A nemzetközi és diákfesztiválokban az a jó, hogy beterítik a várost, a Szinva Velencéjének addig üres plázái, terei megtelnek élettel, más kultúrákkal, eszmecserékkel. Minden mindennel kommunikál, a borsodi tél a varsói tavasszal, az acélvárosi underground a holland kikötői avantgárdokkal. Az európai szemlére és szakmai együttlétre izgalmas és kevésbé izgalmas kísérleti előadások, hagyományosabb darabok is érkeztek, voltak éjszakába nyúló szakmai beszélgetések, reggeli táncórák, workshopok, büfészemináriumok.
Miközben békának öltözött mazsorettek farsangi felvonulása zajlik a Déryné utcában a villamossínek között, a nagyszínház szomszédos falai mögött már készülődik a lengyel előadás. A Shakespeare-évhez is kapcsolódó varsói darab két részben ment le Szerelmes monológok és dialógok címmel. Az Aleksander Zelwerowicz Nemzeti Színművészeti Akadémia másodéves rendezőhallgatói azt a feladatot kapták, hogy különböző Shakespeare-drámák szerelmes jeleneteire önálló, az adott dráma összefüggéseitől függetlenül is értelmezhető történeteket állítsanak színpadra, miközben a szöveget is alakíthatják kedvükre. Hihetetlen szellemes etűdök jöhettek volna létre a két hetvenperces részben Hamlet, Rómeó, Júlia, Macbeth, Troilus, Cressida és a többiek történetéből. Nehéz volt a feladat, mert a Rómeó és Júliát kivéve a többi drámában a szerelem mellékszál, a szövegek meg túl ismertek ahhoz, hogy ne kelljen Parti Nagy Lajosnak lenni, ha változtatni akar rajta valaki látványosan. Az öt etűdből számomra egy olyan volt, amely nem az alapmű keresztmetszetének tűnt, holott kivétel nélkül mindegyikben voltak időben és térben máshová helyezett, kacagtató és pontos jelenetek. Meglehetősen eklektikus világot mutatott az öt etűd Cressida bártáncától Júlia erkélyen dohányzós jelenetéig, és a díszletek is sokfélék voltak, de a színészi játék egységben tartotta, erős volt a fiatalok jelenléte a színpadon. Így biztosak lehettünk benne legalább, hogy ez a csapat mégis ugyanahhoz az iskolához tartozik.
Hajléktalan az automatában
Az első év után most ismét volt előadás a svájci Scuola Teatro Dimitriből, amely számomra a fesztiválon részt vevő legérdekesebb színiiskola. Svájc legnépszerűbb bohóca, Dimitri alapította, a fizikai és mozgásszínházi képzés a fő profilja, valamint a színművészeti egyetemek személyiség-központú verziója, hiszen teljesen a hallgatók személyiségéből indulnak ki a műhelymunkák során.
A Lopott arcok könyve című előadás egy ott tanuló magyar diák, Várnai Balázs vizsgamunkája. Személyes mű, amelyet egy alkotótársra támaszkodva készített az előadó. Általában az útkeresésről szól, a felnőtté válásról, a sorsról, a magányról, az öregségről, a különlegessége pedig az, hogy mindezt álomszerű, apró, mégis összefüggő jelenetekben meséli el úgy, hogy saját maga játssza el a gyereket, a férfit, az idős hölgyet és a fotóautomatában élő, emlékező hajléktalant. Várnai Balázs négy nyelven beszél, meglehetősen jól zongorázik, és operaénekesi kvalitásai is vannak. Mindezt jól kihasználta, belezsúfolta ebbe az előadásba. Egyszemélyes cirkuszában megszűnt az idő, egy privát emlékezet show-műsora volt látható, ami nem kezdődött és nem végződött sehol, legalábbis nem a klasszikus színházi értelemben. A klasszikus színházi szabályokat felborító és újrakonstruáló előadás emléke és Várnai kortalan bohócfigurája lett a fesztiválajándék.
