Interjú

"Azt mondtam mindenre, hogy értettem"

Stohl András színész

  • Csáki Judit
  • 2012. április 22.

Színház

Március 5-én szabadult, másnap már a Hamletet próbálta a Nemzetiben. Stohl a börtönről, régi és új félelmeiről, és főleg és mindenekelőtt a színházról mesélt a Narancsnak.

Magyar Narancs: Mikor lépsz először színpadra?

Stohl András: Holnap, az Úri muriban. (Az interjú április 3-án készült - Cs. J.)

MN: Izgulsz?

SA: Inkább félek. Bonyolult dolog. Amikor bementem (mármint a börtönbe - Cs. J.), azt hittem, kapok egy nagy hátizsákot, ami majd nagyon jót fog tenni az én színészetemnek. Kicsit nagyképűen viseltem ezt az egészet - nem a börtönt, hanem hogy milyen nagy színész leszek én: elég megállni, és a néző máris belém látja a múltat, a sok történetet és tapasztalatot, ami majd ott lesz, és ami másnak nincs. Ez részben igaz is, mármint a "másnak nincs"-tapasztalat, csak azzal nem kalkuláltam, hogy ez olyasmi, mint amikor egy élsportoló hirtelen lesérül. Rengeteget dolgoztam - aztán hirtelen semmit. És most vissza kell állni ugyanazok közé a versenyzők közé, ugyanahhoz a száz méterhez. Nem attól félek, hogy nem tudok majd úgy játszani a kollégáimmal, ahogy azelőtt, hanem valahogy... szerényebb lettem.

MN: Hogy tért vissza a színház az életedbe?

SA: 5-én jöttem ki, és 6-án bejöttem egy Hamlet-megbeszélésre, az fantasztikus volt. Pedig egy ilyen főpróbahetes megbeszélés általában nem a szeretetről szól a színházban, főleg Alföldinél nem. A vívás-jelenetet kellett megcsinálnom - és olyan hihetetlenül jó volt ez az egész, olyan boldog voltam, hogy itt lehetek; úgy éreztem, hogy hazajöttem. Aztán volt a Jó zsaru, rossz zsaru felújító próbája a Centrálban - akkor attól féltem, hogy a rengeteg szöveg nem fog menni. Odabent totálisan leépül az ember agya. Annyira ingerszegény a környezet, hogy képtelenség mesterségesen stimulálni, "edzeni" - egyszerűen leáll az agy, és kész. Olyan, mint a tévénél a standby üzemmód. Nem használod, csak van.

MN: Laikus kérdés: nem tudsz szövegeket mondani magadban?

SA: Nem. Nemcsak azért, mert kedvem sincs hozzá, hanem mert - nem megy. Nézem a tévét, látom a színészt, akit én szinkronizáltam, és nem jut eszembe a neve, csak most: Johnny Depp. Ez ijesztő. Aztán azon kapom magam, hogy nem jut eszembe, hol van a Logodi utca. És összemosódik a Boráros tér a Baross térrel. Rémületes, na. Néztem az összes hülye vetélkedőt, és próbáltam válaszolni a kérdésekre.

MN: És most minden visszajött?

SA: Az Úri muritól a szöveg miatt nem féltem annyira, az valahogy nagyon az enyém. De a Jó zsaru, rossz zsarunál is az történt, hogy amint bementünk a színpadra, megint nagyon boldog voltam, és ment minden. Azonnal visszakapcsol az agy. Érdekes. Most ezzel foglalkozom sokat: hogyan is működik az ember agya a különféle helyzetekben... De most félek egy kicsit a holnap estétől: nem tudom, milyen lesz bemenni. Tudom, hogy sokan eljönnek olyanok, akik valamiért szeretnek; biztos nem fognak kifütyülni.

MN: Szerintem tapsolni fognak.

SA: És mi van, ha nem? Az baj?

MN: Lassan egy hónapja kint vagy. Minden ugyanúgy megy tovább, vagy másképp?


Fotó: Sióréti Gábor

 

SA: Visszajönni sokkal nehezebb volt, mint bemenni. Bemenni azért volt nehéz, mert fogalmam sem volt, mi vár rám, azt sem tudtam, hogy kell köszönni. A nőknek például csókolommal köszöntem, míg meg nem mondták, hogy a napszaknak megfelelően kell köszönni, ahányszor találkozunk. Persze nem olyan bonyolult a rendszer odabent; az a legfontosabb, hogy az embernek se akarata, se véleménye ne legyen.

