"Nem úszom meg" - Szabó Kimmel Tamás színész

  • Iványi Zsófia
  • 2013. február 19.

Színház

Láthattuk Hamletként és Fenyő Miklósként, díjazták már színházi alakítását és a sármosságát egyaránt, nemrég pedig egy tehetségkutató műsorvezetőjeként tűnt fel a képernyőn. A Nemzeti Színház művészével a több lábon állásról, a színészek érdekérvényesítő képességéről és a kultúrharc áldozatairól is beszélgettünk.

Magyar Narancs: Most lett vége a Voice-nak. Sok felkérést kapsz?

Szabó Kimmel Tamás: Igen, elkezdtek jönni különböző ajánlatok, az ügynökömmel közösen döntünk róluk.

MN: Ilyen profin nyomod?

SZKT: Ha egy színész nem akar nagyon szarul járni, akkor kell, hogy legyen ügynöke és ügyvédje. Az én generációm már eléggé észnél van: tudjuk, hogy nagyon nincs rendjén, ha csak azért akarnak mélyen a piaci ár alatt dolgoztatni valakit, mert fiatal, mert még nem ismert, mert az anyagi helyzete miatt úgyis elvállalja. Már csak azért sem szabad támadási felületet hagynunk, mert rettenetesen lezuhant a színészek társadalmi megítélése: ma már a szappanoperák szereplőit is színészként tartják számon, holott a többségüknek semmi köze ehhez a szakmához. Muszáj megmutatnod, hogy te nem azok közé tartozol, akik naponta elmondanak három mondatot a tévében - és még azt is rosszul.

MN: Te például azzal mutatod, hogy öt éve a Nemzeti Színház társulatához tartozol. A profi segítők inkább az érdekérvényesítéshez kellenek, nem?

SZKT: De. Sajnos a Színművészetin nem tanítják meg, hogyan kell szerződést kötni úgy, hogy abból én is előnyösen tudjak kijönni, ne csak a munkaadó. Mióta az ilyen jogi dolgokat nem nekem kell intéznem, egy próbafolyamat vagy egy forgatás alatt sokkal jobban tudok a munkámra koncentrálni. Hidd el, attól, hogy a Nemzetiben játszom öt éve, még nem úszom meg a "meccseket" a legkisebb munkalehetőségektől a legnagyobb projektekig, és természetesen nem jelent semmiféle védelmet vagy biztosítékot a jövőmre nézve az, hogy most itt dolgozom.

MN: Kényesen ügyelsz arra, hogy ne kerülj be a bulvárlapokba. Egy kereskedelmi csatorna műsorvezetőjeként ez nem is olyan könnyű.


Fotó: Németh Dániel

 

SZKT: A TV2 sajtósával előre megbeszéltük, mit vállalok, és mit nem. Megállapodtunk például abban, hogy mik azok az újságok, amiknek nem vagyok hajlandó interjút adni. Ettől függetlenül persze írhatnak rólam, ahogy meg is tették, például úgy, hogy a hvg.hu-nak adott interjúmból kivágtak egy részt, és kreáltak köré egy cikket. Én már ettől is rosszul vagyok, de elfogadtam, hogy adott szituációban ennyit le kell nyelnem.

MN: Közben megérkezett Vidnyánszky Attila a színészbüfébe, ahol beszélgetünk. Milyen a viszonyotok?

SZKT: Nem ismerem, sose beszéltünk. Van némi képem a munkásságáról. Jó színházcsináló. A többit meg nem mondom... Ha jól tudom, február végéig akar a társulat tagjaival beszélni a jövőről.

MN: Hogy tervezed: mész vagy maradsz?

SZKT: Megvárom, hogy ő mit mond, és ahhoz képest döntöm el, nekem mennyire éri meg itt maradni. Megvan a véleményem erről az egészről, de nyilván adok egy esélyt, nem cselekszem anélkül, hogy ne beszélnénk. Az lenne a nagyon demokratikus és nagyon nemzeti, ha itt maradnék egy évet, de az idő rohan, mindjárt harminc leszek, és még élni is szeretnék.

MN: Az mit jelent?

