De ahhoz, hogy ez az utópia megvalósulhasson, tökéletesebb társadalomra van szükségünk. Egy 2.0 szintű Európára. Ezért vannak az eurohumanoidok. Azok az androidszerű létformák, akik tőlünk, Igazi Európaiaktól tanulva megalkothatnak egy működőképes uniót egy életrevalóbb néppel. Egyelőre még nem tökéletesek. Véletlenszerűen váltogatják a nyelveket beszéd közben, nem tudják kikerülni az egy méternél szélesebb tereptárgyakat, lefagynak, vagy éppen túlpörögnek, de még így is kompetensebb polgárok, mint mi.
A Stereo Akt és a Zimmertheater Tübingen közös produkciója, a Boross Martin rendezte European Freaks / Üzenjünk Brüsszelnek! lehetőséget biztosít a négy eurohumanoidnak (Borsos Luca, Göndör László, Julia Jakubowska, Vass Imre) a kutatásra, amelynek eredményeként kiderülhet, mi is az európaiság esszenciája. Rajtuk keresztül pedig mi is rájöhetünk, vajon működik-e az EU, működünk-e mi mint európaiak, és egyáltalán, ismeri-e bárki is az Örömódát.
A magyarországi premier előtt az előadás járt már Németországban, Hollandiában, Lengyelországban, Dániában és az USA-ban is. Tavasszal mutatták be Tübingenben. Magyar fókuszcsoporton először a Bánkitó Fesztiválon tesztelték, afféle fesztiválkiadásban – díszlet és hangosítás nélkül. Amit nehéz elképzelni, ugyanis pont ezek az elemek teremtették meg azt a futurisztikus atmoszférát, ami az előadás Philip K. Dick-i és orwelli jegyeit adja. Épp ezért tökéletes helyszín a Trafó nagyterme, ahol szinte fölülről kísérhetjük végig az eurohumanoidokat, mintha akváriumot vagy természetfilmet néznénk.
Nincs két egyforma European Freaks. A válaszokat, a nézői interakció mértékét, ami az előadás sikerének nagyon fontos indikátora és összetevője, az alkalom szüli, így mindegyik performansz más és más szegletét vizsgálhatja át az európai lét jellemzőinek és nehézségeinek. A produkció valóságshow-ba oltott nemzeti konzultáció. Az eredmény is hasonló. Megkérdezik a véleményünket, talán meg is hallgatják, a következtetéseket viszont a saját tökéletlen, torzult eurohumanoid-logikájukon keresztül vonják le.
Ötfős fókuszcsoport áll a rendelkezésükre. Különböző foglalkozású, bár korban és társadalmi csoport tekintetében egymáshoz elég közel álló emberek. Sehol egy egyetemista, egy cigány vagy akár egy művész. Szóval az asztalnál öt tényleg átlagos európai ül, akikre igazak lehetnek azok az adatok, amelyeket az előadás részeként mantráznak a hangok a semmiből – 42 éves, 14 centis a pénisze, és hetente nagyjából hússzor használ ki másokat.
Az eurohumanoidok és az Igazi Európaiak közötti kontraszt végtelenül erős. A kifinomult, de hibásan működő androidszármazékokat steril tökéletesség lengi körül. Az Igazi Európaiak fáradtak, kicsit leharcoltak és nyersek. Ők szimbolizálják azt az EU-t, amelyik már működésképtelen, és ezért el kéne engedni.
De az ő segítségükkel kell egy felhasználóbarátabb uniót létrehozni. Kifaggatják őket félelmeikről, vágyaikról, az általuk elképzelt jövőről. Instrukcióik alapján még az unalmas, égkék, csillagkörös zászlót is átalakítják, az Örömóda pedig kap egy kicsit pörgősebb alapot és elektronikusabb hangzást. Lehetőségük adódik kiszavazni pár országot az unióból. Köztük Magyarországnak is mennie kell.
Ásmány Zoltán grafikái és animációi másodpercre pontosan követik a fókuszcsoport tagjainak szavait, és azokat a fejük mögötti hatalmas képernyőre vetítik. Az interjúalanyok történetei képregényes formában elevenednek meg, akárcsak az eurohumanoidok öngenerált álmai, amelyekkel az emberré válást gyakorolják.
A zene és a gondolatvezérelt animációk mellett a drámaiságot a világítás is támogatja. A hatalmas színpadon a Jankó Mátyás irányította fények tökéletesen vezérlik az ember figyelmét épp oda, ahová kell. Egyetlen fényben úszó alak körül hirtelen árnyékba boruló tér a színpadot egy négyzetméteresre szűkíti, optikailag megnövelve a lényeges elem, többnyire az eurohumanoid méretét. Aztán két másodperccel később a világ kitágul, és egy hatalmas nappaliban találjuk magunkat.
A nézőtér előtti asztaloknál ülőknek lehetőségük van ténylegesen üzenni Brüsszelnek. Az előre megadott szavakból összerakott üzeneteket Bartha Márk ijesztő túlvilági hangokká mixeli. A szókártyák között a magyar nyelv legfontosabbjai. „Kevesebb gyűlölet, bassza meg” – olvassa fel csapatának üzenetét egy lány. És aztán ez a mondat, a többivel keverve, még meg-megismétlődik, perceken át, sejtelmesen, mintha az ember elméjének saját, dühös, csillapíthatatlan követelése lenne.
Az előadás végére szinte semmit nem tudtunk meg arról, életképes-e az EU, mik a problémái vagy van-e jövője. Az EU-s polgárimázs helyett a Nagy Magyar Valóság átlag magyarja rajzolódik ki előttünk. Róla kiderül, hogy nem szereti azt, aki más korosztályú, más származású, más tempójú vagy más véleményű. És utálja a gyűlöletet is.
Trafó, 2019. november 26. (következő előadás február 12.)
