hogy minden újabb munkánál megpróbálja magasabbra tenni a lécet az ember – természetesen nem a megszólított személyeket minősítem itt, hanem a feladatot: Kapa hihetetlenül népszerű, és az emberek többsége az üvöltöző-káromkodó vicces pasast ismeri, illetve a színpadon mások szövegeit hitelesen tolmácsoló színészt. De vajon tudom-e őt saját szavaival méltó módon felmutatni? Ebben számomra az volt a kihívás, hogy egy szűkszavú, sőt hallgatag, de hihetetlenül érzékeny embert meg tudok-e szólaltatni. Előtte újraolvastam Csalog Zsoltot, ő beszéltette azokat, akik úgymond nem tudták artikulálni önmagukat – csakhogy Csalog mindebből fikciót teremtett. Ezt én nem tehettem. Egy dologra hagyatkozhattam: a beteges empátiámra, ami keresztem és éltető erőm is, és ami segíteni szokott abban, hogy ne „kutatandó” dokumentum és ne pusztán elmesélt sztorik szülessenek, hanem egy emberi élet, gondolkodás és magatartás hiteles lenyomata.
rap: A Margó Fesztiválon lesz a kötetbemutató.
BL: Azok után, hogy elmaradt a Könyvhét és a Könyvfesztivál, különleges ajándék, hogy a kortárs irodalom megszólalásának legizgalmasabb fóruma, a Margó megtartatik. Persze most, hogy rengeteg rendezvény elmarad, mert vagy a fellépők vagy a lehetséges nézők szorulnak karanténba, nem tudhatom, lesz-e közönség. Egyet tudok: október 15-én délután ötkor mi ott leszünk a Várkert Bazárban. Ami külön izgalmassá teszi a könyvbemutatót, hogy Zolival és velem Scherer Péter fog beszélgetni. És ez nemcsak a Kapa–Pepe-páros miatt érdekes, hanem azért is, mert nyáron Péter számos online-beszélgetést vezetett – nagyszerűen.
rap: Hol látható most közös színházi munkátok?
BL: Huszonegy éve játsszuk a Mulatságot, tíz éve a Nehéz című előadást – a vírus miatt mindkettő elmaradt ezen az őszön, A halottembertől október 19-én köszönünk el. De „menthetetlenek” vagyunk: közös barátunk, Háy János írt nekünk egy gyönyörű drámát, a címe: Elem. Ezt kezdjük el próbálni januárban a Szkénében, Kapa partnere Kerekes Éva és Rozs Tamás lesz. A „történet” az időben bolyongva az elmúlásról, a halálról szól, de hát miről beszéljen egy hetvenfelé araszoló ember? Az a mulatságos – és szerintem természetes –, hogy közben teli vagyok tervekkel: egy fiatal csapattal megpályáztuk a Pécsi Nemzeti Színházat, sőt vagyok olyan naiv, hogy azt képzelem, nyerünk, és fantasztikusan izgalmas színházat csinálhatunk majd, és persze álmodjuk a következő Ördögkatlant.
rap: Ami az idén kétszer is elmaradt. Láthattunk volna Mucsival közös produkciót?
BL: Az Ördögkatlanban a Nézőművészeti Kft. – amelynek ő is tagja – lett volna az egyik díszvendég. Múlt időben fogalmazok, elmaradt a nyári fesztivál, majd elmaradt az őszi Katlanpótló. Kétszer dolgoztunk – hiába. De felelősek vagyunk rengeteg emberért: a helyiekért, a látogatókért, a fellépőkért, és a „második hullám” tombolása közepette nem hívhatjuk a Katlan falvaiba az embereket. A Katlan a találkozásról szól – márpedig a vírus épp a találkozásokat nem engedi. Te meg én sem tudtunk most találkozni, hiszen harmadik hete karanténba zárva létezem, kétszer lett pozitív a tesztem. Arra talán jó ez a vírus, hogy szembesítsen bennünket azzal, milyen esendő és kiszolgáltatott az ember – és mekkora kincs az élet. Tulajdonképpen a beszélgető könyvekkel is ezt szerettem volna felmutatni. Úgy látszik, a vírus elégedetlen volt velem – ráerősített.
