ZSINÓRPADLÁS -melléklet

„Finomkodással nem lehet” – A színházi grafikusok titokzatos világa

  • Kovács Bálint
  • 2014.10.18 12:09

Színház

A színházi plakátoktól egészen a rózsaszín nyalókák készítéséig terjed a tevékenységi körük. Nem árt, ha előre kitalálják, miről fog szólni egy előadás, és nem szabad agyvérzést okozniuk a retikülös néniknek. A színházi grafikusok munkáiról a legszigorúbb ítélet akár Alföldi Róbert elsuhanó taxijában is megszülethet.

„A moziplakátokhoz 10-15 éve már nem tervező kell, csak egy operátor, aki a fejek mellé tud illeszteni néhány villámot, mert a szereplők úgyis eladják a filmet. Olyan már nincs, hogy azt próbálják ábrázolni, hogy egy grafikus szerint miről szól a film, amihez nemcsak fotókat, hanem fantáziát és absztrakciót is használnak. Egy csomó színház ugyanerre megy rá, de így nem színházi plakátok születnek, csak reklámok egy-egy termékhez” – véli Szabó Ádám, korábban az Alföldi Róbert nevéhez kötődő Bárka és Nemzeti Színház, jelenleg pedig a Vígszínház grafikusa.

Nagy Gergő munkája

Nagy Gergő munkája

 

Igaz, a jó színházi plakát természetesen azért el is kell, hogy adja a produkciót. „Fontos, hogy ne csak egy grafikus kifejezési vágyát tükrözze, hanem nagymértékben kapcsolódjon az előadáshoz, és támogassa meg, mert a plakátnak funkcionálisnak, eladási argumentumnak is kell lennie. Hogy ezt milyen módszerekkel, milyen vizuális hatással teszi, annak már a tervező önálló művészi döntésének kell lennie. Ha egy előadást egy vagy két színész neve hitelesít, akkor nyilván meg kell jelennie az ő arcuknak a plakáton. Ha inkább egy beszédes címről van szó, és a vizuális anyagnak az előadás hangulatát kell visszaadnia, akár egy grafikai elem is megfelelő. Fontos, hogy ne csapjuk be a nézőt; ha mást sugallunk, mint amilyen az előadás lesz, az súlyos hiba” – foglalja össze a lényeget Orlai Tibor színházi producer.

Persze azt, hogy milyen egy jó plakát, elsősorban az adott előadás és színház határozza meg; a Narancs által megkérdezett grafikusok csak annyit tudtak fixen leszögezni, hogy néhány szakmai, a tipográfiával, a szövegmennyiséggel, arányérzékkel kapcsolatos szabályt be kell tartani, más általános törvény nincsen, legfeljebb még az – Orlai Tibor szerint –, hogy sosem lehet túlzásba vinni a komorságot, hogy a nézők ne ijedjenek el az előadástól. „Ha négyféle betűtípus és harmincféle szín szerepel egy plakáton, egyből látni, hogy azt egy dilettáns csinálta. De ilyen esetben is, ha valaki már elkezd a két kezével játszani, rajzolgatni, mindig sokkal jobb a végeredmény, mint ha kész fotókat szabdalna összevissza – jelenti ki Korolovszky Anna, a Szkéné Színház grafikusa, aki idén nyáron nyerte meg a Magyar Építőművészek Szövetsége és a Magyar Plakát Társaság YBL 200 plakátpályázatát. – A lényeg, hogy a plakát egyedi legyen a sok egyforma között. Legyen minél letisztultabb, hogy ha ránézek az utcán, egyből az agyamba vésődjön.” Ezt Szabó Ádám is megerősíti: „Alföldi Róbert mindig taxival járt be a színházba. Az volt az elve, hogy ha nem veszi észre a plakátot, ami mellett elmegy a kocsi, akkor annak a kukában a helye, mert a nézőknek is csak ennyi idejük van arra, hogy felkapják rá a fejüket”.

