Magyar Narancs: Láttam a Szabadság téren a „Nem maradunk csendben” tüntetésen. Mi vitte ki?
Harkányi Endre: Nem maradhatok otthon és nem maradhatok csendben én sem, amikor olyan dolgok történnek, amik arra késztetnek, hogy kimenjünk az utcára. Jó volt kint a fiatalok között. Volt egy kis déjà vu érzésem. 56 első napjainak hangulatára emlékeztetett. Az akkori, kezdeti eufóriát éreztem újra. De azt is tudom, hogy az az eufória mibe torkollott és mi lett a békés felvonulásunkból. Tudom, mi történik, amikor eldördül egy fegyver, amikor egymásnak esnek az emberek. Hogy most mi fog történni, azt nem tudom. Remélem, nem lesz baj. Valahogy átvészeljük ezt is. Az én életem is mindig arról szólt, hogy mindent át kell vészelni. A második világháborút, a holokausztot, ötvenhatot, a szüleim elvesztését, mindent. Azt is átvészeltem, hogy nemrég ott kellett hagynom a Vígszínházat. Pedig az is az otthonom volt.
MN: Ha átvágott a tömegen és végigsétált a Szabadság téren, megcsodálhatta a német megszállás emlékművét, melynek fő üzenete, hogy a megszállást követően itt minden a nácik bűne volt.
| ||
HE: Én ezt tízéves koromban másképp láttam. A magyarok készségesen hozzájárultak a fasizmushoz. Radnóti Miklóst nem a németek lőtték fejbe és dobták sírgödörbe Abdán. Mint nyolcadik kerületi proli zsidó gyerek éltem át ezt a korszakot. Szoba-konyha, WC a folyosó végén. Cigányok, zsidók, Teleki téri ószeresek éltek körülöttünk. Valódi jó emberek voltak. Mi vallásos emberek voltunk, nekem ez volt a természetes.
MN: Megvolt a bármicvója?
HE: Az pénzbe került volna.
MN: Hogy vészelte át a vészkorszakot?
HE: Anyám és én a nagybácsikámékhoz, egy Népszínház utcai csillagos házba költöztünk. Ők gazdag emberek voltak, de eltűntek, ott maradtunk egyedül anyámmal. Apámat Kamenyec-Podolszkba deportálták, ő végül betegen hazajött, de nem sokkal később meghalt. Anyámat innen, a csillagos házból vitték el a nyilasok. Nem láttam soha többé. Én a szomszédoknak köszönhetem az életemet. Végül a bátyám vett magához. A filmeseknél dolgozott, szerzett tőlük egy nemzetőr-egyenruhát, így szabadon mozoghatott. A vörös haját befestette feketére, és az enyémet is. Emlékszem, akkor nagyon sírtam. A házmesterlakásban laktunk, ahol svájci és svéd menleveleket, ún. schutzpassokat hamisítottak. A házmester sokakat bújtatott. Érdekes módon egy Hans nevű német tiszt vigyázott ránk egy darabig. Megvédett minket a nyilasoktól, aztán eltűnt. A háború végét egy Szondi utcai pincében vészeltem át. A háború után visszakerültem a rokonokhoz, szakmát kellett tanulnom. Vasszerkezeti lakatosnak, ívhegesztőnek és épület-villanyszerelőnek adtak, egyik se jött be. Kamaszként, érettségi nélkül jelentkeztem a főiskolára, 17 éves voltam. Felvettek, de először le kellett érettségiznem. A főiskola után Debrecen, aztán Budapest, Petőfi Színház, Szinetár Miklós. És utána a Vígszínház.
MN: A hasonló sorsú színészkollégáival tudott a vészkorszakról beszélni?