SZKT: Csinálni a saját dolgaimat. Tök sok ötletem van - film, színház, muzsika -, amikre időt kéne szakítanom, hogy legyen belőlük valami. És világot látni is szeretnék. Számomra az egész itthoni rendszer kezd nagyon visszataszítóvá válni. Itt van például a színház: eddig is minden összefüggött a politikával, de legalább nem volt erőszakosan pártolva a nyilvánvaló butaság és tehetségtelenség. Itt már rég nem a művészetről szólnak a dolgok, hanem önző, hataloméhes emberekről. Az ilyesmik miatt jövök be ellentmondásos érzésekkel dolgozni: egyrészt baromira örülök, hogy azt csinálhatom, amit szeretek, az egyik legnívósabb színházban, másrészt meg tök szar tudni, hogy mindjárt vége ennek az öt évnek, és hogy miért van vége. Utálom látni, hogy van, aki retteg, és van, aki ujjong. Én dolgozni szeretek: bejövök, megcsinálom a dolgom, hazamegyek és ennyi.

MN: Milyen a hangulat a színházban?

SZKT: Te is láthatod: nyugi van. Természetesen téma, hogy mi lesz, hogy lesz, ki megy, ki marad, de nekem annyira tele van a tököm ezzel az egésszel, hogy tudatosan kimaradok az ilyen beszélgetésekből. Ne érts félre, nyilván érdekel, mi lesz a színházzal és az itt dolgozókkal, hiszen rengeteg embert megszerettem, de ez a munkahelyem, ahol elsősorban arra szeretnék figyelni, ami a dolgom, azt pedig csak tiszta fejjel tudom csinálni.

MN: Hamletet minden férfi színész nagy szerepálmaként szokás emlegetni. Az, hogy eljátszhattad, és a közönség és a kritika egyaránt szeret dán királyfiként, változtatott valamin?

SZKT: Nekem sosem volt szerepálmom, fel se merült bennem, hogy valaha eljátszom. Nem igazán foglalkozom a megítélésemmel, de azt látom, hogy sokan másképp néznek rám a Hamlet óta, és például nem hívnak tingli-tangli mellékszereplőnek hülyeségekbe. Persze az is kérdés, hogy maga a színház jelent-e ma még valamit. Egy szűk körön kívül érdekel bárkit is, hogy eljátszottam a Hamletet? Én persze nagyon örülök neki, sokat dobott az önbizalmamon.

MN: Az előadás maga és benne a Hamlet nevű fiú is abszolút mai. A rendezői koncepción vagy a színész hozzáállásán múlik, hogy milyen lesz egy figura?

SZKT: Jó esetben - márpedig a Hamlet az volt - ez mindig közös munka. Robi (Alföldi Róbert, a rendező - I. Zs.) eleve így találta ki a dolgot, amit én megpróbáltam magamra húzni. Ha csak a rendező koncepciója számít, akkor a színész megerőszakolja magát, de nem lesz jelen, csak bábként csinálja, amit mondanak neki. Robi szerencsére sosem úgy áll neki, hogy "ez az A pont, innen eljutunk B-be, onnan meg a C-be, és nincs apelláta!", hanem van egy halvány útvonal a fejében, de a mi ötleteinkre, gondolatainkra is maximálisan nyitott.

MN: Szükséges egy színésznek gondolnia valamit a darabról?

SZKT: Elengedhetetlen! Nézd meg a különbséget: gyere el ide, a színházba vagy a Katonába, a Radnótiba vagy az Örkénybe, és még sorolhatnám, aztán nézz meg egy budapesti zenés színházban egy musicalt. Szerintem magáért beszél a különbség. Nekünk az a nagy szerencsénk az osztálytársaimmal, hogy sokoldalú képzést kaptunk a legjobb emberektől. Minket a főiskolán megtanítottak gondolkodni: ha rossz a rendező, akkor akár meg tudjuk csinálni a szerepünket magunknak. Ha valami, akkor ez ad némi biztonságot.

MN: Szabad szembemenni a rendezői akarattal?

