| ||
magyarnarancs.hu: Még egyetemre jársz, ötödéves vagy a színművészeti dramaturg szakán, de már több mint kéttucat előadás színlapján szerepel a neved. Mi volt az, ami miatt először felfigyeltek rád a szakmában?
Fekete Ádám: Az első külsős munkámat, azt hiszem, kevesen látták, egy Hüvelyk Matyit írtam a veszprémi bábszínháznak; valamivel többekhez jutott el a Pettson és Findusz a Budapest Bábszínházban. Nem gondoltam volna, hogy báb-vonalon fogok elindulni. Sokat segítettek a TÁP Színházzal való fellépéseim is, és nyilván az is benne van, hogy a milyenségem miatt fizikailag nem vagyok annyira felejthető. Aztán volt a Bűn és bűnhődés Fehér Balázs Benővel, amit szintén kevesen láttak, előadásonként egy-egy néző, és közben volt egy saját darab, a Puccs Sanyi és Arankában. Aztán harmadikban kaptam a Junior Prima-díjat, ami nagyon megtisztelő, de úgy érzem, nem arról szólt, hogy valamit már letettem azt asztalra, inkább arról, hogy figyelnek rám, és kíváncsian várják a folytatást.
magyarnarancs.hu: Milyen reakciókkal találkoztál amiatt, hogy „fizikailag nem vagy annyira felejthető”, amikor elkezdtél színházzal foglalkozni? (Fekete Ádám oxigénhiánnyal született, ami maradandó elváltozáshoz vezetett a mozgásában – K. B.)
FÁ: Mindig, minden új nézőközönséggel érzem, hogy amikor feljövök a színpadra, van egy visszafojtott lélegzet: mindenkiben van egy alapvető félelem attól, hogy most itt egy mozgássérült ember, aki miatt rosszul kell majd éreznünk magunkat valószínűleg; inkább az alkotókra vagyunk dühösek, hogy miért hoznak minket ilyen helyzetbe, és őt miért hozzák ilyen helyzetbe. De amikor pár mondat után látják, hogy ez a furán mozgó ember használja ezt az erőt, meg az eszét, és nem kell rosszul érezniük magukat, én sem érzem rosszul magamat, és az alkotók is tudják, hogy mire használnak, az számukra hirtelen iszonyú nagy megkönnyebbülést okoz. Ilyenkor azt érzem, hogy nagyon erősen együtt vannak velem, talán sok tekintetben jobban is, mint egy normális színésszel: nekik ez a dolguk, én viszont lerombolok bennük egy falat, amiről azt hitték, hogy ott van. Amikor csak egy kis ideig vagyok színpadon, nem mindenkiben sikerül ezt ledönteni; olyankor érzem, hogy van, aki még mindig él a gyanúperrel, hogy ez egy furcsa dolog, aminek nem kéne lennie.
magyarnarancs.hu: És mit szólnak hozzád a szakmabeliek?
FÁ: Nem nagyon találkozom olyannal, akinek erős ellenérzései lennének. Nagyon sok drukkert látok, és sok szeretetet kapok. Kocsmai beszélgetésekben volt olyan, hogy valaki cukkolt ezzel, hogy a szakma üdvözlése valójában a mozgásomnak szól – de ez ritka. Az emberek általában örülnek nekem. Ez tök jó, én is örülök az embereknek.
| ||
magyarnarancs.hu: Mindig tudtad, hogy használni akarod ezt a tulajdonságodat, vagy eleinte inkább azt szeretted volna, ha mindenki eltekint tőle?
FÁ: Még most is van olyan, hogy azt szeretném. Persze, ha Vajdai Vili arra kér a Furnitur elején, hogy jöjjek be a színpadra, essek el és jajgassak nagyon sokáig, az tudom, miért van, és szívesen is csinálom. De ha elkezdek beszélni, nem kalkulálok a mozgásommal kapcsolatos előítéletekkel, mert nekem az a dolgom, hogy mondjam, amit mondanom kell, és odafigyeljek, hogy ez értelmes legyen. Egyébként korábban mindez kevésbé volt tudatos, nem tudtam, hogy a megkönnyebbülés miatt fog olyan jól működni. Mostanra tapasztaltam ki, hogy mik azok a fázisok a közönség és köztem, amiket le kell küzdeni, hol van az a fordulópont, amikor már velem vannak, és hol van, amikor még el lehet veszíteni őket.
magyarnarancs.hu: Egy ma diplomázó dramaturgnak kell tudnia játszania, rendeznie?
