Magyar Narancs: Amikor pár napja A maratonfutók… egyik próbáján találkoztunk, azt mondta, hogy talán nem is olasz rendezőnek, hanem balkáninak vagy európainak gondolja magát. Esetleg bécsinek. Hogyan keveredett a Balkánra? Először Belgrádba, aztán Zágrábba…
Paolo Magelli: Sőt, legelőször Romániába, Kolozsvárra és Marosvásárhelyre. Nagyon fiatal voltam, szlavisztikát tanultam, és részt vettem egy színházi csoport munkájában, például az ugyancsak ifjú Roberto Benignivel. Volt akkor Firenzében egy fantasztikus színházi fesztivál, Rassegna internazionale dei teatri stabili – 45 napon át tartott, és a fókusz a nyugati radikális színházakon meg a keleti blokkon volt. És ebbe beletartozott Jugoszlávia is, még ha Jugoszlávia nem is volt a keleti blokk része. 1969-et írunk, és én épp azt gondoltam, hogy nyugaton semmit nem értenek semmiből, hogy a Nyugat belefeledkezett a saját kulturális értékeinek torz átértelmezésébe. Egy sor Shakespeare, egy sor Molière, egy sor Beckett, és semmi gondolat. Ifjú emberként viszont megismerhettem például Mira Trailović-ot (a híres belgrádi színházi fesztivál, a BITEF főszervezője, rendező, dramaturg, 1989-ben hunyt el – a szerk.), vagy Benno Bessont (svájci színész, rendező – a szerk.), aki gyakorlatilag meghatározta a további pályámat. Ő volt Brecht első intendánsa, és a berlini Volksbühne újraalapítója, később dolgoztam is nála Kelet-Berlinben.
A fesztivál után kínálkozott egy nyolc hónapos ösztöndíj, és amikor megkérdezték, hogy hová akarok menni, Romániát választottam. De miért? Azért, mert a fesztiválon láttam Lucian Pintiliét, meg Radu Penciulescut. Azt, hogy mi történik Párizsban, könnyedén megnézhetem, azt viszont, hogy mi zajlik keleten, sehogy sem: még bejutni is nehéz volt ezekbe az országokba. Két előadásban vettem részt Kolozsváron, az egyik mitikus ismeretségem Harag György lett Marosvásárhelyen. Teljesen beleszerettem abba, ahogyan a színházról gondolkodott. Az egyik előadás, amin itt dolgoztam, díjat kapott Párizsban, ezután hívtak meg Jugoszláviába – ekkor kezdtem el rendezni Belgrádban, később a legendás Atelijer 212-ben is, de én voltam a legfiatalabb rendező a Dubrovniki Nyári Játékokon is. Később sokat dolgoztam Párizsban, Genovában, de mindig visszatértem Jugoszláviába. Az ország a 70-es évek végén egyfajta utópia volt a számomra. Tito hatalmas összegeket invesztált a kultúrába, fantasztikus fesztiválokat rendeztek, hogy csak a BITEF-et említsem…
MN: …különösebb kontroll vagy cenzúra nélkül…
PM: Mindenféle kontroll nélkül! Örültek, hogy Mira Trailović odaviszi Ljubimovot. Szabad keze volt, és nem csak neki. Számomra Jugoszlávia ekkor egyfajta rock and roll klub volt. A legizgalmasabb kulturális laboratórium a világon. Belgrádban volt szerencsém találkozni a világ legnagyobb avantgárd művészeivel: Robert Wilsonnal, Luca Ronconival, Anatolij Vasziljevvel, Jurij Ljubimovval. Persze, léteztek súlyos politikai feszültségek, és a nacionalizmusok ott lebegtek mindenki feje fölött – hiszen nem a semmiből jöttek elő egy bő évtizeddel később.
MN: Ennek a vonzalomnak az ön baloldaliságához is volt köze, vagy pusztán esztétikai izgalom volt?
PM: Ez az esztétikai izgalom egybeesett a baloldal iránt érzett akkori rokonszenvemmel, bár hozzá kell tegyem, ez az akkori baloldalra értendő, a mai új baloldallal nem tudok azonosulni, nem ismerem fel magamat benne. És az is biztos, hogy öt hónapot dolgozhattam egy előadáson. Öt hónapot! Soha a későbbi életemben nem találkoztam a kísérletezés ekkora szabadságával. Művészi és mesterségbeli értelemben egyaránt. Ez utóbbit nagyon fontosnak tartom. Talán azért, mert a régi firenzei mesterek légkörében nőttem fel. A mesterségbeli tudás a kulcs a művészi kreativitáshoz. Csakhogy a világ ma a gyorsaságon áll. Meg az improvizáción. Semmi kifogásom az improvizáció ellen, de erősek a művészi kételyeim.
MN: Mikor látta az első repedéseket ezen a Jugoszlávián? Mikor érezte először, hogy ez csúnyán is végződhet?
