Színház

Akár vér is folyhat

Kosztolányi Dezső: Esti Kornél

  • Gubán Mária
  • 2020. február 23.

Színház

Kosztolányi 86 éve halott, Esti Kornél egy percet sem öregedett. A hetedik kerületben portyázik, a haverjaival kocsmából kocsmába vetődik, monogramját festékszóróval fújja falakra. Verseket ír, melyek senkit nem érdekelnek, sosincs pénze. Bárkit felhív az éjszaka közepén csak ugratásból, de szemtől szemben még egy idősödő prostituáltat sem merne megbántani.

A Bábszínház Kemény Henrik termének kemény pszeudoülésein a néző a Kosztolányi-villamoson érezheti magát. Hátamban egy gimnáziumi osztály összes térde, és én is gyakran rúgom fejbe az előttem ülőket. Ez talán csak a szélsőségek megtapasztalásának katalizálása, ami Szilágyi Bálint rendező szerint Esti Kornél igazi célja. Ez segíti hozzá ahhoz, hogy igazán megérthesse az életet.

Amikor Pallai Marával elkezdődik az előadás, hihetetlenül lelkes vagyok. Itt van egy női hős, most mindjárt megismerünk valami Esti Kornéliát, de aztán csalódottan tapasztalom, hogy ez nem direkt feminista darab lesz. A színpadon álló négy ember mindegyikét időről időre megszállja Esti Kornél, a többiek meg azok a mások, akikre éppen szüksége van. Két nő, két férfi – négy különböző korosztály és személyiség. Kicsit szájbarágós, de elhisszük. Esti Kornél bármelyikünk lehet, mindnyájunkban ott van.

Esti az a kópé archetípus, a jungi árnyék, akire rá lehet fogni a részeg hőbörgéseket, a lehányt falat, a menstruációs hisztit, akármelyik hibánkat. De az is neki köszönhető, hogy sosem vagyunk egyedül, és nem két dimenzióban látjuk a világot.

Az Estit szimbolizáló báb egy átlátszó, apró figura. Kézről kézre jár a színészek között, néha egészen finoman, máskor kevésbé kedvesen, kiszolgáltatva szeszélyeiknek. A báb erősen metaforikus, mindig magában hordozza a kontrollvesztés-konnotációt. A különböző események és szélsőségek között flippergolyóként száguldozó Esti-karakterhez keresve sem találni ennél alkalmasabb műfajt.

Az előadás eklektikáját a médiumok sokszínűsége alapozza meg. Az élőemberes színjátszás bábokkal és bábszerű maszkokkal vegyítésén túl előkerül egy kamera is, amely a falon lévő tévére vetíti az eszközt aktuálisan birtokló szereplő szemszögét. Ezáltal a színházi előadás filmszerűvé és erősen szubjektívvé válik. Nemcsak a szereplők azonosulnak Estivel – és rajtuk keresztül a nézők is –, de az ő nézőpontjukból láthatjuk a karakterek közötti interakciókat is. A kamera főleg Márkus Sándor kezében kel életre, aki a lencsét saját arca felé fordítva, tizenéves influenszereket megszégyenítő módon Esti Kornél rímeit szavalja.

Jó gegnek tűnhetett Esti Kornél-dalokat játszani egy Esti Kornél-feldolgozás alatt, bár a névegyezésen kívül nem nagyon fedeztem fel semmi értelmes indokot arra, hogy ez miért történik. Ráadásul biztos vannak még rajtam kívül, akik nehezen viselik el a magyar alternek ezt az oldalágát, nem kéne számu(n)kra tönkretenni az egyébként teljesen korrekt és élvezhető előadást.

A legélethűbb Esti K. számomra Barna Zsombor. Amellett, hogy fizikailag tökéletesen megfelel Esti-sztereotípiáinknak, bravúrosan azonosul a könnyed kópészereppel, és öröm nézni, amit csinál. Rajta látni a leginkább, hogy lubickol az apró terem sötét fényeiben, és minden egyes szerepben, amit csak rásorsol a Szilágyi-féle rulett.

A feketébe öltözött Blasek Gyöngyi monoton hangjával és az arcára vetülő sejtelmes fényekkel beköltözik valami időn túli és végzetes is a Kemény Henrik terembe. A Csók vonaton ülő kislányát alakítva igazi thrillert varázsol az amúgy is felkavaró novellából. Különösen ijesztő, amikor a Blasek édesanyját alakító Pallai késre szúrt almaszeletekkel eteti lányát. Egy rossz mozdulat, és akár vér is folyhat.

Az előadás a bolgár kalauz monológjával táncol vékony jégre. Egyszerre ámulatba ejtő, hogyan löki ilyen hosszan Barna Zsombor ezen az idegen nyelven, de végtelenül kimerítő is így, hogy az ember egy szót nem ért. Talán valami művészről lehet szó – kezdetleges oroszommal ennyit kapok el belőle. Kosztolányi kedves bolgár kalauza, a nemzetközi egyet­értés és szimpátia novellája itt kényelmetlen és feszült lesz, a Pallai Mara/Kornél felé egyre közelebb és közelebb hajló kalauz inkább részeg zaklatónak tűnik, mint munkáját végző, szimpatikus embernek.

A zeneválasztást és a helyszín tökéletes alkalmatlanságát leszámítva a legjobb Esti Kornél-feldolgozás, amit magyar néző láthat. Zsinórokon lógó karjaival öleli át a mitológia minden elemét, azokat könnyed mozdulattal aktualizálva, anélkül, hogy izzadságszagúan kortárs lenne. Bár a több mint negyven novella mindegyike nem fért bele, a kiválasztott tucatnyi hiteles és szórakoztató. Magába szövi az összes létező Esti Kornél-alkotást, ezáltal nem egy fiktív személy életre keltésének, hanem dokumentaristának tűnik. Én elhiszem, hogy így él Esti Kornél.

Budapest Bábszínház, 2019. december 12.

 

Neked ajánljuk