Sebestyén Aba ismét Székely Csaba egy drámáját vitte színre ősbemutatóként Marosvásárhelyen. Az igazság gyertyái történelmi és moralitástörténet egyben, míg a Sepsziszentgyörgyi Tamási Áron Színház vendégjátéka, a Bocsárdi László rendezte Iráni konferencia monológokból összefűzött, létfilozófiai előadás.
Sós Beáta famakett-szerű díszletében játszódik az észak-erdélyi Bözödújfalu és a zsidó hitre tért székelyeknek, azaz a szombatosoknak II. világháború eseményeibe ágyazott története, Az igazság gyertyái. Székely Csaba mély empátiával és a szarkasztikus humorral állított emléket az erdélyi holokauszt történetének. Ez a feszültségoldó humor jellemzi Székely minden dialógusát főként az erdélyi sorsokat tematizáló drámáiban.
Sebestyén Aba rendezése szintén a történelem eseményei és az ember döntései közötti diszharmoniát célozza meg. Az üres, gerendákból felépített házakat – amik bármikor felgyulladhatnak, elfújhatja őket egy nagyobb szél vagy bárki feldöntheti őket – a Marosvásárhelyi Tompa Miklós Társulat színészei töltik meg élettel. Ők próbálják élni a saját belső értékrendjük, választott hitük és nem választott származásuk alapján az életüket a deszkák között.
A kemény döntéseket, különböző túlélési stratégiákat megmutató drámát szűkebb optikában a kétgyerekes Kovács család szemszögéből, nagytotálban pedig a faluközösségre kényszerített meghasonuláson át vizsgálhatjuk meg. Cári Tibor zenéje és az élő zenekar fontos eleme a koncepciónak, a kíséret a belső lelki vívódásokat, a ki nem mondott szavakat húzza alá autentikus és jól kitalált dallamvilággal.
Az alapanyag jó, a misszió üdvözlendő. Székely szövege azonban az előadás első felében még eredeti és lendületes, ám később kissé elfárad a humora és a ritmusa is. Utóbbi betudható annak, hogy egy felvonásba húzott, feszesebb dramaturgiájú rendezés jobban szolgálta volna a történet, a szöveg és a karakterek érdekeit is, mint a két felvonásba elnyújtott, egészen a táborokba hurcoltatásig és a főszereplő család széthullásáig vitt darab.
Az alkotók talán minél szélesebb látószögben akarták bemutatni a dilemmák minden aspektusát, ami dicsérendő cél, csak épp a művészi hatást gyengíti. Noha virtuóz módon kerülnek elő újabb és újabb történetszálak és emberi gyengék a cselekmény során, némelyik külön drámát érdemelne – ilyen Meszesi Oszkár székely származású csendőrparancsnoka is, aki a németeknek segített a zsidók begyűjtésénél.
Váratlanul gyorsak a jellemfejlődések is, ami óhatatlanul felületessé vagy kiszámíthatóvá teszi a figurákat, és néha követhetetlen, hogy kivel milyen fordulatok történnek. Pedig a színészek nagyon jók. A zsidó hithez és a közösséghez mindvégig ragaszkodó anya B. Fülöp Erzsébet megformálásában megrendítő és mélyen emberi még akkor is, ha szerepileg nem tud nagyon másból a későbbiekben sem kiindulni, mint a fenti jellemzésből. Hasonlóan kiegyensúlyozottan formálja szerepét a Sámuelt játszó Varga Balázs és a Sárát játszó Kiss Bora is. (Utóbbi a darab narrátoraként is megjelenik.) Varga ügyesen lavírozik a nehéz emberi szituációk és érzések között, az nem az ő hibája, hogy ebből, illetve a sok más karakternél is tapasztalt komplexitásból csak csipeteket kaphatunk.
Az igazság gyertyái jobban koncentrál a misszióra és a kegyeleteszerű emlékállításra, ezért az énekes, kissé pátoszosra sikeredett fináléval együtt azt érezzük, hogy az alkotópáros eddigi munkáihoz képest bátortalanabb, kevésbé vagány előadás született.
Nem úgy, mint a sepsiszentgyörgyi Tamási Áron Színház elképesztő színészi jelenléttel és beszédtechnikával, a különálló monológok ellenére is érezhető összhanggal rendelkező társulatának produkciójánál. Az Iráni konferencia arról szól, hogy Dániában összegyűlnek az értelmiségi réteg ilyen-olyan foglalkozású képviselői, hogy megfejtsék, hogyan lehetne feloldani az iráni konfliktust. A nézők is részesei a diskurzusnak (a bejáratnál kapott nyakbaakasztókkal), ha bátrak lennénk, talán fel is szólalhattunk volna.
Bocsárdi László eddigi talán legegyszerűbb és legletisztultabb rendezésében a színészek a nézőtér székeiből felállva jönnek fel fekete, fehér és ezüst jelmezeikben a színpadra és fejtik ki véleményüket Iránról, az iráni emberekről, a muszlim vallásról, háborúról, életfilozófiáról, előítéletekről. Egyedül a konferansziét alakító, a saját professzori létéből és moderálásból fakadó összes humorforrást is kihasználó Kónya-Ütő Bencét látjuk folyamatosan tipródni, ülni, “létezni” a színpadon. Virpajev szédületes gondolatai és erős mondatai találnak, a színészek pedig szárnyalnak. Nemcsak értik, átélik és megélik az összes szót. Bámulatos színészi koncentráció és erős jelenlét jellemzi mindannyiukat.
És bámulatos Bocsárdi nagyvonalúsága is, aki ennyire a puszta beszédre és a háttérben kivetített néhány animációra épít. Olyan, mintha az eltérő előadásmódú, vérmérsékletű, testükkel más jelentést hordozó, de ízig-vérig hiteles színészek a konferencia végére teljesen ellene akarnának mondani Szőke Zsuzsanna jelmezeinek: semmi nem fekete és fehér. Mert hiába ragasztjuk tele magunkat és a világ dolgait mindenféle címkével, valójában egyszerre múlik rajtunk minden és semmi. És erre reflektál az előadás végén Szalma Hajnalka eredeti nyelven elszavalt verse, ami karakterének, Shirin Shirazinak a költeménye. Ő tesz pontot a közel két és fél órás értelmiségi okoskodásból indult, katarzisba futó előadás végére. Az agyunk fáradt, de a lélek azt kívánja, hogy bár láthatná ezt a világ összes vezető politikusa. Többet érne minden csúcstalálkozónál.
Városmajori Szabadtéri Színpad
Az igazság gyertyái: szeptember 2., Iráni konferencia: szeptember 4.