PM: 1985-től Zágrábban dolgoztam, az Universiadéra hívtak, később a Zágrábi Ifjúsági Színházban (Zagrebačko Kazalište Mladih, ZKM) rendeztem, és a Dubrovniki Nyári Játékokon. És iszonyatosan nyomasztott a háború perspektívája. Dubrovnikba egyébként az idén visszatérek a Hamlettel. Először az életemben azért csinálom meg a Hamletet, mert gyűlölöm. Ha valaki az idegeimre megy, akkor az ő.
MN: Mint politikai lény?
PM: Mint olyan ember, aki az én generációmra hasonlít: olyan figurák, akiknek minden a kezükben volt, de leromboltak mindent, és nem kínáltak helyette semmit. Ez vagyok én. De vissza a háború előérzetéhez. Željka Udovičić-tyel, a dramaturgommal 1988-ban megcsináltuk azt a híres Elektrát a Split melletti elhagyott faluban, Zeljovićiben. Tizenegy kilométeren át húzták ki a vezetékeket, hogy legyen áram. Ez az Elektra azzal végződik, hogy a kórus, csupa fegyveres azt mondja: most megindulunk a tenger felé, és szétbaszunk mindent. Horvátországban addig dolgoztam, amíg végül Tudjman elnök úr kegyeskedett kidobni a ZKM-ből és az országból, azután, hogy egy Carl Sternheim-darabban, a Nemzetben volt szó háborús nyerészkedésről is. Pedig akkor épp’ 1 dináros fizetésért dolgoztam.
MN: Pedig, úgy sejtem, a jugoszláviai háborúk kitörésekor erősen rokonszenvezett Horvátországgal.
PM: Igen, nagyon kötődtem Horvátországhoz, de azt is mondtam már a legelejétől, hogy nincs az az ideológia, ami akár egyetlen gyilkosságot is igazolhatna, ami helyeselheti, hogy másokra lőnek. És ehhez tartottam magamat. A Feral Tribune-nak (egykori spliti liberális hetilap – a szerk.) egyszer azt nyilatkoztam, hogy a horvátok Ábelből Káin lettek. Megtalálták a módját annak, hogyan lehetnek egyformán vétkesek.
MN: Gondolom, Tudjman Bosznia-politikája miatt mondta ezt…
PM: Igen, Bosznia miatt, és persze később, a Vihar-hadművelet idején még egyértelműbb lett a véleményem. Hiszen az maga volt a barbarizmus. Aztán 1995-ben tértem vissza Horvátországba, mégpedig úgy, hogy az átépítésre váró, félig lerombolt Gavella színházban megrendeztem a Cseresznyéskertet. Azt mondtam Željkának: lássuk csak, betiltják-e Csehovot is. De nem, Csehovot nem tiltották be. Az előadást mi finanszíroztuk, mi fizettük ki a végén a színészeket márkával. És persze buktunk rajta – de nem is ez volt a tét, hanem megcsinálni. Aztán sokáig Bécsben éltem, de rendeztem Grazban, Zalaegerszegen a Liliomot, Németországban, Venezuelában…
MN: Hogyan látja most ezeket a balkáni kis államokat, szűk másfél évtizeddel a háborúk után?
PM: Kis népek lettek, amelyek, mint minden valamirevaló nacionalista, azt tartják magukról, hogy a nietzschei értelemben vett übermenschek. De valójában törpék, akik nem érnek semmit. A zágrábi Mirogoj temetőben van az illír mozgalom jeleseinek és Strossmayer püspöknek a sírja: ott, velük vannak eltemetve a humanizmusról szóló elvek is. A 19. század végén született meg a délszláv népek egységéről szóló elképzelés, amit az első Jugoszlávia 1918-ban elárult: annak az országnak, ami az I. világháború végén megvalósult, semmi köze nem volt a jogegyenlőséghez, a népek egyenjogúságához. És persze, elárulták ezeket a magasztos ideálokat horvátok is, nem csak szerbek. Ott kezdődik a mi történetünk. Annak idején Belgrádban jó barátom volt Danilo Kiš, aki már akkor, a 70-es évek végén tisztán látott mindent. Vele sokszor beszélgettünk arról, hogy a méregből, ami egyszer a felszínre tör és elborít mindent, több van ezekben az országokban, mint olaj Szaúd-Arábiában.
MN: Egyfelől. Másfelől meg voltak és vannak Horvátországban és Szerbiában is okos és nagyon bátor emberek, akik megértették ezt, akik pontosan kiismerték és megírták ennek a nacionalizmusnak a természetét, és megpróbáltak szembeszállni vele.
