„Aki miatt rosszul kell éreznünk magunkat” – Interjú Fekete Ádámmal

  • Kovács Bálint
  • 2015. január 22.

Színház

Humorról, túl egyértelmű színházról és a mozgáskorlátozottságáról is beszélgettünk az ötödéves dramaturggal, akinek már több színház játssza a drámáit, és most mutatják be első rendezését.
false

 

Fotó: Nagy Gergő

magyarnarancs.hu: Még egyetemre jársz, ötödéves vagy a színművészeti dramaturg szakán, de már több mint kéttucat előadás színlapján szerepel a neved. Mi volt az, ami miatt először felfigyeltek rád a szakmában?

Fekete Ádám: Az első külsős munkámat, azt hiszem, kevesen látták, egy Hüvelyk Matyit írtam a veszprémi bábszínháznak; valamivel többekhez jutott el a Pettson és Findusz a Budapest Bábszínházban. Nem gondoltam volna, hogy báb-vonalon fogok elindulni. Sokat segítettek a TÁP Színházzal való fellépéseim is, és nyilván az is benne van, hogy a milyenségem miatt fizikailag nem vagyok annyira felejthető. Aztán volt a Bűn és bűnhődés Fehér Balázs Benővel, amit szintén kevesen láttak, előadásonként egy-egy néző, és közben volt egy saját darab, a Puccs Sanyi és Arankában. Aztán harmadikban kaptam a Junior Prima-díjat, ami nagyon megtisztelő, de úgy érzem, nem arról szólt, hogy valamit már letettem azt asztalra, inkább arról, hogy figyelnek rám, és kíváncsian várják a folytatást.

magyarnarancs.hu: Milyen reakciókkal találkoztál amiatt, hogy „fizikailag nem vagy annyira felejthető”, amikor elkezdtél színházzal foglalkozni? (Fekete Ádám oxigénhiánnyal született, ami maradandó elváltozáshoz vezetett a mozgásában – K. B.)

FÁ: Mindig, minden új nézőközönséggel érzem, hogy amikor feljövök a színpadra, van egy visszafojtott lélegzet: mindenkiben van egy alapvető félelem attól, hogy most itt egy mozgássérült ember, aki miatt rosszul kell majd éreznünk magunkat valószínűleg; inkább az alkotókra vagyunk dühösek, hogy miért hoznak minket ilyen helyzetbe, és őt miért hozzák ilyen helyzetbe. De amikor pár mondat után látják, hogy ez a furán mozgó ember használja ezt az erőt, meg az eszét, és nem kell rosszul érezniük magukat, én sem érzem rosszul magamat, és az alkotók is tudják, hogy mire használnak, az számukra hirtelen iszonyú nagy megkönnyebbülést okoz. Ilyenkor azt érzem, hogy nagyon erősen együtt vannak velem, talán sok tekintetben jobban is, mint egy normális színésszel: nekik ez a dolguk, én viszont lerombolok bennük egy falat, amiről azt hitték, hogy ott van. Amikor csak egy kis ideig vagyok színpadon, nem mindenkiben sikerül ezt ledönteni; olyankor érzem, hogy van, aki még mindig él a gyanúperrel, hogy ez egy furcsa dolog, aminek nem kéne lennie.

magyarnarancs.hu: És mit szólnak hozzád a szakmabeliek?

FÁ: Nem nagyon találkozom olyannal, akinek erős ellenérzései lennének. Nagyon sok drukkert látok, és sok szeretetet kapok. Kocsmai beszélgetésekben volt olyan, hogy valaki cukkolt ezzel, hogy a szakma üdvözlése valójában a mozgásomnak szól – de ez ritka. Az emberek általában örülnek nekem. Ez tök jó, én is örülök az embereknek.

Csoportkép oroszlán nélkül

Csoportkép oroszlán nélkül

Fotó: Drucker Dávid

magyarnarancs.hu: Mindig tudtad, hogy használni akarod ezt a tulajdonságodat, vagy eleinte inkább azt szeretted volna, ha mindenki eltekint tőle?

FÁ: Még most is van olyan, hogy azt szeretném. Persze, ha Vajdai Vili arra kér a Furnitur elején, hogy jöjjek be a színpadra, essek el és jajgassak nagyon sokáig, az tudom, miért van, és szívesen is csinálom. De ha elkezdek beszélni, nem kalkulálok a mozgásommal kapcsolatos előítéletekkel, mert nekem az a dolgom, hogy mondjam, amit mondanom kell, és odafigyeljek, hogy ez értelmes legyen. Egyébként korábban mindez kevésbé volt tudatos, nem tudtam, hogy a megkönnyebbülés miatt fog olyan jól működni. Mostanra tapasztaltam ki, hogy mik azok a fázisok a közönség és köztem, amiket le kell küzdeni, hol van az a fordulópont, amikor már velem vannak, és hol van, amikor még el lehet veszíteni őket.

magyarnarancs.hu: Egy ma diplomázó dramaturgnak kell tudnia játszania, rendeznie?

