Színház

Rába Roland rendezése lassan, szinte ráérősen kezdődik egy „nagyboltban”, valami akcióktól és utolsó leárazásoktól hemzsegő, mindent áruló bevásárlóközpontban.

Van ez a két alak. Hogy melyik melyik, maguk sem tudják, olykor nekifutnak, hogy kiderítsék, és amikor megvan, hogy ki Rosencrantz és akkor következésképpen a másik Guildenstern, az is csak pár percig tart. Nincs nekik identitásuk, alanyiságuk. Ők és ez az egész darab jó erősen rá van oltva egy shakespeare-i és egy becketti tőre (a Godot-ra várva tapinthatóbb, mint a másik angol), ám ami kisarjad, elég egyedi. A posztmodern egyik nyitódarabja majd’ ötvenéves; az ősbemutató 1967-ben volt Londonban.

„Isteni idiotizmus”, „mennyei szklerózis” – Witold Gombrowicz számára ezek a jellegzetességek tették oly vonzóvá és kívánatossá az operettet, hogy utolsó színpadi műve e műfaj paródiájaként beszélhesse el a huszadik század rettenetét.

A Katona József Színház vezető színésze tíz éve. Az egyetemre azonban csak negyedik próbálkozásra vették fel. Autodidakta zenész, figurái zárt, megkínzott alakok. Ebben az évadban Mozartot játszotta az Amadeusban és Luckyt a Godot-ban.

A színházi plakátoktól egészen a rózsaszín nyalókák készítéséig terjed a tevékenységi körük. Nem árt, ha előre kitalálják, miről fog szólni egy előadás, és nem szabad agyvérzést okozniuk a retikülös néniknek. A színházi grafikusok munkáiról a legszigorúbb ítélet akár Alföldi Róbert elsuhanó taxijában is megszülethet.

A független színházi és a civil szférának úgy hiányzott, mint egy falat kenyér, így nem csoda, hogy a mára 55 szervezetnek otthont és segítséget nyújtó inkubátorháznak két év alatt jelentősen bővült a tevékenységi köre. Ezzel csak az éves támogatást megítélő kuratórium nem törődött.

A nagy füzet és az Irtás című előadásai, melyeket saját társulatával, a Fortéval mutatott be, a magyar független színház legjobb darabjai közé tartoznak, az elmúlt két év nagy revelációi voltak. Most Oresztészt rendez. Volt szólótáncos, koreográfus, a Színház- és Filmművészeti Egyetemen fizikai színházi szakot visz. Lassan a közönség is megtanulja, hogy Horváth színházának ez a műfaja.

Magyarország első siket színésznője már gyerekként eltökélte, hogy színésznő lesz. A színművészeti egyetemen nem foglalkoztak vele, de megszerezte a „Színész II.” képesítést, a Trafóban, az Utolsó című előadásban – egy olyan siket nőt alakított, aki színész akar lenni.

Ifjú szoprán, jó nevű francia ügynökség képviseli, rendszeresen nemzetközi hírű énekesekkel lép fel, jelenleg pedig Menzel rendezi az Operában. Beszéltünk kövér és dekoratív énekesekről, szereposztó díványról meg mindenféléről, de elsősorban hangokról, technikáról és a pályájáról.

A száz éve született színésznő volt egykor az eszményi magyar úrilány: ártatlan őzikeszemével, kedvesen éneklő hanghordozásával és derűs jólneveltségével maga volt a papa szeme fénye.

Nincs is annál vonzóbb semmi, mint nagyszerű színészeket nézni, de nem kevésbé izgalmas, ha a színpadon mindennapi embere­ket látunk.