Hamleti

Száz éve született Gábor Miklós

Színház

Eljátszotta Hamletet, Bicska Maxit, Sztálint és a Mágnás Miska címszerepét; volt ügyeletes „csinos zseni”, a magyar színházi élet tán leggyűlöltebb alakja, valamint a megújulását vidéken kereső középkorú színész. Szüntelenül önelemző – és néha öntetszelgő – intellektusa egyszerre ártott is, használt is Gábor Miklós (1919–1998) művészetének.

Pályaindulásának elemi lendületét még a második világháború is alig fékezhette. Clark Gable-t imitáló bajuszkájával és eredeti, fiús bájával Gábor Miklós már 1941-ben ott szerepelt az Európa nem válaszol című Radványi Géza-filmben. A még éppen hogy leforgathatott háborúellenes moziban üde pillanatai voltak a tengerjárón muzsikáló jazzband karmesterének, aki rögtön meglepően felszabadult és jól beszélő filmszínésznek bizonyult, épp csak a harmóniát mondta „hármóniának”, a kor elvárásai szerint. Hat évvel később, Radványi híresebbik Európa-filmje, a Valahol Európában kulisszái között azután Gábor már maga volt az új kor ígérete: a tiszta tekintetű, akár a hősiességre is kész pozitív hős.

A fiatal színésznek határozottan jól állt ez a típus, amelynek megformálásához nemcsak a tehetsége, de a politikai hátszele is megvolt. Mert amíg a mozis papa Amerikába kivándorolva eredt a biznisz nyomába, Gábor 1945-ben rögtön belépett az MKP-ba, s egy szűk évtizedre hivatásos forradalmár vált belőle. Hitének és karrierizmusának pontos arányát utóbb sokat méricskélte a szégyenkezve visszatekintő művész, aki leghíresebb filmszerepeit köszönhette ezeknek az éveknek. Hiszen ekkor készült el a Mágnás Miska, s ennek címszerepében az itt pártmegbízásból fellépő Gábor a se előtte, se utána nem kultivált, jóllehet neki való bohózati humorban lubickolhatott. Leleplezhette a szocialista kereskedelem ellen áskálódókat az Állami áruház pártiskoláról szalajtott, hiperpozitív, munkáskáder igazgatójaként, s persze ő volt a Budapesti tavasz férfi főszereplője is: a katonaszökevény Zoltán, aki a kibekkelés taktikáját elhagyva ellenállóvá lesz.

Máriássy Félix félig hazug, félig nagyszerű filmjét akkor mutatták be (1955 januárjában), amikor Gábor már próbálta maga mögött hagyni a politikai szerepvállalások korszakát. Volt mit, hiszen a Nemzeti Színház párttitkára (s e tisztében Major Tamás szövetségese és ellenlábasa) sok mindenbe belemászott.
A legkínosabb emlékeket alighanem az ún. „török ügy” hagyta maga után: Gábor itt a Színházművészeti Szövetség fővádlójaként kért büntetést a török követnél fellépő és tőle csip-csup ajándékokat elfogadó Latabárra, Székely Mihályra és más színészekre meg operistákra. No és az 1953-as Kossuth-díjához is tapadt némi szégyen: azt ugyanis Sztálin-alakítására (Visnyevszkij: Feledhetetlen 1919) kapta, mely szerepének magasztos kihívásairól kisebb tanulmányt is írt.

1954-től azonban Gábor Miklós lázasan kereste a maga kitörési lehetőségét. Otthagyta a Nemzetit, s átszerződött a Madáchba, ahol bár 1956-ban csúnya nyilvános megaláztatás érte, a hetvenes évek közepéig kitartott. S jól tette, hiszen Ádám Ottóéknál meghosszabbíthatta és radikálisan átfogalmazhatta hősszínészi korszakát. Mindenekelőtt az orgánumát, privát műveltségét és folyamatos önreflexióját hasznosan kamatoztató Hamlettel, amely a hatvanas évek egyik nagy, bár sokat vitatott színháztörténeti legendájává vált. Ám a mából visszatekintve frissebbnek tetszhet a Koldusopera fanyar és hideg Bicska Maxija, s tán jellemzőbbnek is, hiszen a gunyorosan magasba kunkorodó, tódító fölcsattanások legalább annyira Gábor Miklós védjegyének tekinthetők, akár versmondásának egyszerre analitikus okosságú és muzsikáló jellege.

A naplóiban egyre csak tépelődő, s a korban szokatlanul széles kitekintéssel rendelkező színész alapállapota az önmagával való elégedetlenség volt. Hol Darvas Ivánhoz és Bessenyei Ferenchez, hol meg Laurence Olivier-hez vagy a filmvásznon és Ruttkai Éva életében egy­aránt az örökébe lépő Latinovits Zoltánhoz mérte önnön teljesítményét. A szüntelen önvizsgálat segítette hozzá a döntéshez, hogy 1975-ben otthagyja a mindinkább értékkonzerváló irányú Madáchot, sőt a fővárosi színészlét biztonságát, s feleségével, Vass Évával együtt leszerződjön Kecskemétre, Ruszt Józsefhez. Tüntető kivonulása, a sokféle esetlegességnek kitett, de félreismerhetetlenül újfajta színházesztétikával való találkozása vidékiességében is izgalmasnak bizonyult. Nem vált ettől újra divatossá, sem a fiatalabb színházcsinálók lobogójává (mint az pl. Majorral történt), de a rutinból-modorból kimozgatva Gábor Miklós izgalmasabb és szabadabb színészként fordulhatott rá a maga hatvanas éveire.

Azazhogy fordulhatott volna, mert a mind többet betegeskedő színész a kecskeméti Ruszt-korszak idő előtti lezárultát követően nem talált rá a maga helyére. Utóbb a permanens válságban leledző Nemzetinél horgonyzott le, de az elképzelései csak töredékesen valósulhattak meg. Igaz, merész Shylock-alakítása már a bemutató előtt kultúrpolitikai botrányt váltott ki: a zsidótematika a nyolcvanas évek közepén épp a kimondatlansága révén lett neuralgikussá. Rendezőként saját korábbi sikereit (Tanner John házassága, Negyedik Henrik király, Oidipusz király) gondolta újra, vagy patinás bulvárokat tett fel a színpadra – a napi fősodorból kikerülve. Önboncoló okossága azonban mégis talált magának érvényes médiumot: régi naplóinak újraolvasása és utólagos kommentálása s persze kiadatása révén. Írói tehetsége és kacér őszintesége, úgy lehet, hosszú távon elevenebben fogja megőrizni Gábor Miklós emlékezetét, mint színészi alakításainak tekintélyes hányada.

Neked ajánljuk