MN: Rosszul gondolom, hogy egy színész könnyebben alkalmazkodik, mert zsebében az eszköztár?

SA: Bizonyos értelemben igen, hiszen az is egy szituáció. De azért a színész is emberből van, neki is hat az idegrendszerére minden. És nem játszik odabent, hanem feldolgozza a hatásokat, mint más.

MN: Jobb napok és rosszabb napok? Számoltad a napokat?

SA: Persze, minden áldott nap - pedig nem szabad, mert akkor nehezebben telik. Vannak a rabságnak stációi - én persze nem éltem át mindet, mert ez "csak" öt hónap volt. Az elején még némi izgalom is van, hiszen új a helyzet, a rendszer, a normák - aztán már mindent tud az ember, és jön az ismétlődés, mindig minden ugyanaz.

MN: Az emberi viszonyok?

SA: Vannak, persze - csak a fene tudja, mennyi igaz belőle. Mondják, hogy barátságot nem lehet kötni odabent, de azért óhatatlanul kialakulnak kapcsolatok, például a zárkatársakkal, hiszen egy kétszer négy méteres helyen vagyunk együtt hárman a nap huszonnégy órájában, ha nem dolgozom. Ha dolgozom, akkor a munkatársakkal alakul ki valamiféle kapcsolat. A zárkatársakkal szorosabb, hiszen ötkor bezárják az ajtót, és attól kezdve ott vagyunk összezárva, még a vécé is bent van.

MN: Akkor most fokozott igényed van az egyedüllétre?

SA: Nincs. Sosem szerettem egyedül lenni.

MN: Sokat gondoltál a színházra?

SA: Igen. Kaptam a leveleket, hogy beugrottak a szerepeimbe, és jók voltak. Na, ez nagyon szar. Az Úri muriba meg a Tartuffe-be nem ugrott be senki - ez meg jólesett. Aztán később arra gondoltam, hogy vajon mikor fognak elfelejteni. Mert eleinte mindig írták a levelekben, hogy beszélnek rólam a büfében, meg idézik a hülye történeteimet - de azért csak elgondolkodik az ember, hogy meddig vajon... Attól nem féltem, hogy a közönség elfelejt, csak attól, hogy a kollégák. Hiszen annyi ilyent végigéltünk már... És amikor írták, hogy mi hiányzik nekik belőlem, arra gondol az ember, hogy mikor fújja ezt be a homok.

MN: Postai leveleket kaptál?

SA: Igen, volt több kapcsolattartó, ők írhattak; Söptei Andrea, Alföldi, László Zsolt, Bodrogi... Levelet bármikor kaphattam. Telefonálni is lehet mindennap tíz percet - a kapcsolattartókkal. Általában naponta felhívtam két-három embert, aztán a maradék öt-hat percet Ancsival, az élettársammal beszéltem. Be kellett osztanom, mert a tíz perc az tíz perc. De beszéltem a nagylányaimmal, édesanyámmal, a barátokkal.

MN: Akkor azt is követted, mi zajlik idekint.

SA: Persze. Volt tévé a zárkában, és a híradót mindennap megnéztem. És megnéztem mindent, ami elém került, mert nem volt mit csinálni.

MN: Túl vagy rajta?

SA: Soha nem leszek túl rajta. Még nagyon sokszor jut eszembe, ez idővel nyilván kopik majd, de túl nem leszek rajta. Nem is akarok egészen. Szeretném valahogy újra a kezemben fogni mindazt, ami előtte a kezemben volt, de ez lassú folyamat, nem tudom sürgetni. Fokozatosan térnek vissza a régi hétköznapok.

MN: Másképpen lesz ezután?

SA: Tudom, hogy most mit kéne erre mondani, de... azt tudom csak mondani, hogy soha többé nem leszek ugyanaz az ember, mint aki bement. Én igazán egészséges típusnak gondolom magam, szeretek élni, szeretek röhögni, szeretem élvezni az életet - de ez sem megy úgy, mint azelőtt.

MN: Mondd, ha felfüggesztettet kapsz, és...