PM: Nem akarnék valamiféle kultúrantropológusi szerepben tetszelegni, de mintha valami érdekes történne Zágrábban. A régi, még Bécshez kötődő zágrábi burzsoázia leszármazottai és örökösei erősen fenyegetve érzik magukat attól a közegtől, amely a háború után árasztotta el Zágrábot. A hagyományos kulturális hátterük nem egyeztethető össze ezzel az újbarbarizmussal, s ezért a nacionalizmus ellen fordultak. Ez talán valamiféle intellektuális ízlés dolga. Annak idején nagyon ellenségesek voltak a kommunizmussal szemben – de most azt mondják, igen, azok a nyomorultak mindenünket államosították, de legalább nem voltak ilyen visszataszítóak. A nagy baj az, hogy sok értelmiségi emigrál. Horvátországból az egyetemet végzettek 70 százaléka kivándorolt az elmúlt 5–7 évben.
MN: Minden kelet-európai állam jobb érzésű lakói küzdenek ezzel. A nacionalisták tönkretesznek mindent, minden intézményt, és a tetejében még jól el is rontják mindenkinek a kedvét.
PM: Megdicsőül a primitivizmus – másra nem is adnak pénzt, és nincs szabadság sem: az alkotó értelmiségi pedig azt mondja magának, hogy torkig vagyok az egésszel, minek pazaroljam el itt az életemet.
MN: A maratonfutókat 1972-ben írta Dušan Kovačević, aki ma a szerb dráma doyenje. A darab egyszerre nagyon vicces, nagyon kegyetlen és nagyon félelmetes, az akkoriban jól menő kelet-európai groteszk egy furcsa, brutális leágazása. Hogyan kerülték el egymást eddig?
PM: Duškót már akkor ismertem, amikor ezt az első darabját írta. Nagyon kedvelem, közel álltunk egymáshoz, de soha nem rendeztem ezt a darabját. Elsősorban azért, mert az Atelijer 212-ben legendás előadások voltak, zseniális színészekkel, és ostobán éreztem volna magam, ha ezek után én is hozzányúlok. Jugoszlávián kívül meg azért nem, mert olaszul például reménytelen fordítások álltak csak rendelkezésre – nagyon nehéz szöveg ez fordítói szempontból. Duško politikai nézetei nem hiszem, hogy túl közel állnának az enyémekhez, vagy különösebben haladók lennének – de ez nem is nagyon érdekel. Biztosan nem agresszív nacionalista, még ha él is a fejében valamiféle utópisztikus kép az eszményi Szerbiáról. A szövegei mégis iszonyú politikai súlyra tesznek szert. Akár utólag is. Akár ma is. A maratonfutókba ma könnyen bele lehet látni a kapitalizmus egész sztoriját az elsődleges tőkefelhalmozástól – ez a cirka 150 éves Pantelije – a mai generációkig, a legifjabb Topalović Mirkóig, aki még gátlástalanabb, még vadabb módon veszi át a cég irányítását. Amikor a darab megíródott, sokan úgy olvasták, hogy a Topalović-ok az akkor uralkodó pártelit, a „vörös bárók” metaforája. Ezt az interpretációt, mondjuk úgy, elég periferikusnak vagy kevésbé érdekesnek látom ma, de legyen…
MN: Nekem meg eszembe sem jutott volna valamiféle kapitalizmuskritikát kiolvasnom A maratonfutókból…
PM: Nem is kell, nem is annak készült, a társadalmi aspektusokon kívüli olvasat is legitim. És igazán nem akarok ezen lovagolni – de mégis valahogy adja magát. Pár munkatársam, akikkel most együtt dolgozom, azzal jön nekem, hogy ez a mai Magyarország: pár család uralkodik, és minden a tolvajláson alapul. De persze ez a darab ennél összetettebb. Mirko figurájában például látok bizonyos reflexiókat a Leonce és Lénára, vagy Büchner másik hősére, Woyzeckre – nagyon izgat a zártsága, a tébolya, a szerelemről vallott fixa ideája. Érdekes, hogy ezt olvasás közben fedeztem fel, amikor láttam a darabot, ez nem jutott az eszembe. És persze, mindenkinek megvan a maga érzékenysége: de ez a darab akkor sem csak a tolvajlásról szól, hanem egy lelkiállapotról – amelyben nincs szerelem, szeretet…
MN: …és nincs lelkiismeret sem.
PM: Az végképp nincs. Senkinek nincs lelkiismerete. Sem személyes, sem társadalmi szinten.
MN: Viszont van erőszak, úgyszólván mérték nélkül. Mirko azért, hogy bebizonyítsa, képes átvenni az üzletet, a nyílt színen, a felmenői biztatása mellett erőszakolja meg a cselédlányt – ez a jelenet még olvasva is brutális.
PM: És a színpadon ezt két koporsó közt végzi majd, teszem hozzá. Nagyon kíváncsi vagyok, mit szól majd a magyar közönség. Talán úgy élik meg, mind valami vad provokációt.
