Bányai Kelemen Barna: Engem a szerelem vezérelt

A színész hat éve tagja a Katona József Színház társulatának, de sokfelé játszik, most épp a Radnótiban volt bemutatója. Az Ördög Tamással folytatott munkáról, a Tarnóczi Jakab-féle Extázisról és a Mohácsi testvérekről is beszéltünk vele, s persze szó esett a filmezésről is.

Magyar Narancs: Most Mohácsi Jánossal kellene próbálnod A tanítónő című előadást a Radnóti Színházban. De az nem valósul meg. Mi történt?

Bányai Kelemen Barna: Technikai oka volt, hogy Bródy Sándor művéből a Mohácsi-változat nem kerül színre, elmaradt már a próbafolyamat is, Kováts Adélnak pedig improvizálnia kellett.

MN: Mohácsi helyett végül Ördög Tamás rendezte meg Strindbergtől A pelikánt.

BKB: A részleteket nem ismerem, de Tomi naptára ekkorra épp üres volt, így szerencsésen összejöhetett ez a váltás. Mi meg még nem dolgoztunk együtt, így ez egy izgalmas találkozás volt.

MN: Bródy műve egészen más, mint Strindberg kamaradrámája. Volt várakozásod A tanítónővel kapcsolatban?

BKB: Nagyon vártam azt a munkát, jó volt Mohácsival dolgozni korábban Szombathelyen. Azt hiszem, elmondhatom, hogy nagyon sikeres volt az együttműködésünk, szerettem az előadásainak a világát, otthonosan éreztem magam bennük. Ez is ilyen találkozás lehetett volna.

MN: Mit adott neked a közös munka a Mohácsi testvérekkel?

BKB: Nagyon közel áll hozzám az a színházi látásmód, amelyet ők képviselnek. Mohácsi János különösen odafigyel arra, hogy mindenkinek meglegyen az öröme a munka során. Nála nincs az az érzésed, még akkor sem, ha csak kis szerepet játszol, hogy nem fontos, amit csinálsz. Nagy összetartó ereje van annak, ahogy a színészekkel együtt van, olyan szellemiséget teremt, amiben jó dolgozni.

MN: A Katona társulati tagja vagy. Könnyen elengedett a színház a Radnótiba?

BKB: Ez sosem evidencia, de Máté Gábor egy ideje figyel arra, hogy kiengedje a színészeit. Ez igaz rám is, és sok más kollégámra, például Pelsőczy Rékára, Keresztes Tamásra és még sorolhatnám. A Katonára szokták mondani, hogy egy zárt rendszer, összeszokott közeg. Ez igaz is, valóban összetartó a csapat. De fontos lett, hogy a színészek menjenek, és próbálják ki magukat más közegben is.

 

Fotó: Palágyi Barbara

MN: Élsz is ezzel a lehetőséggel, visszatérő szereplője vagy az Átriumnak, dolgoztál a Free­szfével, szerepeltél a Szegedi Szabadtéri Játékokon. Keresed a lehetőségeket?

BKB: Örülök, hogy figyelnek rám, és ez nem merül ki annyiban, hogy a szakmabeliek eljönnek, megnéznek és véleményt mondanak. Úgy éreztem, arra is tekintettel voltak, hogy most, hogy megszületett Sára, a második gyerekünk, a szintén színész feleségem, Bánfalvi Eszter újra kiesett a színházi munkákból, otthon maradt nevelni a gyerekeinket, és így két keresőből csak egy maradt. Ezért hálás vagyok. Mindig jó új impulzusokkal találkozni, és ezekben a nehéz időkben különösen sokat jelent, ha hívnak, ha gondolkodnak benned. Egyre kevesebb a forrás, a lehetőség, a függetlenek lassan tényleg lehúzhatják a rolót.

MN: Hat éve vagy a Katonában. A csapat részévé váltál?

BKB: Most már azt hiszem, megtaláltam az utamat, azt a kis rést, ahová pont befértem. Nem panaszként mondom, de nehéz volt az elején. Amikor egy jól összeszokott csapatba bekerül egy idegen, nem ott szocializálódott külső ember, akkor mindenki kicsit körbejárja a másikat, mint amikor egy falka új tagot fogad be. A színházra különösen igaz, hogy munka által ismerszik meg a másik, az egyéniség, így volt ez az én esetemben is. Évek, munkák kellettek ahhoz, hogy megismerjem a színésztársaimat, kollégáimat, és ők is engem.