A budapesti Színház- és Filmművészeti Egyetem Nincstelenek című darabját csak azért nem tudtam volna a végtelenségig nézni, mert Borbély Szilárd kegyetlenül kopogó szövege mindent betölt, aztán már csak fojtogat, és így cipeli magával az ember még napokon át. A szabálytalan adaptációt a tavaly elhunyt író azonos című regényének részleteiből rendezte Máté Gábor a Bagossy Levente, Pelsőczy Réka és Rába Roland vezette negyedéves osztálynak. Egy tavalyi beszédvizsgából született az előadás. Látszik a színészi alakításokból, hogy mindenki elvitt magával egy nagy darabot a szövegekből akkor, és személyes tulajdonként dédelgeti. Egy elzárt szatmári falu egymástól is elszigetelt lakóinak nyomorult hétköznapjait és aggasztó szokásait láthatjuk a színen egy gyerek szemszögéből. Az ötvenes években játszódik, mint tudjuk, de történhetne most is, amikor ez a gyerek felnőtt, de ugyanúgy nem tudta elviselni a méltatlanságokat. Minden szereplő és minden néző ez a gyerek, ijesztő az azonosulás lehetősége, és az is, ahogy Borbély sorsa emblematikussá válik általa. Ez a színház a közös feldolgozásról beszél, miközben a díszletek egymásból alakulnak, a szerepek egymásba görbülnek folyamatosan, és mindig arra gondolunk, hogy vissza kéne forgatni az idő kerekét, mert a bizonyoshoz képest jobb volt az is.
Érdekes összevetni A fehér felhő című előadással: mintha egy másik országban lennénk. A Kaposvári Egyetem Művészeti Karának Vidnyánszky Attila rendezte előadása a jó iparosoké. Nagyobb súllyal van jelen a romantika és a mesterség, mint a belső motiváció. Persze akár a darab elkészültének története miatt is érthető, hogy távolságtartóbb a játék. Az osztályfőnök, aki egyben az iskola vezetője és a Nemzeti Színház igazgatója, rendezett egy előadást tavaly a Nemzetiben az első világháború centenáriuma kapcsán. Mégpedig egy nagyon érdekes, ugyanakkor méltán feledésbe merült művet vettek elő, Molnár Ferenc hírlapi cikkei és tudósításai alapján írt színpadi művét. Egy úgymond dokumentarista népszínművet, szellemes propagandaanyagot az első világháború borzalmairól, amelyet először 1916-ban mutattak be a Nemzetiben, Bajor Gizivel. Ennek a darabnak a tavalyi bemutatójában a kaposvári harmadéves színészosztály is részt vett, és a középgenerációval együtt kutatta saját családjainak első világháborúhoz fűződő emlékeit. Ha sikeresen, akkor ezek is egy-egy motívum erejéig az előadás részévé váltak. Ebből a nagy előadásból volt egy kivonat, amit a miskolci közönség láthatott. Levélfüzér-operett, tömegtorna-motívumokkal, avantgárd hatásokkal, ügyes színpadi zenéléssel, puskaropogással. Néha egészen olyan tudott volna lenni, mint egy freak-show, csak túlságosan fegyelmezett.
Először vett részt a fesztiválon az arnhemi ArtEZ Művészeti Intézet Színművészeti Akadémiája, amely fejest ugrott Kafka sötét abszurdjába, és szét is cincálta darabjaira. Teljes őrület, geometrikus jelmezek, intermediális kütyük, énekek, sikolyok, tánc, túlzó gesztusok, egyszóval dúlt az összművészet a két nézőtér között húzódó keskeny színpadon. Annyi köze volt az előadásnak
A kastélyhoz, hogy reménytelen küzdelmeket láthattunk. Hol a szavakkal, hol az elektronikus eszközökkel, hol a járással. Mindezekkel együtt az elidegenedésről, a bürokráciáról, a kisember kiszolgáltatottságáról játszottak a holland diákok, de a maguk korába helyezve, a saját eszközeikkel. A darab két részből állt, az egyik az alig összerakható sztori, ami után taps volt, tehát vége is lehetett volna, és akkor láttunk volna egy közepes, érdekes előadást. Ám az egyik női szereplő kiáll a tapsrendből, és azt mondja, hogy neki nem tetszett a saját szerepe, ő a másik lány akar lenni, és az tanítsa meg őt, hogy kell azt csinálni. Elkezdődik innen egy „játékos” kísérlet, ami pokollá válik és olyan előadássá, amiből nehéz kiszállni. Gonosz színházi laboratórium, ahol az instrukciók válnak a hatalom megalázó eszközévé, és amiből a közönségnek is kiderül, hogy a részvétel az egyedüli üdvözítő út. Semmi nem az, aminek látszik, az előadás vége az előadás. Ráadásul ők konkrétan egy földalatti iskola diákjai.
Miskolc, február 3–8.
