Magyar Narancs: A Kerekiben egy apa és egy fiú drámája bontakozik ki. Személyes sztori…
Georgita Máté Dezső: A nagypapám élt Kerekiben. Ő volt az első halottam, 11 éve. A halál efféle közelsége mély nyomot hagyott bennem, más keretbe helyezett mindent az életemben. A nagypapám halála után pár hónappal lementünk apukámmal rendbe tenni a telket, de képtelenek voltunk hozzányúlni bármihez. Mert bármihez értünk volna, ott volt a nagyapám. Ez adta az alapötletet, hogy egy apa-fiú kapcsolaton keresztül beszéljek a halálról, meg minden másról. Nekem még nincs gyerekem, de valahogy azt érzem, hogy abban a pillanatban, amikor egy férfinak gyereke lesz, biológiailag beteljesíti azt, amiért itt van a Földön, így egy apa-fiú kapcsolatban természetes módon van jelen a halál. A darabban a drámai helyzetet az teremti meg, hogy ők már hosszú ideje nem találkoztak egymással.
MN: Lehet tudni, hogy nagyapád egykori bútorai, személyes tárgyai között játszanak a szereplők.
GMD: A díszlet a nagypapám nappalija, egy az egyben. A bútorok, a könyvek, minden Kerekiből való. Azt gondolom, hogy a minket körülvevő tárgyak addig őrzik a lenyomatunkat, amíg közöttük élünk. Ezért is gondoltuk a díszlettervezővel, Jeli Lucával, hogy ha a nagyapám egykori tárgyait használjuk, amelyeknek mind-mind megvan a története, annak lesz egyfajta energetikája.
MN: Hogyan jött létre a Kereki?
GMD: A színészekkel meg Zsigó Annával, az előadás dramaturgjával leköltöztünk, és ott improvizáltunk Kerekiben.
A cikk további része csak előfizetőink számára elérhető.
Ha szeretné elolvasni, legyen ön is a Magyar Narancs előfizetője, vagy ha már előfizetett, jelentkezzen be!