MN: A pelikán egy egyszerű, de részletekben gazdag kamaradráma, amelynek fókuszában az eszköztelenség, a színészi jelenlét és a történetben rejlő feszültség áll. Hogyan próbáltatok?

BKB: Négy szereplője van a darabnak, így fókuszáltabb a munka, több idő jut egy-egy jelenetre vagy külön-külön a szerepek értelmezésére. Major Erikkel dolgoztam már együtt, Sodró Elizával kollégák voltunk Szombathelyen, de Tóth Ildikóval és Ördög Tamással még nincs múltunk. És egyáltalán nem voltam ismerős a Radnóti berkein belül sem. Valóban eszköztelenségre törekedtünk, van egy központi eleme az előadásnak, egy beszédes díszlet­beli tárgy, a kanapé, lényegében pszichológiai dráma zajlik körülötte. Minden egyes szereplőnek a rezdülései, a másikkal való kommunikációja, a visszajelzései fontosak, mindezt szeretnénk felnagyítani, miközben a színészi eszköztárunk nagyon visszafogott. Mestere ennek Ördög Tamás, aki szeret kis térben, lecsupaszított, nem feltétlenül színházas közegben emberi viszonyokat reflektorfénybe helyezni. Nekem ez kifejezetten tetszik. Nem sokszor van egy színésznek ilyenben része.

MN: A darab egy diszfunkcionális család életébe enged betekintést, ahol az anya gyakorlatilag megmérgezi az életüket. A vejét játszod. Milyen ez a szerep?

BKB: Strindberg szövege, amelyet Kúnos László fordított, a mi olvasatunkban keszekusza, szinte megfoghatatlan volt. Az értelmezése során motivációkat kerestünk, amelyek segíteni tudják az előadást. Dramaturgiailag is belenyúltunk, húztunk is a szövegből. Ami a szerepemet illeti, mostanra már merőben eltér attól, amit Strindberg írt. Az eredetiben ennek a férfinak viszonya van az anyával, de közben a lányát akarja feleségül venni, így kialakul egy hármas szeretői viszony, amelyből végül kitáncol a pasas, és dramaturgiailag teljesen a ködbe vész. Mi jobban kiemeltük azt is, hogy az alak legfőbb indítéka a pénz és az örökség megszerzése, így egyértelműbb, milyen egy kisstílű, számító rohadék.

MN: A Katonában legutóbb az Extázis című előadásban dolgoztál. Ez Tarnóczi Jakab különleges, a legfiatalabb generációk életviteléről, elveszettségéről, létállapotáról szóló munkája. Improvizáción alapult a próbafolyamat. Milyen tapasztalat volt számodra?

BKB: Jakabbal korábban már csináltunk egy Bánk bánt, de az, bár szerettem, a Covid áldozata lett, pedig kifejezetten újszerű rendezés volt. Vártam és vágytam arra, hogy újra együttműködhessünk. Speciális improvizáció előzte meg a próbafolyamatot, lényegében egy beszélgetés során a rendező és a dramaturg, Varga Zsófia meghatározott főbb témákat, és azokról kérdeztek minket. Esetemben például Amerikából jött vissza a fickó, és az volt a kérdés, milyen érzés volt hazatérni. Vagy egy másik esetben bizonyos információfoszlányokat szórtak el rólam, így érkeztem a fiatal kollégákhoz egy éjszakai partiba. Ők már pár órája imp­rovizálgattak, meg konkrétan buliztak, iszogattak, dumáltak. Volt, aki tudta, hogy jövök, volt, aki nem. És akkor bizonyos helyze­teket ütköztettünk, amiből több mellékszál is kerekedett. Így már az előadás előkészítése is egy nagyon izgalmas kutatómunka volt.

MN: Az Extázisban a rendezés szakít a hagyományos viszonyokkal, és többféle módon megpróbálja bevonni nézőit az előadásba. A szünetekben és a darab elején vagy a végén is bemehetnek a díszletbe, mintha a darab részei lennének ők is. Ez kihívás volt számodra?

