Pálos Hanna: "Nemcsak színésznő, hanem színházi alkotó vagyok"

Régi vágyam elvinni a színházat olyan helyekre is, ahol nem evidens, hogy az emberek esténként kulturális programok közül válogathatnak - mondja interjúnkban a Katona József Színház művésze, akivel a Mély levegő című előadása kapcsán beszélgettünk.

Beremend és Szentendre után a Jurányi Házban szeptember 12-én hivatalosan is bemutatják első monodrámáját, a Halász Rita Mély levegő című regényéből készült előadást. A sokszínű szerepeiről ismert színésznővel az anyaságról, a társulati létről, valamint a színészi generációváltásról is beszélgettünk.

Magyar Narancs: Meglepve tapasztaltam, hogy egyáltalán nem vagy aktív a közösségi oldalaidon. Rejtőzködő típus vagy, vagy nem érdekel a népszerűsítés ezen formája?

Pálos Hanna: A közösségi médiának számtalan előnye van, sokan biztos nagy hasznát veszik, de nem nekem találták ki. Az egóm nem viselkedik jól az online térben, és az agyam sem tud mit kezdeni azzal a rengeteg információval, ami egy pillanat alatt megrohamozza. Szeretem, hogy a nézők, amikor belépnek a színházba, nem tudnak rólam gyakorlatilag semmit. A különböző szerepeken keresztül vallok magamról, ezen túl semmit sem tartok különösebben érdekesnek a puszta személyemmel kapcsolatban. A privát életem ügyeit a barátaimmal osztom meg.

MN: De nem nehezebb enélkül előrébb jutni?

PH: Van bennem egy nagy adag büszkeség, vagy nevezhetjük hiúságnak is. Nem tudom, hogy ez pozitív vagy negatív előjelű dolog, de hiszek abban, hogy amelyik munka meg akar, az meg is fog találni enélkül is. Rengeteg időt és energiát követel a virtuális élet, a „Tessék, itt vagyok!” folyamatos demonstrálása.

MN: A tavaly bemutatott Médeia a női lét sokrétűsége tekintetében színészileg előszobája volt a Mély levegőnek?

PH: Komoly lépcsőfok volt a Mély levegő előtt, de nincs mélyebb összefüggés a két előadás között, noha mind a kettő női történet. De hát nő vagyok! Férfiként valószínűleg Krusovszky Dénes- vagy Knausgård-estem lenne. De tény: Médeia megformálása fordulópont volt a pályámon. Akkor játszottam először olyan jellegű főszerepet, ahol az egész előadás ritmusa és hangvétele az én vállamon van. Persze, odaadó, nagyszerű partnereim vannak abban is, de alapvetően hozzám viszonyulva tudják ők is a szerepüket alakítani. Az, hogy Bagossy Júlia rendezőként bízott bennem a szereposztásnál, feltöltött bátorsággal, és az előadás visszhangja is megnyugtatott: jó, akkor valóban működik, amit jelentek.

MN: Mikor találkoztál a Mély levegővel?

PH: Talán a második karantén alatt olvastam először. Úgy éreztem, mintha Halász Rita nekem írta volna. Maga a sztori egy feldolgozástörténet, egy nagyon nehéz kapcsolatból való kilépés után. Nem azokon a durvaságokon van a hangsúly, amelyeket Vera átélt a férje mellett, hanem arra keresi a választ ő maga is, hogy ez miért történhetett meg vele. A bántalmazás csak egy trigger pont, amely nagyon sok kérdést vet fel a bántalmazottban. Az én életemben is volt olyan szakasz, ahol nehézségeket éltem meg, de ezt a fajta feldolgozást, a magammal való munkát én nem végeztem el. Talán ezért is éreztem rettentően erősen azt, hogy a szerző szavakat ad nekem. Amikor újraolvastam a regényt, megkerestem Ritát, hogy szívesen felolvasom a szöveget, ha készülne hangoskönyv belőle. Ő bizalmat szavazott nekem, és egy évvel később ez a hangoskönyv el is készült. Akkor már felötlött bennem, hogy milyen kár, hogy nem lehet színpadra vinni. De valahol a tudatomban bujkált a szöveg továbbra is. Aztán jött Médeia szerepe; ez hasonló alaphelyzetből indul, mint a Mély levegő: egy nőt látunk két gyerekkel, egyedül. Csakhogy Médeiával ellentétben Vera tovább szeretne lépni, nem akar belehalni, hanem az újrakezdést választja. 2023 novemberében felültem az ágyamban és azt mondtam: igen, tudom, mi a különbség a két nő között, és tudom, hogyan kell elmesélni Vera történetét!

MN: Ezek szerint a monodráma műfaja egyértelmű volt?

PH: Teljes mértékben; ez egy egyes szám első személyben írt szöveg. De azt is tudtam, hogy az előadásban szükségem lesz egy férfi nagybőgősre, hogy amíg Vera szemszögéből hallgatjuk a történetet, addig legyen ott mellette egy férfi, aki nem szólal meg. Ő lett Csizmás András. Nagy mérföldkő ez a szakmai pályafutásomban és az életemben is. Több egy színészi feladatnál, számomra ez egyfajta terápia is.

 

Fotó: Palágyi Barbara 

MN: Ráadásul Médeia, Vera és te anyák is vagytok.