FÁ: Nem tudom, hogy én tudok-e rendezni meg játszani, a habitusomból adódik, hogy szeretek szerepelni. Dramaturgaggyal szívesen megtapasztalom, hogy milyen színésznek lenni, hogy mikre kell figyelni, de nem olyan a szerepmegformálásom, mint egy igazi színészé. Én egy kicsit mindig magamat is fogom jelenteni, mert a testem azt is fogja jelenteni, amit nem tudok róla levetni. Rendezni pedig azért rendezek, mert felgyülemlett bennem egy csomó olyan ötlet, formával és tempóval kapcsolatos kíváncsiság, amit senki nem akart kipróbálni színházban – nekem volt egy erős vízióm, hogy ez hogyan működhetne, és hogyan lehetne olyan, ami hiányzik a magyar színházból.

magyarnarancs.hu: Mi hiányzik a magyar színházból?

FÁ: Amivel most kísérletezem, elég lassú tempójú cucc, egy szabadabb, performanszszerűségeken alapuló történetvezetéssel. Általában azt látom a színházban, hogy mindent sürgetnek, miközben gyakran a szöveg gyakran nemcsak el van mondva, de el is van játszva, és még a játék is el van játszva. Ez a fajta színészet nem hagy semmi titkot, költőiséget, a nézőnek nem kell semmit kitalálnia. Engem az érdekel, hogyan rakódik össze egy töredékesen elmondott történet a nézők fejében, és hogyan lehet a szereplők lelkiállapotát éreztetni az által, hogy ők nem mutatják meg. Sokszor azáltal huny ki bennünk egy hatás, hogy a szereplők megmutatják magukon, és nem tudok velük menni, mert színészi jelzéseket látok, nem pedig valami valódit, amit nekem kéne megfejteni.

magyarnarancs.hu: Tartalmi értelemben is látsz hiányosságokat?

FÁ: Igen. Gondolkodnom kell, mi az, ami kifejezetten tartalmi okokból izgatott mostanában a színházban. A politikai áthallások kezdenek talán unalmasak lenni. Sokszor azt érzem, amikor látok egy aktualizáló darabot, hogy az alkotók élete sem ekörül forog. Hogy persze, ezzel foglalkozni jó ügy, de valójában nem ez jelenti az alkotók életének fő problémáit. Sokkal jobb lenne, ha az érzelmeikről beszélnének – ez hülyeségnek hangzik, de hiányolom a valódi érintettséget a plakátok helyett. És a politikából sokszor plakát lesz. Nem mondom, hogy engem nem izgat a politika, vagy hogy ne érezném sokszor a politikától megrontva vagy megalázva magamat, mégis máshol érzem az én igazi feszültségeimet. Én nagyon szeretek úgy találkozni a színpadon klasszikus művekkel, hogy azt érezzem, most értem meg, miről szól valójában. De egyre távolodunk attól, hogy megfejtsük egy Shakespeare-mű valódi magját; inkább új ötleteket tesznek rá, amitől elvész az eredeti gondolat.

magyarnarancs.hu: Milyen a jó, a hatásos humor a színházban?

FÁ: Kevés olyan előadást látok, amiben van egy egységes humorvilág – mondjuk Mohácsiék színháza ilyen, az ő egész univerzumukat belengi a humor. Náluk nem arról van szó, hogy van valami komoly, aztán van valami poén, aztán van valami komoly, aztán megint poén. Sokszor a poént a színész csinálja a világgal, és nem a színházi világ csinálja a színésszel.

 

A Csoportkép oroszlán nélkül (természetes fényben) című előadást Fekete Ádám írta és rendezte. A II. TITÁNium Színházi Szemlén elnyerte a Trafó díját, ma mutatják be, és holnap is a játsszák a NEXTFESZT-en. A fesztiválon bemutatkozó fiatal színházi generáció erényeiről és problémáiról lásd Jászay Tamás és Králl Csaba vitaindítóit.

Figyelmébe ajánljuk

Jens Lekman: Songs for Other People’s Weddings

„Ha valaha szükséged lenne egy idegenre, hogy énekeljen az esküvődön, akkor szólj nekem” énekelte Jens Lekman az első lemezén. A több mint két évtizede megjelent dal persze nem egy apróhirdetés akart lenni eredetileg, hanem az énekes legkedvesebb témájáról, az elérhetetlen szerelemről szólt.