SA: Örülök, hogy nem így lett. Így jó. Egyenesebben tudok állni. Megfizettem. A társadalomnak, a nézőknek. Kérdés persze, hogy elég-e nekik ez a fizetség. Tudod, nyáron csináljuk Alföldivel a Mágnás Miskát Szegeden. És erről eszembe jutott, hogy amikor a Csárdáskirálynőt csináltuk ugyanott, abban Bónit játszottam. A pesti színházakban nem jutott el hozzám a nézőknek az a fajta reakciója, amit ott, a négyezres nézőtér előtt rögtön éreztem: itt ez a csávó a Való Világból, lássuk, mit tud a színpadon. Mintha négyezer ember egyszerre dőlt volna hátra, várakozón, kicsit ellenségesen, amikor beléptem a színpadra. És eltelt vagy öt-tíz perc, az első szám, amikor azt lehetett érezni, hogy "na, jó", és lazán előredőlnek. Most vajon mi lesz? Nagy szonda lesz arról, hogy elég volt-e ez nekik.

MN: Mindenütt vizsgázni kell...

SA: Azok előtt, akik nem ismernek. Akik ismernek, azok előtt nem.

MN: Jogosítványt újra kell szerezned.

SA: Naná! 2015. május 8-a után.

MN: Iszol?

SA: Most volt öt hónap teljes absztinencia.

MN: A börtönben egy korty alkohol sincs?

SA: Elvileg nincs. Aznap este, amikor kijöttem, volt egy nagy buli. És ugyan sokat ittam, de azért elég jól bírtam - és utána nagyon beteg voltam. Nyilván nemcsak fizikai reakció volt ez, hanem pszichés is. Nem lettem én absztinens. De azt mindenki tudja rólam, hogy soha az életben egy kortyot sem ittam, ha színpadon voltam vagy kamera előtt vagy bármilyen munkában. Soha, tényleg. Utána mindig leültünk, és megittunk valamit. Most ez sincs. Igaz, még nem pörög a mókuskerék, még nem játszom minden este.

MN: Drog?

SA: Nem. Jól éreztem magam tőle, de nem merném megkockáztatni - és így is jól érzem magam. Csinálom tovább a prevenciós előadásokat a gyerekeknek, és azt őszintén csinálom. El tudom mesélni nekik, hogy mi vár rájuk, ha nem hagyják abba. És most már azt is, hogy milyen bent a drogosok osztálya... Folyamatosan gyógyszerezik őket.

MN: Visszamész a tévébe műsort vezetni?

SA: Egyelőre nem. A tavaszi műsorstruktúra készen van, az őszit meg majd meglátjuk. Nekik is szükségük van rám - és nekem is rájuk.

MN: Pénzt kell keresned.

SA: Igen. Ez is nagyon nyomasztott, amint kijöttem. Rémes volt az első hét idekint, csupa nyomasztás. Démoni volt. Bent ugyanis egyetlen problémám volt - azon kívül, hogy milyen kedve van az őrnek -, hogy lesz-e este meleg víz, vagy sem. És amikor kijöttem, ugyanazok a sárga csekkek várnak, ugyanazt a devizatartozást kell törleszteni, mint előtte. A családom anyagilag eddig nem érezte meg a távollétem - érzelmileg viszont nagyon. És nem az elején, mert akkor mindenki nagyon erős volt, hanem három héttel a szabadulás előtt. Pedig én folyamatosan azt sugalltam bentről, hogy minden rendben van, minden jó. Ez alapszabály. A rabtársak mondták, hogy nem szabad mondani, hogy rossz, hogy baj van, mert ők kint nem tudnak mit csinálni, csak őrlődnek rajta.

MN: Rendesek voltak veled?

SA: Nagyon. A rabok nagyon. Az őrökkel sem volt semmi komolyabb; persze megvan a véleményük a másik emberről, és a helyzetük folytán ezt nem is muszáj föltétlenül véka alá rejteniük. Ez nagyon érzékeny helyzet. Reggel beállt az ajtóba, és - tán mert színészként érzékenyebben veszem le az ilyesmit - rögtön tudtam, hogy ez bír-e engem, vagy nem, rossz napja van, vagy nem. Nekem egyetlen taktikám volt: rettenetesen alázatos voltam. Azt mondtam mindenre, hogy értettem.

MN: Tudtad, hogy amint kijössz, próbálni kezdesz?

