„Azt hiszik, értelmi fogyatékos vagyok” - interjú Mázló Tímea színésznővel

  • Kovács Bálint
  • 2014. október 18.

Színház

Magyarország első siket színésznője már gyerekként eltökélte, hogy színésznő lesz. A színművészeti egyetemen nem foglalkoztak vele, de megszerezte a „Színész II.” képesítést, a Trafóban, az Utolsó című előadásban – egy olyan siket nőt alakított, aki színész akar lenni.

Magyar Narancs: Mikor tanultál meg jelelni és beszélni?

Mázló Tímea: A siketek óvodájában kezdtem megtanulni a beszédet, de akkor még nem volt szabad jelelni, mert az orális oktatás volt a cél. Tizenhárom évig jártam ide – óvodába, előkészítőbe és általános iskolába –, és úgy kellett beszélnünk, mint a halló embereknek. Elég kemény volt, folyamatosan járnom kellett egyéni anyanyelvórákra, és tanulni a szájról olvasást, a beszédet. Jelelni nem a tanároktól tanultam, hanem a siket társaimtól; ez számunkra kényelmesebb, mégis tiltották. Évtizedek óta nem hajlandók változtatni az oktatás alapjain, pedig jobb lenne a vizuális kultú­rát fejleszteni, a jelnyelvi kommunikációt is elfogadni. De 2017-től talán sikerül bevezetni a bilingvális oktatást Magyarországon.

MN: Mikor döntötted el, hogy színész szeretnél lenni?

MT: Amikor tizenhárom éves voltam, indult egy színjátszó csoport az iskolában. A Hó­királynő című Andersen-mesét játszottuk el, és engem kértek fel főszereplőnek. Aztán az Országos Siket Gyermekszínjátszó Találkozón megkaptam a legjobb női színész díját; akkor vettem észre magamban, hogy nekem ehhez tehetségem van. Elkezdtem kutatni, hogy vannak-e siket színésznők – és vannak, Marlee Matlin például világhírű. Akkor miért ne csinálnám én is ugyanezt? Azóta is ragaszkodom ehhez. Soha nem fogom feladni ezt a vágyamat.

MN: Már akkor törekedtél arra, hogy egyszer majd háromszáz halló ember előtt játssz egy színházban?

MT: Nem a hallóknak terveztem játszani, hanem hallássérülteknek. Eleinte nem jelnyelven játszottunk, hanem némajáték formájában, picit pantomimszerűen, amit a siketek és a hallók is megértettek. A jelnyelvet is ki akartuk próbálni, de azt a tanárok tiltották. Amikor felköltöztem Budapestre, utánanéztem, hogy milyen lehetőségeim vannak színjátszást tanulni. Volt egy konferencia a fogyatékosok felsőoktatásáról, ahol szó volt arról is, milyen különleges elbánást kaphatnak, akiket felvesznek az egyetemre. Szerettem volna jelentkezni a színművészeti egyetemre, de a követelményeknek nem tudtam volna maradéktalanul megfelelni. Kértem, hogy tájékoztassanak, milyen lehetőségeim vannak arra, hogy felmentést kapjak a hanggal kapcsolatos tantárgyak alól. A mai napig nem kaptam választ. Aztán megalapítottuk Magyarország első jelnyelvi színjátszó csoportját, a Beszédes Kezek Kulturális és Oktatási Egyesületet. Az volt a célunk, hogy siketek számára irodalmi alapú előadásokat hozzunk létre, és bemutassuk a halló világnak, hogy a jelnyelvi kommunikációval milyen problémákat lehet megoldani. A hallók közül nagyon sokan nem tudják, mit jelent siketnek lenni. Mondok egy példát: van, aki tudja, hogy a kommunikáció probléma, ezért jelnyelvet használok, és vannak, akik azt hiszik, hogy nem tudok beszélni, mert értelmi fogyatékos vagyok, vagy hogy nem tudom, mit jelent egy szó, pedig csak nem értem, amit mondanak.

false

 

MN: Mikor kezdtél hallók számára is játszani?

MT: Csak akkor kezdtem el igazán beszélni, amikor – már a Beszédes Kezek létrehozása után – elkezdtem a színész II. végzettséget adó Nemes Nagy Ágnes Színitanodát, mivel egyedül voltam hallássérült az osztályban, senki nem tudott jelelni. A tanárok kipróbálták, hogyan lehet velem kommunikálni, és működött a dolog. Ott tanultam meg a hangképzést, a művészi beszédet, a beszédtechnikát. Létrehoztunk néhány előadást beszéddel és jelnyelvvel is, és működött.

MN: Mindig lehetségesnek tűnt számodra, hogy színész legyél?

MT: Igen, természetesen.

MN: Úgy tudom, probléma, hogy a siketeknek sokszor kicsi a szókincsük. Hogy lehet ezt összeegyeztetni a drámaolvasással, színjátszással?

