„Egyszerűen ilyenek vagyunk” - Mike Leigh drámaíró, filmrendező

A világhírű filmes színházi emberként kezdte. Abigail bulija című szatíráját két hete mutatták be a Kamrában, Ascher Tamás rendezésében. Felhívtuk, hogy színházi múltját firtassuk.

Magyar Narancs: Amikor próbálni kezd, még nincs darab, a mű a próbafolyamat során alakul. Hogy is van ez?

Mike Leigh: A legtöbb szerző az íróasztalánál mereng, és így szüli meg a darabot, én a színészeimmel merengek, és így szülöm meg. Nem nagy különbség.

MN: Milyen volt az Abigail bulija első próbája?

ML: 38 éve volt, fene se tudja, milyen volt az a bizonyos első nap. De az első napnak nincs különösebb jelentősége. Az első napot sok másik nap követi, hosszú időbe telik, míg a színészeim és én felépítjük az alkalomhoz illő karaktereket. Az alkalom pedig az, hogy mindannyian egy színdarabot szeretnénk készíteni.

Abigail's Party

 

MN: A színészei mivel készültek?

ML: Az az ötletünk támadt, hogy Beverly, a házigazda szépészeti szakember legyen, az a fajta, aki az áruházakban ad sminktippeket a vásárlóknak. Beverly alakítója, Alison Steadman (Mike Leigh volt felesége – K. G.) végzett is némi terepmunkát, ellátogatott a híres Oxford Street-i Selfridges-be. Lesben állt, és kifigyelte a gyanútlan sétálókat sminkelési tanácsokban részesítő kozmetikusokat. Az egyik ilyen „kedvesem, most megmutatom, hogyan rúzsozza ki magát rendesen” incidens annyira megihlette, hogy ebből építette fel Beverly figuráját. Akár darabot, akár filmet készítek, sok az ilyen ellesett epizód, standard eljárás ez nálam. De ez csak technika, az izgalmas az, hogy miről is akar szólni a darab. Az Abigail bulija például arról a mindent átható, penetráns anyagiasságról, ami közvetlenül a Thatcher-éra előtt vált általános jelenséggé Angliában.

MN: Mérgében készítette?

ML: Nem. Na jó, egy kis méreg azért dolgozott bennem, de nem méregből született a darab. Egyszerűen ilyenek vagyunk, ezt akartam bemutatni. Kényszeres igazodók, szerepjátszók. Ráadásul ez a kínos, sikertelen igazodás a darab végére halálba torkollik. De az Abigail bulija mindenekelőtt komédia, még ha tragikus is. Remélem, ez Budapesten is átjön.

MN: Tud arra magyarázatot, miért lett szegény középosztálybeli Beverlyből melegikon?

ML: Egyike ez is a világ nagy rejtélyeinek. Ez a legmeglepőbb fordulat a darab utóéletében.

MN: Azért az a 16 millió néző is elég nagy fordulatot jelentett, aki megnézte az előadásból készült tévéjátékot.

ML: Ennek legalább tudom a magyarázatát. Abban az időben összesen három tévécsatorna sugárzott Angliában. Azon az estén, amikor a BBC 1 leadta az Abigail buliját, az egyik csatornán sztrájk volt, a másikon meg valami sznob, értelmiségi program ment. A 16 milliós nézőszámban benne volt az a vihar is, amely épp az adás napját választotta, hogy kitombolja magát. A Brit-szigetek lakói mind otthon ültek a tévéjük előtt.

Leigh rendez

 

MN: Elég kezdetlegesnek tűnik a tévés feldolgozás…

ML: Technikai értelemben valóban elég kínos, zavarba is jövök, ha csak belenézek. De én rendeztem, nincs kit okoljak, legfeljebb a körülményeket. A tévéstúdióban felvett drámák korát éltük: egy stúdió, öt kamera, szegényes látványvilág. Sietve csináltam, és hát sajnos a sok gikszer meg is látszik; aki szereti az érdekes, noha oda nem illő árnyékokat, minden bizonnyal örömét leli a filmben. Pedig nem voltam már kezdő filmrendező.

MN: Sokféle feldolgozása született az Abigailnek. Érték meglepetések?

ML: Az Abigail realista darab, de szemben például az Ecstasy című darabommal, ami egy munkások közt játszódó sültrealista mű, az Abigail tele van szándékos túlzásokkal. Volt egy előadás, ahol a színészek valódi alkoholt fogyasztottak a színpadon, aminek az lett az eredménye, hogy el se jutottak a darab végéig, mert mind rettenetesen berúgtak. Nincs az az ember, aki képes lenne annyit inni, amennyit a szereplők isznak. Alkoholmérgezésben pusztulna el, aki mégis megtenné. Persze lehet, hogy Budapesten meg se kottyanna ez a mennyiség.

Leigh metrózik

 

MN: Az Ecstasyben két fiatal, ismeretlen színészre, Stephen Rea-ra és Jim Broadbentre osztotta a főszerepet.

ML: Stephen, ír lévén, főleg az Írországban szerzett tapasztala­tait tette hozzá a figurához, Jim pedig, aki Anglia Lincolnshire nevű részéből származik, azt a falusi agrárvilágot hozta, ami családilag a sajátja.

MN: Az ön sajátja az a középosztálybeli, zsidó miliő, amit a Two Thousand Years című darabban ábrázolt. „A színpadon látható család Guardiant olvas, a Labour Partyra szavaz, és elítéli Izrael jobbratolódását” – írta egy kritikus.

ML: Ez egy baloldali, kiábrándult excionista nézőpontból született darab…

MN: Ez a saját nézőpontja lenne?

ML: Igen, a sajátom. És ha ma írnám meg, sokkal epésebben, sokkal kevésbé toleránsan viszonyulnék Izrael magatartásához.

MN: Mi változott önben?

ML: Bennem semmi, de nézze meg, mi változott a Közel-Keleten! Nézze meg, mi történt múlt nyáron Gázában.

Leigh ma

 

MN: Visszatér a színházhoz?

ML: Gilbert és Sullivan vígoperáját, a Pirates of Penzance-t fogom rendezni. Soha nem nyúltam még más darabjához, de nem vagyok még annyira vénember, hogy ne kísérletezhetnék új dolgokkal. Készítettem már filmet is Gilbertről és Sullivanről, a Tingli-tanglit. Ha az operával megvagyok, csinálom a következő filmemet.

Kritikánkat lásd a Visszhang rovatban!