Persze más a helyzet Alföldi Nemzetijével, mint, mondjuk, a Vígszínházzal vagy a Karinthy Színházzal. „A grafikusnak tisztában kell lennie azzal, hogy egy adott színházban mit szabad és mit nem, egy klasszikus kőszínházban például nem lehet már-már olvashatatlan betűtípusokkal kísérletezni. Minden színháznak megvannak a maga korlátai, és nem szívesen fogadják az újításokat” – magyarázza Nagy Gergő, az Örkény Színház, a Trafó és megannyi független előadás grafikusa. „Amikor Eszenyi Enikő hívott a Vígszínházba, azt mondta, neki nem olyan dolgok kellenek, mint amiket a Nemzetiben csináltam, mert ő a Szent Johanna plakátjával nem tudna eladni egy előadást. Az előadás szent, elsősorban annak készül a plakát, de utána tisztában kell lenni a színház pozíciójával és azzal, hogy hogyan gondolkodik a színházról. A Vígszínházba esténként ezerkétszáz ember jön be, nem tervezhetek olyat, amitől a retikülös nénik agyvérzést kapnak. De ott nem is ez jön ki a falakból, annak a helynek nem is olyan az aurája” – ecseteli Szabó Ádám.

Szabó Ádám munkája

Szabó Ádám munkája

 

„A plakát tulajdonképpen a legelső eleme egy produkció létrejöttének, mert a néző sokszor már hónapokkal a bemutató előtt találkozik vele”
– mondja Orlai Tibor. Ilyenkor viszont még nemhogy az előadás nincs kész, de sokszor a koncepciónak is csak a főbb támpontjai élnek a rendező fejében, amikor a grafikus megkapja a feladatot. Hogy ebből mennyi instrukciót tudnak vagy akarnak adni a plakáthoz, az változó, bár az nyilvánvaló, hogy a tervezőnek ismernie kell a színdarabot, a rendezőnek pedig legalábbis azzal nem árt tisztában lennie, hogy nagyjából mit akar elmondani vele. Ezen túl van, aki csak pár kulcsszót mond: a Szkéné Irtás című előadásához például Horváth Csaba rendező, mivel az előző, jól sikerült közös munka után már megbízott Korolovszky Annában, csak annyit mondott:

farkasok és föld

„Van, akit egyáltalán nem érdekel a plakát, és csak annyit mond, hogy valahogy reklámozni kéne az előadást, mert le akarja tudni ezt a feladatot is. De egyáltalán nem ez a jellemző: a legtöbb rendezővel hosszan beszélgetünk a készülő előadásról, a szereplők jelleméről, és végül remek kompromisszumok születnek. Ha csak címszavakat mondanak, az azért jó, mert szabadjára lehet engedni a fantáziámat, de ha egy rendezőnek konkrét elképzelései vannak, az segíthet elkerülni azokat a közhelyeket, amik egy-egy darabról esetleg eszembe jutnak; Mácsai Pál például hallani sem akart arról az ötletemről, hogy dobozok legyenek a Tóték plakátján, hiszen mindenkinek ez jutna először eszébe” – vallja be Nagy Gergő.

Persze vannak különlegesebb esetek is: „Még a legelső olvasópróba előtt hónapokkal küldtem át egy tervet Alföldinek Az ember tragédiához. Húsz perc múlva azzal hívott fel: Honnan a francból tudtad, hogy miről fog szólni az előadás?! Igaz, addigra már évek óta dolgoztam Robival” – emlékszik vissza Szabó Ádám. Na meg vannak a véletlenek: az Örkény Színház Stuart Mária című előadásának plakátjára eredetileg egy visszafogott, a színpadképet is meghatározó festő, Vilhelm Ham­mer­shøi munkáira emlékeztető fotó került volna két, ablaknál álló nővel. De – emlékszik vissza Nagy Gergő – a fotózáson Hámori Gabriella viccből be­mutatott Szandtner Annának. „Gáspár Ildikó rendező a nyomdába adás előtti éjjel kettőkor hívott fel, hogy használjuk mégis ezt a képet. Nagyon örültem, mert én is ezt szerettem volna, de nem mertem felvetni.”

Korolovszky Anna munkája

Korolovszky Anna munkája

 

Nagy Gergő szerint a legfontosabb kérdés úgyis az, hogy „mennyire vagyunk bevállalósak vagy biztonsági játékosok. Hogy a színház vezetése vállalna-e egy vitát, vissza akar-e térni a konzervatív elvekhez, mennyire megy szembe az uralkodó gondolkodásmóddal, mennyire nyitott vagy szűk látókörű. Egyre inkább szükség van a polgárpukkasztásra, hogy az emberek rájöjjenek, lehet vitatkozni, lehet mást gondolni egy-egy darabról. Egy finomkodó plakáttal nem lehet senkit a színházba csábítani az utcáról.” A plakátnak bizonyos esetekben érdemes nemcsak megtámogatnia az előadás mondandóját, kifejezni a hangulatát, a nézői érzelmekre apellálni, egy-egy motívumára utalni, de akár segíthet az értelmezésben is. „Ha egy darabnak többféle értelmezési lehetősége van, irányt kell mutatni a nézőnek. Ha például egy operettről készül plakát, nyilván éreztetni kell, hogy egy tradicionális, hagyományos feldolgozásról lesz szó, vagy modern átértelmezésről” – mondja Orlai Tibor.