MT: Az általános iskolában csak az orális-auditív oktatás van jelen, megértés nincs mögötte: csak az a lényeg, hogy a szájkép rendben legyen, és le tudjuk olvasni, mit mond a beszélő. Nagyon le vagyunk maradva a szókincs terén. Amikor bekerültem a gimnáziumba, ahol nem a speciális tankönyvből tanultam, hanem rendes, halló szintű képzést kaptam, négy év alatt hat-hét év anyagát kellett bepótolnom. Kegyetlen munka volt. A színiiskolában ugyanez volt a helyzet: sok drámát olvastam, bennük rengeteg olyan szóval, amiket nem értettem. A siketek nem olvasnak verset vagy darabokat: vizuális a felfogásmódjuk, az átvitt értelmű, elvont szavakat nem értik, így nagyon nehéz egy verset elmagyarázni. Értik az egyes szavak jelentését, de nem tudják értelmezni a kontextust. Én rengeteg segítséget kaptam a gimnáziumban, nem is volt semmilyen szabadfoglalkozásom, mindig csak tanultam, és pótoltam a lemaradásomat. A tanároknak köszönhető, hogy ez sikerült, mert a tanárok vállalták, hogy többet foglalkoznak velem.

MN: Túl a praktikus problémákon, számodra nehezebb volt kitanulni a színészetet?

MT: Az elmélet nagyon nehéz volt, szavanként kellett elsajátítanom az anyagot, és nem volt előzetes képzettségem, mint a többieknek. De a gyakorlattal semmi problémám nem volt. Nagyon hamar felfogtam minden képet, mozgást, mivel én is vizuálisan gondolkodom; amint megmutatták, mit kell csinálni, máris ment.

MN: Miért nincs több végzett siket színész Magyarországon?

MT: Nem tudom. Én karriert akarok csinálni, és meg is szenvedek érte. De nagyon nehéz előrelépni, mert bizonytalan a jövő, és so­kaknak kisebbségi érzetük van, hogy lenézik, kinevetik őket. De nekem mindegy, én bátor csaj vagyok, vállaltam. És nagyon sokan támogattak, biztattak, hogy menjek előre, ne adjam fel – ez sokat jelentett nekem. Sok siketnek van tehetsége a színjátszáshoz, de ők ragaszkodnak a jelnyelvhez, a testkultúra használatához, és csak siketek és nagyothallók előtt merik felvállalni magukat. Engem nem zavar a halló közönség. Meg kell mutatni, hogy mire vagyunk képesek. Van annyi erő a személyiségemben, hogy meg tudjam csinálni, és ne adjam fel. De ha nem lenne Marlee Matlin, lehet, hogy én sem mertem volna erre az útra lépni.

MN: Hogyan kerültél a Proton Színház csapatába és az Utolsó című előadásba?

MT: Rába Roland rendezővel már régebb óta ismerjük egymást, és ő már találkozott hallássérült színjátszókkal Franciaországban. Egy akadálymentesített előadáson találkoztunk, ahol megtudta, hogy színiiskolába járok; nem akarta elhinni, nehezen tudta elképzelni – nem is csodálkozom rajta. Már akkor mondta, hogy vannak tervei, de jó sokáig gondolkodott rajta: valami különlegeset akart, ami korábban még nem volt, és nem is jöhetett volna szóba egy hagyományos szerep. Idén tavasszal hívott meg az Utolsóba; kértem tőle egy személyes találkozót, hogy tisztázzuk, komolyan gondolja-e, vagy szórakozik, hogy az első szerepem mindjárt egy főszerep lenne. Találkoztunk, tolmácsot sem kellett használnunk, értettük egymást. Igent mondtam neki.

MN: Hogyan fogadott a többi színész?

MT: Az olvasópróbán ismerkedtünk meg, akkor szembesültek a helyzettel, de nagyon hamar befogadtak. Általában úgy látom, hogy az átlagemberek nehezebben fogadják el, de a művészekhez közelebb áll ez a világ, van ­érzékük az elfogadáshoz. Éreztem, hogy köztük a helyem.

MN: A Trafóban játszani nagy közönség előtt jelenthet számodra kiugrási lehetőséget?

MT: Nem tudom. Jó lenne. Szeretném színpadon és filmen is kipróbálni magamat, és nemcsak siketekről beszélni, hanem akármiről. Nagyon élveztem a munkát a művészvilágban, felpörögtem tőle – bár eleve ilyen vagyok, de a művészek között ennek helye is van.

MN: Nézőként jársz színházba?

MT: Ha nem akadálymentesített egy előadás, akkor inkább csak kis stúdiókba tudok elmenni, ahol jobban látom a színészek száját is; ha előre elkérem a szövegkönyvet, működhet. És szívesen járok a RaM Colosseumba az ExperiDance szöveg nélküli előadásaira: sok a vizuális elem, látványos, sok a mozgás – ez siketeknek is csodálatos.

(Köszönet a jelnyelvi tolmácsolásért Babutsán Ritának)

Neked ajánljuk