HE: Én ezt az egész szörnyűséget a háború után le akartam zárni magamban, el akartam felejteni. Új életet kellett kezdeni. Igen ám, de a színházi életem közbeszólt. A Közjáték Vichyben című Arthur Miller-darabban egy pincért játszottam, aki azért könyörög egy tisztnek, hogy őt ne vigyék el. Hisztérikus, sírós jelenet volt. Lement. Én kimentem, és a színfalak mögött olyan sírógörcsöt kaptam, mint még soha. Rosszul lettem. Hánytam, szörnyű volt. Nem tudtam, mi bajom. Mindenki pátyolgatott. Gondoltam, biztos túljátszottam. Huncut az a színész, aki jobban játszik, mint ahogy tud. De másnap újra megtörtént ugyanez. Rájöttem, hogy még mindig mennyire él bennem az a szörnyű időszak, amit gyerekként átéltem.
MN: Az ismert anekdota szerint Zelk Zoltán, akit a vészkorszakban Németh László bújtatott, Németh írásait olvasgatva ezt mondta a bújtatójának: Hát, Lacikám, ha ezeket nem írtad volna, akkor most nem kéne bújtatnod. Nem érzett valami hasonlót a Vígszínházban, Páger Antal közelében?
HE: De igen! Egyszer Szombathy Gyuszi megkérdezte Págert: „Téni bátyám, igaz, hogy maga jattolt a Szálasival?” Mire Páger, a maga jellegzetes hangján: „Igaz, csak senki nem tudja, mit súgtam a fülibe.” Nagy művész és nagy játékos volt. Szerintem olyan alak lehetett, mint Furtwängler, a karmester. Úgy tudom, nem volt kötelező játszani 44-ben. Mezei Mária nem játszott, Tolnay Klári sem játszott, Szeleczky Zitát viszont még gyerekszemmel én is láttam nyilas karszalaggal, bokorugró szoknyában, árvalányhajjal fellépni egy kívánsághangversenyen. Nem mondom, volt bennem Páger közelében valami fura érzés, de nem nagyon tudtam hova tenni.
MN: Lehetett vele a háború alatti ügyeiről beszélgetni?
HE: Nem, és nem is mertünk. Jó reggelt, Téni bátyám! Szervusz, fiam! – így köszöngettem mindennap, mint egy notabilitásnak. Ez volt az első korszakom a Vígszínházban. Nagy művészek vettek körül, Páger, Sulyok Mária, a volt főiskolai tanárom, Ruttkai Éva, Bulla Elma.
MN: Így lépett be a Vígbe. És hogy lépett ki?
HE: Tavalyelőtt játszottam utoljára. Kisértődtem a Vígszínházból. Azóta sokszor átgondoltam a dolgot, ami persze nehéz, hiszen magammal szemben igencsak elfogult vagyok. Szóval, végül is arra jutottam, hogy talán jól is jött ez a kis konfliktus. Nem éreztem már jól magam a színházban. Nem gondolom, hogy Eszenyi Enikő rosszindulatból tette, amit tett, csupán tudatlanságból. Méltatlan fizetési ajánlatot tett, amit nem fogadhattam el.
MN: Nem először ment el a Vígből, a pályája elején is távozott – a Komlós János vezette Mikroszkópba.
HE: Komlós színháza érdekesnek tűnt kezdetben, de amikor már a napilapok politikai cikkeiből kellett jeleneteket fabrikálni, akkor menekülőre fogtam. Komlós ezt úgy vette, hogy ha én ezt nem bírom, akkor én nem értek egyet azzal, amit ő képvisel. Ugyanis ő volt őfelsége engedélyezett ellenzéke. Polémia lett ebből az újságokban, és én egy reggel, nyolc órakor a Parlamentben találtam magam Aczél Györgynél. Akkor azt hittem, most végem van. Kérdezte, hogy mi van magával? Elmondtam. Azzal „fenyegettem”, hogy ha én nem lehetek Magyarországon színész, adjon egy útlevelet, mert akkor adtak, és én elmegyek külföldre. Tekintettel arra, hogy a családom megmaradt tagjai már majdnem mind külföldön éltek. Azt hiszem, hiába fenyegettem, nem ijedt meg. Persze nekem az eszem ágában sem volt elmenni. Egy hét múlva csörgött a telefon: József Attila Színház! Hat boldog évet töltöttem itt. Aztán újra a Vígszínház. Szép szerepeim voltak. A Vígszínház az otthonom volt.