BKB: Én a közönséggel csak az előadás végén találkozom közvetlenül, amikor levest készítek, és feltálalom. Mivel eléggé elfoglalt vagyok akkor, nem különösebben közeledik hozzám a közönség, úgy érzik, talán zavarnának. Inkább a végén bátorkodnak akár beszélgetésbe elegyedni, gratulálni, amikor már kiadtam a leveseket. A kollégáim viszont szoktak mesélni arról, hogy milyen érdekes nekik ez a fajta kapcsolódás azokkal a nézőkkel, akik veszik a bátorságot, és megszólítják őket. Zavarban vannak, nyilván, mert nem tudják, hogy mindez épp a színdarab része-e, hogy a színészt a polgári nevén kell-e szólítani, vagy ő akkor épp a játszott figurájával azonos. Van egyfajta zavar, hogy akkor most ki kicsoda, át lehet-e menni a díszletszobákon, vagy mondjuk, lehet-e szelfizni.

MN: Egy elszármazott embert játszol, aki tíz év után tér vissza Budapestre. Te körülbelül szintén tíz éve költöztél Marosvásárhelyről a fővárosba. Könnyebb volt emiatt a szerephez kapcsolódnod?

BKB: Ma már úgy érzem, nagyon sokat beszéltem arról, honnan jöttem, milyen volt az életem korábban, mi történt velem. Unom, nem akarok már erről beszélni. Annyit éltem már itt is, annyi minden történt velem azóta. De a szerepet illetően most természetesen azokból az érzésekből is dolgoztam, amelyek az országváltással jártak. Az általam játszott férfi esetében van egy meleg szál, amelyet nem vállal a barátai vagy a testvérei előtt. Nem azt kapta a külföldi létből, amit szeretett volna, honvágya is volt. Hazatérve viszont megfelelési vágya van, frusztrált, magyarázkodnia kell. Színészként nem futott be sikeres karriert, imitátor lett, vagyis drag queen, de arról nem szívesen beszél, mert nem biztos benne, hogy azt a magyar közege elfogadja-e. Többféle életérzésre fűzöm fel a játékom.

MN: Neked volt elvárásod vagy célkitűzésed, amikor Magyarországra költöztél?

BKB: Engem a szerelem vezérelt. Szerelmes lettem Eszterbe, annyira működött minden köztünk, olyan intenzív volt, hogy egyértelmű lett, jönnöm kell, hogy összekössük az életünket. Elvárásom nem volt, de halvány reményem igen, hogy majd most aztán beindul a karrierem. Volt is ilyesmiben részem, de nem feltétlenül úgy, ahogy Móricka elképzelte. De nem volt ezzel semmi baj.

MN: A Toxikoma után, ahol Csernus doktort játszottad Szabó Győző történetében, nemrég újra Herendi Gáborral dolgoztál. Az idén kerül mozikba a Futni mentem című romantikus vígjáték. Ez milyen munka volt?

BKB: Itt egy nyugdíjas házaspár szép éle­tének utolsó pár napját látjuk. Bakancslistát írtak, mi mindent szeretnének csinálni a nyugdíjas éveikben. Többnyire extrém sportokat próbálnak ki, ám a férj meghal, a feleség (Udvaros Dorottya) pedig teljesíteni akarja az egyik utolsó tételt is a listáról: férje emlékére le akarja futni a maratont, amihez összehívja a lányait és azok hozzátartozóit. Így családi-baráti program lesz a hosszú futásból. Nem dolgoztam még romantikus vígjátékban, abszolút kihívás volt, milyen lesz, jó volt kipróbálni. Nincs bajom az úgynevezett könnyű műfajjal.

MN: Milyen filmes kilátásaid vannak mostanában?

BKB: A Toxikoma volt az eddigi legmeghatározóbb filmszerepem. Keveset dolgoztam filmben előtte, és azóta sem sokat. Nincs olyan rutinom, mint a színházban. Örülök, ha kapok megkeresést, mert szeretnék e téren is fejlődni. De most épp nincsenek ilyen lehetőségeim.