A kanadai mamutcég adatai mindig ámulatba ejtenek: a Cirque du Soleil állami támogatás nélkül foglalkoztat 4 ezer embert, köztük 1300 művészt 50 országból, és 1984-es alapítása óta 155 millióan látták őket 40 országban. A 15 éve bemutatott Varekai ebből egymaga 10 millió nézőt vonzott. Nem kérdés tehát, hogy az egész show, annak minden másodperce akkurátusan megtervezett és profin kivitelezett. Az artisták hibátlanok, az élőzene funkcionális és eredeti, a technikai háttér lenyűgöző, jelmezekben meg aztán tényleg utolérhetetlenek. Az elképzelt világot benépesítő lények különböző létező és nem létező kultúrákból merítik táncaikat és dalaikat, de ebből a szédítő sokféleségből sikerül egységes látványt és hangzást kotyvasztani.
| ||
Ezek a Cirque du Soleil állandó erényei, amelyeket hosszan lehetne pertraktálni, de kritikailag sokkal érdekesebbek az előadás hiányosságai és hibái. Érthetetlen például, hogy ha már alkottak egy kerettörténetet (Ikarosz elveszti szárnyait és meg kell tanulnia járni a lenti világ forgatagában), akkor az miért szorul háttérbe újra meg újra, néha már a követhetetlenségig? Ha a jelenetek fele között van dramaturgiai átkötés, akkor a másik felénél miért nincs? És főleg: ha már nem kis bravúrral összeraktak egy erős hangulatú, a nézőt magába szippantó világot, akkor az átállások alatt miért tökéletesen oda nem illő (amúgy magukban nem rossz) bohócszámok kötik le a közönséget?
Papp László Budapest Sportaréna, május 12.