Péterfy-Novák Éva: A Nevers-vágás

A szerző olyannyira nem bízik az olvasóiban, hogy már az első novella előtt, a mottó vagy az ajánlás helyén elmagyarázza, hogyan kell értelmezni a kötet címét, noha a könyv második felében elhelyezett címadó novella elég egyértelműen kifejti, hogy miről is van szó.

Mocskos játszma

  • SzSz

Shane Black farzsebében több mint harminc éve ott lapul a Play Dirty cím – anno a Halálos fegyver folytatásának szánta. Az eredeti forgatókönyv minden bennfentes szerint zseniális volt, sötétebb, mocskosabb, mint a zsarupáros meséje, ám épp ezért a stúdió, a producer és Richard Donner rendező is elutasította. Black viszont szeret ötleteket újrahasznosítani – ennek belátásához elég csak ránézni filmográfiájára –, így amikor jött a lehetőség, hogy Donald E. Westlake Parker-könyveiből készítsen filmet, gyorsan előkapta a régi címet.

33 változat Haydn-koponyára

Négy év után újra, ugyanott, ugyanazon alkotók közreműködésével mutatták be Esterházy Péter darabját; Kovács D. Dániel rendező a korábbitól alig különböző verziót hozott létre. A 2021-es premiert az író halála után közvetlenül tartották meg, így azt a veszteség drámaisága hatotta át, most viszont új szemszögből lehet(ne) megnézni Haydn koponyáját, és rajta keresztül az egyik legönironikusabb magyar szerzőt.

Suede: Antidepressants

A Brett Anderson vezette Suede nem nagyon tud hibázni a visszatérése óta. A 2010-es években készítettek egy ún. színes albumtrilógiát (Bloodsports, 2013; Night Thoughts, 2016; The Blue Hour, 2018), jelen évtizedben pedig megkezdtek egy újabb, ezúttal fekete-fehér háromrészes sorozatot. Ennek első része volt az Autofiction négy évvel ezelőtt, amelyet a tagok a Suede punklemezének neveztek.

Az elveszett busz

  • - ts -

A katasztrófafilmről okkal gondolhatnánk, hogy rövid idő adatott neki. Fénykorát a hetvenes években élte, de rögtön ki is fáradt, s a kilencvenes évekre már kicsit cikivé is vált. Utána pedig már csak a fejlődő filmkészítési technikák gyakorló pályáján jutott neki szerep.

Rokonidők

Cèdric Klapisch filmjei, legyenek bár kevésbé (Párizs; Tánc az élet) vagy nagyon könnyedek (Lakótársat keresünk és folytatásai), mindig diszkréten szórakoztatók. Ez a felszínes kellemesség árad ebből a távoli rokonok váratlan öröksége köré szerveződő filmből is.

Metrón Debrecenbe

A kiadó az utószóban is rögzíti, Térey szerette volna egy kötetben megjelentetni a Papp Andrással közösen írt Kazamatákat (2006), az Asztalizenét (2007) és a Jeremiás, avagy az Isten hidegét (2008). A kötet címe Magyar trilógia lett volna, utalva arra, hogy a szerző a múlt, jelen, jövő tengely mentén összetartozónak érezte ezeket a drámákat, első drámaíró korszakának műveit. 

Pénzeső veri

  • SzSz

„Az ajtók fontosak” – hangzik el a film ars poeticája valahol a harmincadik perc környékén, majd rögtön egyéb, programadó idézetek következnek: néha a játék (azaz színészkedés) mutatja meg igazán, kik vagyunk; a telefonok bármikor beszarhatnak, és mindig legyen nálad GPS.

Az elfogadás

Az ember nem a haláltól fél, inkább a szenvedéstől; nem az élet végességétől, hanem az emberi minőség (képességek és készségek, de leginkább az öntudat) leépülésétől. Nincs annál sokkolóbb, nehezebben feldolgozható élmény, mint amikor az ember azt az ént, éntudatot veszíti el, amellyel korábban azonosult. 

Mozaik

Öt nő gyümölcsök, öt férfi színek nevét viseli, ám Áfonya, Barack, vagy éppen Fekete, Zöld és Vörös frappáns elnevezése mögött nem mindig bontakozik ki valódi, érvényes figura. Pedig a történetek, még ha töredékesek is, adnának alkalmat rá: szerelem, féltékenység, árulás és titkok mozgatják a szereplőket.