SA: Igen. Robival végig beszéltünk, ő nagyon tartotta bennem a lelket. Erős pillér volt az életemben, hogy tudtam: a Nemzetibe visszavárnak. És ezt most meg akarom hálálni - hiszen visszaadni sosem tudom, amit tettek értem. Bejöttek karácsonykor műsort adni a börtönbe... Tudod, nagy kereszt vagyok én azoknak, akik szeretnek; sokszor a nyilvánosság zaklatásait, megjegyzéseit is el kell viselniük. Azt meg nem is tudom, hogy vajon a Nemzeti igazgatójának mit kell kiállnia azért, hogy engem foglalkoztat.

MN: Említetted ezt a bizonyos "hátizsákot". Ugyanolyan színész vagy, mint voltál?

SA: Nem tudom még. Valami biztos más lesz. Megéltem ezt-azt - ez nem múlik nyomtalanul. Remélem legalábbis. Talán a jövő évad választ ad erre. Most még együtt dolgozunk Alföldivel az Osborne-darabban (Hazafit nekünk! - a szerk.), aztán jön Serban rendezni, azt csak a következő évadban mutatjuk be. Amikor bementem Alföldihez a szerződtetési tárgyalásra, elmondtam neki, mennyire tetszett, ahogy a Hamletben Szabó Kimmel Tamásból, ebből a nagyon tehetséges fiatal színészből ketten együtt felépítették a Hamletet. Irigylésre méltó volt az alakítás - és irigylésre méltó ez a rendező-színész viszony. Valami ilyesmire vágyom - ezt el is mondtam neki. Hogy bennem, belőlem építsen föl valamit, egymás kezét fogva. Jövőre megrendezi a Mefisztót - és én leszek Mefisztó. Na, ott eldől minden. Az nagy próbatétel lesz, abban benne lesz ez a "hátizsák". Tudod, mondtam már neked is, hogy Székely Gábor annak idején azt mondta, hogy negyvenéves koromra lesz jó színész belőlem. Huszonhárom voltam, és nem örültem ennek. Akkoriban volt két nagyon különleges színész, Ternyák Zoltán és Bertók Lajos - igencsak borotvaélen léteztek. És mindketten azt mondták, hogy ha majd egyszer leülök egy székre, elmondok egy mondatot, és az érdekes lesz, akkor lesz belőlem jó színész. Ennek sem örültem. De talán igazuk volt. Mindenesetre ezt a szerepet most nagyon várom.

MN: Jöjjön valami kanyar, igaz?

SA: Igen, pontosan. Szerencsés alkatom van, fizikailag is, színészileg is. Tudok énekelni, táncolni, játszani, de... Tudod, ha egy színésznek nagyon jó hangja van, akkor megvan a veszélye annak, hogy "rátámaszkodik" a hangjára, mert az is elég. Ha nekem az adottságaimból egyszerre kettő összejött, akkor már nagyon jó tudtam lenni. De most talán eljuthatnék oda - tán mert öregszem, tán mert már nem tudok három szaltót ugrani, csak egyet -, hogy utolér a pálya. Megadatik a mélység és a technika együtt. Mint a karatéban a nagymestereknél.


Neked ajánljuk

Leginkább a foci

  • Toroczkay András

Apanovellák, de nem csak azok, felnövéstörténetek, kisvárosi elbeszélések, Budapest- és énelbeszélések is egyben. Az író magáról beszél, nem is kendőzi. Már a címből rögtön beugrik egy másik óriás: Lóci. Itt azonban a fiú emeli fel az apját, s állít emléket neki.

Stockholm-szindróma

Szentgyörgyi Bálint sorozatát nagyjából kétféle diskurzus övezi. Az egyik a sorozat nyilvánvaló történelmi torzításait és pontatlanságait rója fel. Itt elsősorban Hodosán Róza szociológus és Rainer M. János történész kritikái­ra gondolunk, akik az 1980-as évek ellenzéki mozgalmainak tagjaiként jogosan érezhetik, hogy saját és bajtársaik munkálkodását az alkotók nem adták vissza elég hűen. Ugyanakkor szem előtt kell tartanunk, hogy A besúgó vállaltan fikció, nem pedig dokumentumfilm.

Delfin

Van a filmben két csónakázás. Az egyik a bajai Sugovicán, az egykor kedvelt, de most néptelennek mutatkozó horgászhelyen. A gyermekkora helyszíneire visszalátogatván ismét kisvárosi lánnyá változó világhírű úszófenomén a nagypapával, ladikon haladva újra felfedezi a Duna-mellékág békességét. Máskor meg az óceánon hasít bérelt jetboaton, bálnát akar nézni – hullámokból felszökkenő delfineket lát is.

