Ez így most picit kuszának látszik, ugye? Akkor az olvasó máris átérzi e sorok írójának tétovaságát: vajon sikerült-e helyesen, az alkotók szándéka szerint követnie az Operettszínház november végi bemutatójának történetvezetését? A válasz valószínűsíthetően tagadó: nem sikerült, elvégre az irodalmi alap ismerete híján máig értelmezhetetlen maradt volna az is, hogy például kit is játszott a történetben a matrózmulatságot vezénylő, álszakállas, álhajas – és egyáltalán: mindenestül ál – Serbán Attila? Hát tényleg ő lett volna az öregen is derűs és kedélyes Fezziwig úr?
Bizony nem a félreérthetetlenül világos történetmesélés a darab s egyszersmind Somogyi Szilárd rendezésének fő erőssége, ám ez éppenséggel nem jelenti azt, hogy ne is lenne fő erőssége ennek a rendezésnek, s általa az új előadásnak. Merthogy a színpad időről időre szépen megtelik ügyesen mozgatott alakokkal, s Kerényi Miklós Gábor iskolájának megfelelően mindig akad mit néznünk: vásári és hullarabló sokadalmat, megforgatott díszletet, a túlságosan sok gyors számot mindig szorgalmasan bemozgó, helyre koreográfiát (Balogh-Barta Viktória munkája), profin kijátszott bájos gyermekszereplőket. De még csak nem is ez az előadás igazi erénye, hanem az a hitelesnek bizonyuló érzelmesség, amely itt is, ott is kicsap egy-egy alakításból meg lassabb-hálásabb dalból. Talán nem csupán a korral együtt járó szentimentális ellágyulás és nem is a közelítő karácsony hangulata tette, de az Isten pénze több ponton is megindította a kritikust, amire amúgy vajmi ritkán van eset.
A Scrooge hosszan tűrő alkalmazottját alakító Szerényi László például eddig még soha nem tűnt a nézői érzelmeket befolyásolni képes személynek, ám most, deli bájgúnár helyett meggyötört apaként fellépve talán a bemutató estéjének legszebb pillanatait szerezte hatásosan beállított figurájával meg az Ember volt és boldogtalan dallal, amelyről Dunai Tamás egykor a Madách Színházban nem sejtette meg, hogy ennyi énekelnivaló rejlik benne. A meghitt Cratchit család egyebekben is kiérdemelte rokonszenvünket, s épp így, színészként is tehetséggel tevékenykedett az előadás két főszereplője, a Scrooge-nak kezdettől kissé lágyabb, morcosságában mindvégig a tétova magányt érzékeltető Földes Tamás, valamint az író és szellem Szabó P. Szilveszter, akinek szereplistájára most egy újabb démonikus, kárhozott alak került fel: nem annyira a beskatulyáztatás veszélyét, mint inkább színészalkatának belülről kisugárzó, mintaszerű típusosságát felmutatva.
Budapesti Operettszínház, november 28.