Abban viszont már nem mindenki ért egyet, hogy egy-egy színház vizuális megjelenéseinek ki kell-e adnia egy egységes arculatot. Orlai Tibor szerint sokkal inkább az egyes előadásokkal való harmónia a fontos, de a Trafóban például minden plakátra egységes sablonnal kerülnek fel az információk, míg a Katona József Színház az elmúlt évadban abszolút egységes, kizárólag tipográfiát és három színt használó, minimalista plakátokkal dolgozott. „Nem tudom, hogy a Nemzeti plakátjai kiadtak-e egy sormintát, én mindenesetre nem törekedtem rá. Akkor kezdtem el ezen gondolkodni, amikor egy újságcikkhez elkérték a plakátokat. Nekem meg eszembe jutott: van egyáltalán olyan állat, amit még nem használtam fel? Volt bika, hal, macska, kutya, nyúl, bárány és ki tudja, még mi. Nyilván emberi tulajdonságokat akartam absztrahálni, de azért úgy éreztem, na, már megint a könnyebbik végét fogtam meg a dolognak” – nevet Szabó Ádám.

Nagy Gergő szerint ugyanakkor „egyre inkább jellemző, hogy a színház megpróbálja eladni önmagát, és nem csak egy előadáshoz köti a marketinget. Kellenek is az új médiumok: nem sokat ér simán kitenni egy plakátot a metróaluljáróba.” Ilyen volt például a Kultcandy a Trafóban, amikor dizájnnyalókát adtak ajándékba a jegyek mellé, és az akcióra kampány is épült; vagy a Katona József Színház Gifszínháza, amelyben érzéseket, hangulatokat, helyzeteket játszottak el a színészek pár másodperces, online terjeszthető mozgófényképeken. És persze a grafikus feladata lehet a bannerek és más hirdetések elkészítése, az évados műsorfüzet dizájnja vagy akár egy színház belső tereinek felfrissítése is.

A színházi reklámok fénykorának többnyire – a régmúltból – az avantgárdot szokás megnevezni Toulouse-Lautrec emblematikus grafikáival, a közelebbi múltból pedig a 80-as éveket, amikor olyan nevek terveztek plakátokat, mint Orosz István, Ducki Kristóf vagy Árendás József. „Akkoriban elképzelhetetlen volt, hogy másnapra legyen meg valami; apám például még egyesével másolta ki a letraset katalógusból a betűket a papírra. Volt még ilyesmire idő, és így a tervezők és a megrendelők hozzáállása is más volt. Aztán megjelentek a számítógépek,

és elszabadultak az indulatok

Nem elég, hogy jó ízlésed legyen, azért kell legalább egy szakmai alaptudás, különben a jó ötletekbe is ordító hülyeségek kerülnek. Azóta mindenki megcsinálhat mindent, amit nem szégyell. Vagyis van, aki azt is megcsinálja, csak aztán nem ő szégyelli, hanem mindenki más” – mondja Szabó Ádám.

És bár a grafika – szemben, mondjuk, a díszletekkel és jelmezekkel – elvileg nem kerül többe, mint a tervező fizetése, és nem drágább egy jó plakát, mint egy rossz, azért az általános forráshiány erre a szakmára is rányomja a bélyegét, egyszerűen azért, mert egy igazán nagy nevű sztár­grafikus a ma megszokott árakon nem feltétlenül vállalja el a munkát. „A számítógép sokaknak segített, de sokszor jobb lenne, ha nem csak ennyi időt kapnék a kidolgozásra. Akkor lehet, hogy linómetszetet készítenék, vagy nekiállnék festeni. Az igazán igényes plakátok a fénykorban mind kézzel fogható eszközökkel készültek” – sóhajt Korolovszky Anna.

Abban mindenesetre még így is többnyire egyetértenek a megkérdezettek, hogy manapság egyre több a jó plakát. De csak azzal a megkötéssel, hogy ezek néhány, amúgy is magas színvonalat képviselő színházhoz kötődnek.

Neked ajánljuk