A dél-afrikai képzőművész-rendező-performernek három éve egyszerre érkezett bábelőadása a Trafóba (az akkor húszéves Woyzeck) és kiállítása a Szépművészetibe. Bécsben felkérték egy külön az ünnepi hetekre létrehozott előadásra is.
Pár perces, kézzel készített animációiból szokatlanul hosszú, több mint egyórás anyagot láthattunk, köztük sok új képsort is. Kentridge nem csinált mást Schubert Téli utazásával sem, mint amit szokott: rajzolt. Mozgóképet. Vagy lefilmezte, ahogy rajzolt. Egyetlen zongorista és egy énekes adja elő a huszonnégy Schubert-dalt, ami alatt a hozzájuk készített - rendezett - animációk futnak. Mert éppen az a kérdés, tudjuk-e ebben a Téli utazásban Kentridge-et nem egyszerűen látványtervezőnek, hanem rendezőnek látni? Mozgóképeit pedig tekinthetjük-e többnek, mint pusztán a zene alatt vetített mozgó háttérképeket?
Ahogy Kentridge rajzol, az, bár vetítik, varázslatos módon mégiscsak élőben történik. Csatlakozik ahhoz a főleg kortárs táncosokból álló virtuális csoporthoz, amely megpróbálja kiiktatni a színházból az utolsó elemet is, amitől annak tekintjük, ami: a jelenlétet. A Téli utazásban még ott van, jelen van az énekes, csakhogy alkalmazkodik: a lényeget, a szépséges rajzok mozgását követi. Kentridge kvázioperát rendezett, csak a látványt a virtualitásba helyezte; ezúttal csak a zene kézzelfogható.
Szénrajzai, mozgó foltocskái összeállnak egy-egy alakká: nővé, fává, zuhanyból erős víznyomással zubogó vízzé, esőt felfogó dézsává, könnyekké - majd darabokra esnek. Múlékony anyagból készülnek: kenhetők, eltörölhetők, mint az emlékek. A romantikus versben, amit Schubert megzenésített, egy csalódott szerelmes vándorol és beszél. Kentridge-nél ez a szerelmes legfőbbképpen emlékezik, és persze felejt; talán csak szénnel lehet a feledést igazán megrajzolni. Egy Kentridge-re gyanúsan emlékeztető, öltönyös fehér férfi fut e képek után, de mire elérné őket, átalakulnak. Apró szilánkokból összeálló lány zuhan darabokra, és változik fekete macskává. Aztán a rajzolt Kentridge-et látjuk, amint a füléhez szorít egy kávéscsészét, akár egy kagylót, és ez a kávéscsészebúgás sok-sok képet hív elő, mint afféle sajátos madeleine sütemény. Egy fát látunk, talán a hársat, amiről az ének szól: fújja a szél - ügyes trükk -, a vetített kép mögött látszódnak a hófehér rajzlapok, amikre a fát rajzolták: a szél ezeket a lapokat fújja. Aztán füstté válik az egész. Mindez persze sokkal több trükknél, ez maga az emlékezés, mert a rajzlap, az élő növény, a füst: az mind a fa. Keveredik az idő a képeken.
Kentridge nem tesz mást, mint illusztrál, de kérdése végig az, hogy a zenét kövesse, vagy a szöveget. Vagy mondjuk azt a neoavantgárd hagyományt, ami véletlenszerűen társít hangot és látványt, tudva, hogy nekünk úgyis muszáj lesz adnunk az egésznek valami értelmet. Aztán dönt így is, úgy is. Sok a régi animáció korábbi munkáiból: ott a sötét foltokkal megtelő terítő, a fényes pontokból összekötött csillagképalakok, ő maga, ahogy sétál, rajzolgat. Kopár fán lógó akasztott emberek. Ebben a Téli utazásban a szerelmesnek marad energiája Kentridge életművére is emlékezni.
És "csak" rajzol, tisztán és okosan viszonyul zenéhez, szöveghez, nincsenek nagy színházi gesztusai. Legfeljebb az énekes fordul néha a kivetítő felé, vajon ott van-e még. Aztán egy ponton következik a halállista. Egy teljes rajzlapot kitöltő, hatalmas táblázat, rajta halottak nevei. Először csak egy részletét látjuk, aztán a kamera távolodik, egyre több a név és egyre kisebbek, végül dekoratív vonalak rajzolatát nézzük. Katonák jönnek, bombázó repülők. A mindig politikus Kentridge (emlékezzünk johannesburgi Woyzeckjére!) Téli utazásában szintén nem privát szerelmi csalódást látunk. A szakítás oka: egy névtelen háború.
Bécsi Ünnepi Hetek, június 14. Az utazást a Színház- és Filmművészeti Egyetem támogatta
