Ordenáré és hamis természetéről drámák tömege mesél érzékletesen, melyek sorában Weöres Sándor műve, A kétfejű fenevad méltán előkelő helyet foglal el. Így aztán nem is olyan meglepő, hogy a szombathelyi színház által a centenáriumra kiírt Weöres Sándor-drámapályázaton most épp egy rokon természetű színmű, Székely Csaba Vitéz Mihálya győzedelmeskedett.
A román történelem dicsőített hőse és egyszersmind az erdélyi magyar história rossz hírű epizódfigurája, s körötte a tizenöt éves háború szövetségkötésekben, állhatatlanságban és átverésekben gazdag vérzivatara: ez adja a drámáinak kisvilágát most félig-meddig odahagyó Székely új darabjának témáját. Vérzivatart írtunk, de a szombathelyi ősbemutatót idézve írhatnánk „fosvihart” is, éppoly indokoltan, s hozzá a minimumra leszállítva a történelemmel kapcsolatos pátoszigényünket. Ahogyan azt Székely műve és Béres Attila társalkotói rangú rendezése is teszi – drasztikusan, mosdatlan kifejezések tömegével operálva, de nagyon is helytálló módon. „Rohadt fárasztó történelmet csinálni” – sóhajt fel a jakuzziban elheverő címszereplő, miközben tollba mondva ütközeteit győzelemnek hazudja a vereséget, s közben a néző itt is, másutt is készen kapja a felismerést: a történelem a múlt politikája, s nem több, nem szebb, s persze nem is nemesebb a jelen piszkosságainál. Múlt és jelen amúgy is össze-összecsúszik szövegben és színpadi jelzésekben egyaránt, s ez oda-vissza alkalmasnak bizonyul az esetleg még létező illúziók felszámolására.
Darab és előadás egyként magasan indul, hogy azután idővel meg- és leereszkedjen valamelyest. Bajomi Nagy György címszereplői fellépése alsónadrágban és lyukacsos trikóban igazi telitalálat: egy nagy test, egy elnehezültében is agilis fizikum játékba rengetése. Bajomi Nagy lényeglátó cinizmusa is jól üzemel, akárcsak Mertz Tibor kémi és tanácsadói rókasága, meg a csoportos szereplők energiát nem spóroló, fegyelmezett összjátéka: dobolásban és visszatérő poénok kijátszásában egyaránt. (Vörös Emil dobos csatazenéi nem csupán hangerővel győznek.) Kár, hogy az előadás jobb véleménnyel van a saját humoráról, mint a néző, aki idővel a szakmájától függetlenül is kritikusabban fogadja a megrostálás nélkül kiáradó poénokat és poénkezdeményeket. Mert ha nincs is elvi kifogása az ellen, hogy II. Rudolf prágai kormányhivatalaiban csupa Angela Merkel-imitátor ügyködjön (sőt, elsőre maga is nagyot nevet ezen a beállításon), azért a Böröczky Józsefet és a diákhumor alját idéző, unásig ismételt német nyelvparódia (kormányoziren…) meg a visszatérő Conchita Wurst-jelenet már okvetlenül soknak tűnik számára. Főleg azért, mert olykor percekre elfeledteti vele azt az amúgy nyilvánvaló tényt, hogy egy életképes új magyar dráma erős és tehetséges ősbemutatóját látja.
Weöres Sándor Színház, Szombathely, február 6.
