„Ez nem kávéházi téma” – tagadják meg a választ egy lényegi kérdésre az előadásban. Vegyük akkor már komolyan: mi is volna kávéházi téma, és mi az, amiről ott inkább nem beszélünk? Hiszen a szalonkultúrát továbbvivő Rózsavölgyiben vagyunk. Elegánsan kávézgat és sütizget a közönség. Az előadás előtt vicceskedve felhívják a figyelmünket, hogy a süti igen, de a mobiltelefon nem tartozott hozzá a régi szalonvilághoz. Rögtön felmerül, hogy ha a mobil kirí ebből a közegből, akkor az előadást nyitó felpoposított folk rock miért nem. Furcsa stíluskeverék fogad bennünket, de nem ez a fő probléma. Sokkal inkább a megjelenített élethelyzetek hiteltelensége. Nem beszélnénk sznobériáról olyan alkotó kapcsán, aki hitelesen képvisel egy világot, amit ismer, legyen az bár a felső tízezer világa. Ellenben képes sznobériát árasztani magából egy vidékről érkező fiú polgárosodásának története is akkor, ha az annyira kevéssé életszagú, mint ez a regényadaptáció Léner András rendezésében.
Hiteltelen például a sokat emlegetett „telep”, amely a szereplők elmondása szerint büdös, isten háta mögötti, elmaradott és reménytelen, de Gubík Ági abban a szerepében is bodorított hajjal és kisestélyi sminkben játszik. Csak helyeselni tudjuk, ha az alkotók még nem vették igénybe prostituált szolgáltatását, de az egyébként sok szép pillanatot megmutató Sztarenki Dóra játékában az utcán strichelő kurva szerepe – nem a színész hibájából – úgy életidegen, ahogy van, maximum ápolt és életvidám férfifantázia. A szerepösszevonások ügyesek, különösen Pogány Juditnak és Sütő Andrásnak vannak szép pillanatai. A főszerepben Őze Áron jó, de a feladat, hogy egy krízishelyzetet érzékeltetendő, levegőt alig kapva, két kezét széttárva vágódjon a falnak, miközben ez nincs előtte-utána dramaturgiailag felépítve, szinte kivitelezhetetlen.
Rózsavölgyi Szalon, szeptember 12.