PH: Gyerek nélkül is megtörténhet, de gyerek mellett még inkább megtapasztalhatja egy nő, hogy eltűnik. Én eltűntem. Hol vagyok én? Ki vagyok, amikor nem anyuka vagyok, kérdeztem magamtól. És továbbmenve: mi lenne, ha elkezdeném újra meghúzni a hatá­raimat? Milyen helyzetekbe kell igenis több egót belepakolni? Hogy néz ki az életem? Melyek voltak a saját döntéseim és melyek azok, amelyeket automatikusan viszek tovább a szüleim, nagyszüleim mintájára? Min szeretnék változtatni? Tudok-e nemet mondani? És mi van akkor, ha pusztán az anyaság nem tesz boldoggá? A kérdések egyre sorjáztak. A végén a legfontosabbal: hogy mégis, mikor jön el a pillanat, amikor nem lehet tovább halogatni, hanem el kell kezdeni válaszolni ezekre a kérdésekre? Mert ilyen van, és erről kell is beszélni! Azt hiszem, olyan életkorban vagyok, amikor nem meglepő, hogy ezeket a témákat feszegetem.

MN: A saját határok meghúzása iránti vágyad az alapja annak a döntésnek is, hogy a monodráma alkotócsapatában nincs egy definiált rendező?

PH: A magánéletemben és színésznőként is szükségem volt erre az erős kontúrhúzásra. Nem mellesleg olyan többlettudásom volt már az anyaggal kapcsolatban, hogy azt éreztem, ha valakit most nekem meg kell győznöm arról, hogy miért lesz jó az, amit kitaláltam zeneileg és vizuálisan, az csak akadályozna. Olyan alkotótársakat hívtam a projektbe, akiket tulajdonképpen gyerekkorom óta ismerek, és a gondolkodásuk, világnézetük inspirál, és akik néha csak ennyit kérdeznek egy próbán: „Hanna, te miért nem hiszed el, hogy érdekes vagy?” Biztonságban éreztem magam közöttük, és ez volt a legfontosabb. A Mély levegő egy saját erőpróba vagy öndefiniálás is a részemről: nemcsak színésznő, hanem színházi alkotó vagyok. És itt meg kell említenem, hogy Orlai Tibor, az előadás producere az első pillanattól kezdve bízott bennem. Nagyon sokat köszönhetek neki, hogy ez az előadás megvalósulhatott.

MN: Korábbi interjúkban említetted, hogy egy előadás érdekében simán vállalsz konfliktusokat a rendezővel vagy bármely más kollégáddal. Itt mennyire volt vitás helyzeted önmagaddal?

PH: Alapvetően jóban voltam magammal. Minden színpadra álláshoz, szerephez, feladathoz kell egy belső egyensúly, és ez végig megvolt. Felszabadított ez a próbafolyamat. Több mint tíz éve vagyok a Katona József Színház tagja, ahol rengeteget tanultam. A társulati létnek számos előnye van, de sok lemondással és kompromisszummal jár. A Mély levegőben jólesett a tudat, hogy ezt a ritmust most én diktálom. Minden munkafázist élveztem; akár a szövegkönyvön dolgoztunk Zsigó Anna dramaturggal, akár a látvánnyal kísérleteztünk Keresztesová Veronika látványtervezővel, vagy zenéről próbáltam beszélni Andrisnak. Megvitattunk minden dilemmát közösen, de a végső döntést nekem kellett meghoznom. Szükségem volt rá, hogy megtanuljak bízni magamban, szakmailag éppúgy, mint magánemberként.

MN: Akár szabadúszásban is gondolkozol?

PH: Egyelőre nem. Nagyon jó most a társulat, értékes előadások születnek, szeretek megérkezni a színházba. Nem fogom rendezőnek titulálni magam mostantól, de ha valamiről nagyon szeretnék beszélni, akkor meg fogom keresni hozzá a formát; legyen az előadás vagy egy kisfilm. Rádöbbentem, hogy nekem magamnak kell tennem azért, hogy a szakmai boldogságom ne csak az anyaszínházamtól függjön. Meg kell dolgoznom érte, mert egy évről évre növekvő társulatban nem tudni, mikor kap az ember olyan szerepet, amitől elégedett lehet. És én már nem szeretnék erre többet várni. Ráadásul a fővárosi kőszínházakat is egyre több megszorítás éri, nagy ellenszélben kell dolgoznunk. A Mély levegő egy olyan produkció, amely sokat fog utaz­ni, bárhol le tudjuk játszani, ahol van egy konnektor; és nekem régi vágyam elvinni a színházat olyan helyekre is, ahol nem evidens, hogy az emberek esténként kulturális programok közül válogathatnak.

MN: Az elmúlt években sok fiatal alkotó került a Katona társulatába. Nekik más most kezdeni a pályát, mint neked volt?

PH: Sokat tanulok tőlük. A hozzánk szerződött fiatalok végigcsinálták az SZFE egyetemfoglalását. Szerintem ők ott sejtig ható mértékben szereztek tapasztalatot emberségről, csapatszellemről, közös gondolkodásról, kommunikációról. Amikor végeztem az egyetemen, nem tudtam ennyire határozottan gondolkodni a világról, mint ők. Nem könnyű a Katona társulatába megérkezni, taggá válni; nekem hosszú évekbe telt. Igyekszem nyitott és befogadó lenni velük, hátha nekik ez a folyamat rövidebb és könnyebb lesz.