Szerelem határok nélkül

  • Nagy István

Nem lehet könnyű úgy gitározni egy zenekarban, hogy az elődöd árnyékában játszol, és folyamatosan ott van benned a félsz, hogy ha a régi srác majd egyszer vissza akar jönni, téged azonnal lapátra tesznek. Ez történt Josh Klinghofferrel, aki 2009-ben csatlakozott a Red Hot Chili Peppershez, és kereken tíz évig volt az együttes gitárosa. 

Biztonsági játék

Az utóbbi két évtizedben kevés olyan emlékezetes betoppanás volt a könnyűzene világába, mint a kanadai Arcade Fire 2004-es debütáló nagylemeze. A tragédiák árnyékában fogant Funeral katartikus sodrása és hiperérzékenysége pillanatok alatt hírnevet és rajongókat szerzett a zenekarnak, még olyan hírességeket is, mint David Bowie vagy David Byrne. A debütáló album pillanatok alatt vált hivatkozási ponttá, ami alighanem a szedett-vedett megjelenésű zenekart lepte meg a leginkább.

Miért hiányzik?

  • Csabai Máté

Nem lehet erről a kiadványról szokványos kritikát írni. Nem csupán Kocsis Zoltán ikonikus, de azért a színpad széléről olykor kibeszélt személye miatt, hanem azért, mert a huszonhat lemezen csupa olyan mű és életmű szerepel, amelyek játékmódjáról, megítéléséről interjúkban, szemináriumokon sokat megosztott a zongoraművész.

Minden színész csiga

„Tragédiának nézed? Nézd legott / Komé­diá­nak, s múlattatni fog” – idézi Katona László Az ember tragédiáját az előadás végén, amelynek alcíme is van: Etűdök színházi világunk állapotjáról. A Nézőművészeti Kft. egy rendkívül szórakoztató, elsőrangú kabarét csinált a színészek mindennemű kiszolgáltatottságáról és az abuzív rendezőkről.

Rejtvényfejtés

Legendás hely volt a Bartók 32 Galéria a kilencvenes években, magyar és külföldi kortárs kiállításokkal. Csak egy „probléma” volt vele (akárcsak a Liget Galériával), hogy a fenntartója és tulajdonosa az önkormányzat volt. A majdnem 100 négyzetméter alapterületű helyszín, s a modern művek ottani bemutatásának ellehetetlenítését az első Orbán-kormány művészetpolitikájának „köszönhetjük”, bár kétségtelen, hogy a múltba révedő magyarosch műalkotás fogalmát addigra jól beleültették az embe­rek fejébe.

Minden változatlan

  • Balogh Magdolna

A fejlődés- vagy karrierregényként induló mű egy drezdai antikvárius, Norbert Paulini alakját állítja a középpontba: a szerző „a szellem emberének” akar emléket állítani. Paulini a hetvenes–nyolcvanas években különleges hírnévnek örvendő boltot működtetett, amelyben egy kis szellemi kör is otthonra talált, s az elbeszélő is a törzsközönségéhez tartozott.

A zöld-fehér polip

Megalakul az ötödik Orbán-kormány, és itt most azt kéne találgatnunk, hogy Kásler távozása, Csák bevonása, Lázár és Navracsics visszatérése, meg néhány minisztérium szétszedése, átalakítása mi mindenre utalhat, s mindebből milyen új politikai irányra számíthatunk – de tizenkét év orbánizmus után nem hinnénk, hogy mindennek nagy jelentősége volna. Voltaképpen még a totális eszementséget tükröző húzás, az egészségügy és – főleg – a közoktatás betolása a karhatalmi minisztérium alá sem meglepő a NER államigazgatási track recordjának ismeretében.

Orbán Viktor két beiktatása

„Az Isten kegyelméből nekünk adott megbízatás mindig túlmutat rajtunk. Azokra, akiknek a javát kell szolgálnunk, de még ennél is tovább mutat arra, akitől a feladatot végső soron kaptuk és akinek a dicsőségét szolgálhatjuk. Ez a mai nap üzenete mindannyiunknak” – mondta Balog Zoltán, a rendszer egyik sokat próbált főpapja a Kálvin téri református templomban, a Novák Katalin államfői beiktatása alkalmából rendezett ökumenikus szertartáson. Szavai üresen pattogtak a templom kövén, s talán a térre is kigurultak, hogy ott pukkanjanak szét, mint sok színes szappanbuborék.