FÁ: Nem tudom, hogy én tudok-e rendezni meg játszani, a habitusomból adódik, hogy szeretek szerepelni. Dramaturgaggyal szívesen megtapasztalom, hogy milyen színésznek lenni, hogy mikre kell figyelni, de nem olyan a szerepmegformálásom, mint egy igazi színészé. Én egy kicsit mindig magamat is fogom jelenteni, mert a testem azt is fogja jelenteni, amit nem tudok róla levetni. Rendezni pedig azért rendezek, mert felgyülemlett bennem egy csomó olyan ötlet, formával és tempóval kapcsolatos kíváncsiság, amit senki nem akart kipróbálni színházban – nekem volt egy erős vízióm, hogy ez hogyan működhetne, és hogyan lehetne olyan, ami hiányzik a magyar színházból.
magyarnarancs.hu: Mi hiányzik a magyar színházból?
FÁ: Amivel most kísérletezem, elég lassú tempójú cucc, egy szabadabb, performanszszerűségeken alapuló történetvezetéssel. Általában azt látom a színházban, hogy mindent sürgetnek, miközben gyakran a szöveg gyakran nemcsak el van mondva, de el is van játszva, és még a játék is el van játszva. Ez a fajta színészet nem hagy semmi titkot, költőiséget, a nézőnek nem kell semmit kitalálnia. Engem az érdekel, hogyan rakódik össze egy töredékesen elmondott történet a nézők fejében, és hogyan lehet a szereplők lelkiállapotát éreztetni az által, hogy ők nem mutatják meg. Sokszor azáltal huny ki bennünk egy hatás, hogy a szereplők megmutatják magukon, és nem tudok velük menni, mert színészi jelzéseket látok, nem pedig valami valódit, amit nekem kéne megfejteni.
magyarnarancs.hu: Tartalmi értelemben is látsz hiányosságokat?
FÁ: Igen. Gondolkodnom kell, mi az, ami kifejezetten tartalmi okokból izgatott mostanában a színházban. A politikai áthallások kezdenek talán unalmasak lenni. Sokszor azt érzem, amikor látok egy aktualizáló darabot, hogy az alkotók élete sem ekörül forog. Hogy persze, ezzel foglalkozni jó ügy, de valójában nem ez jelenti az alkotók életének fő problémáit. Sokkal jobb lenne, ha az érzelmeikről beszélnének – ez hülyeségnek hangzik, de hiányolom a valódi érintettséget a plakátok helyett. És a politikából sokszor plakát lesz. Nem mondom, hogy engem nem izgat a politika, vagy hogy ne érezném sokszor a politikától megrontva vagy megalázva magamat, mégis máshol érzem az én igazi feszültségeimet. Én nagyon szeretek úgy találkozni a színpadon klasszikus művekkel, hogy azt érezzem, most értem meg, miről szól valójában. De egyre távolodunk attól, hogy megfejtsük egy Shakespeare-mű valódi magját; inkább új ötleteket tesznek rá, amitől elvész az eredeti gondolat.
magyarnarancs.hu: Milyen a jó, a hatásos humor a színházban?
FÁ: Kevés olyan előadást látok, amiben van egy egységes humorvilág – mondjuk Mohácsiék színháza ilyen, az ő egész univerzumukat belengi a humor. Náluk nem arról van szó, hogy van valami komoly, aztán van valami poén, aztán van valami komoly, aztán megint poén. Sokszor a poént a színész csinálja a világgal, és nem a színházi világ csinálja a színésszel.
A Csoportkép oroszlán nélkül (természetes fényben) című előadást Fekete Ádám írta és rendezte. A II. TITÁNium Színházi Szemlén elnyerte a Trafó díját, ma mutatják be, és holnap is a játsszák a NEXTFESZT-en. A fesztiválon bemutatkozó fiatal színházi generáció erényeiről és problémáiról lásd Jászay Tamás és Králl Csaba vitaindítóit.