SZKT: Szabad-nem szabad, néha muszáj. Az Orfeusz alászállt mi, színészek csináltuk meg magunknak. A rendezőt (Sopsits Árpádot - I. Zs.) többször kénytelen voltam elküldeni kávézni, mert egyszerűen nem lehetett vele együtt dolgozni. Én elég problémás tudok lenni, ha azt látom, hogy valaki nem képes túllépni a saját dilettantizmusán, hogy nincs elég intelligenciája a munkához. Akkor olyan vagyok, mint a kutya, aki érzi a gyengeséget, és széttépi a másikat. Az Orfeusznál már az olvasópróba első percétől tudni lehetett, hogy nagy gáz van, éreztem, hogy egyszerűen nem csinálhatom azt a színpadon, amit ez az ember mond.

MN: Úgy volt, hogy ebben az évadban mutatja be a Nemzeti azt a szuperhősmusicalt, amit két kollégáddal közösen írtatok.

SZKT: Makranczi Zalánnal és Mátyássy Bencével megírtuk, hogy mi lenne, ha Magyarország igénybe venné pár nyugdíjas szuperhős segítségét. Lett volna benne Batman - én amúgy olyan szinten vagyok Batman-fan, hogy el se hinnéd -, meg Joker, meg egyéb kiöregedett szuperhősök és egy nagy adag társadalomkritika. Olyan demokratikus műhelymunkában készült volna, ahogy anno a Színművészetin dolgoztunk, ami a Nemzeti Színházban nagyon nagy szó. Alföldi rábólintott, de végül jogdíjproblémák miatt sajnos meghiúsult a dolog.

MN: Elég jól mutatja a pályádat jellemző kettősséget, hogy 2011-ben egyszerre választottak meg a legjobb 30 év alatti pasinak egy netes szavazáson és a legjobb 30 alatti színésznek a POSZT-on.

SZKT: Nagyon megtisztelő, hogy engem választottak meg a legsármosabb 30 alatti pasinak - még ha nem is tartom magam annak -, de azért tudom, mi a különbség elismerés és elismerés között. A Három nővérért kapott szakmai díjnak nyilván sokkal jobban örültem. Novemberben, amikor nekem ítélték a Junior Prima díjat, felhívott egy magazin, hogy szeretnének berakni az újságba mint a legsármosabb pasit. Ez más volt, mint a netes szavazás, mert annak csak a végeredményét közölték velem, itt viszont a jóváhagyásommal és egy velem készült interjúval ment volna a dolog. Nemet mondtam, mert egyszerűen szemen köpném magam egy ilyen szerepléssel: miután több interjúban lamentáltam már, hogy ebben a mai világban csak a külsőségek számítanak, blablabla, nem jelenhetek meg egy újságban azzal, hogy "helló, én vagyok a legjobb faszi!".

MN: A színház világában elfogadott a több lábon állás?

SZKT: A többség már felfogta, hogy nincs miért beszólni, ha valaki bevállal egy tévéműsort vagy egy reklámot, hisz' nincs más lehetősége, ha - akár szakmailag, akár szó szerint - életben akar maradni. Ma már alig vannak tévéjátékok, nincsenek filmek, egy fiatal színész egyszerűen nem tudja hol megmutatni magát. Engem sem a Hamlet, hanem a Voice miatt ismernek sokan, ami azért okoz némi csalódást... Mindenesetre, amíg a színészek olyan fizetéseket kapnak a színházakban, amilyeneket kapnak, addig szerintem senkinek sincs joga beledumálni, hogy ki mit vállal el. A színészek nagy részének egyáltalán nincs munkája: egy csomó iszonyú tehetséges embert ismerek, aki kínjában elment felszolgálónak vagy gázszerelőnek. Megy a kultúrharc, mindenki nyomul a hatalomért, és közben a legértékesebb emberek esnek el. Itt a színházban is van tizenvalahány fiatal, akik nemrég végeztek, és még nem igazán volt idejük megmutatni magukat. Velük mi lesz? Mindenki magasról leszarja, hogy te a Nemzetiben játszottál, a legtöbb helyen ez semmit sem jelent. Bízom benne, hogy ha úgy döntök, hogy elmegyek, akkor kapok pár ajánlatot. Ha meg nem kapok olyan színháztól, ahol szívesen játszanék, akkor csinálok mást. Nem ragaszkodom olyan görcsösen a színházhoz, hogy cserébe bevállaljak olyasmit, amit nem tudnék gyermeki lelkesedéssel, szívből csinálni.

Neked ajánljuk