Színház

Az előadás elején a játékmester, mintha valami próbán vagy filmforgatáson volna, bemondja kis diktafonjába a címet: Hit, remény, szeretet. Majd meggondolja magát, és felcseréli a szórendet.

A Sajátszínház társulás alkotócsoportjai párhuzamosan dolgoztak több hátrányos helyzetű település lakóival, akik így a művészet és a társadalomtudomány segítségével vehették kezükbe sorsukat. A rendhagyó vállalkozás szereplői egy napra megtöltötték a Trafót.

Tesztelte a NER-t a Színházi Kritikusok Céhe: kell Csáki Judit, vagy sem?

Egyhangúlag támogatta és elfogadásra javasolta Jordán Tamás igazgatói pályázatát a Weöres Sándor Színház vezetői posztjára a színházszakmai bizottság.

„Hát igen” – mondja egy szereplő kissé felkanyarintva a mondat végét, mintha folytatni akarná. Mély életbölcsességgel mondja, kicsit nevetségesen, elvégre nincsenek túl árnyalt szavai a saját életére és fájdalmára, kénytelen belesűríteni egy ilyen semmi kifejezésbe önmagát.

Balerinaként körbetáncolta a világot, közben elkezdte újrakoreografálni a klasszikus baletteket, több mint harminc országban tanított, és ő volt az első tengerentúli táncos, akit meghívtak a szentpétervári Kirov Balettbe. A kalóz című művet most az operaházban játssza a Magyar Nemzeti Balett három szerep­osztásban. Még a múlt heti bemutató előtt beszélgettünk vele.

A legjobb barátok összevesznek, egyik megöletné a másikat. Királyok mindketten. Elindul a lavina, vagyis a rettentő harag indítja el, és mindenkit elsodor. Hiába jön majd a hírnök a jóslattal, hogy a királynő ártatlan, a király pedig egy féltékeny zsarnok (Szabó T. Anna új fordításában), a zsarnok nem hisz neki. A jóslat felér az isteni ítéletalkotással, de hol van már Isten, amikor ekkora düh lakik az emberben?

A Vígszínházat nevezi otthonának, ahonnan 2015-ben, évtizedek után távozott, mert, mint mondja, méltatlan ajánlatot kapott. A 83 éves színésszel ötvenhatról és a mai, rendszerellenes tüntetésekről, a vészkorszakról és Páger Antalról is beszélgettünk.

Nemigen van más választás, csak egy pályázat érkezett.

„És ezzel véget ért a demokrácia Oroszországban, és Oroszország feltalált egy új politikai színházi formát: a bírósági eljárásokat” – mondja a narrátor a Moszkvai perek (2014) című filmben, amelyet Milo Rau svájci művész rendezett.