"Rutinból játszani maga a halál" - Szandtner Anna színész

  • Kovács Bálint
  • 2013.02.23 07:00

Színház

2003-ban végzett a híres Máté-Horvai-osztályban. Rögtön a Katona József Színházba került, több komoly díjat nyert, de két év után azt mondta: otthagyja a színészi pályát. Volt spanyoltanár, aztán egy év után szabadúszóként újra játszani kezdett. 2009 óta az Örkény Színház társulatának tagja.


Fotó: Németh Dániel

Magyar Narancs: Három és fél éve az Örkényben vagy, sokat játszol, nem kevés főszerepet is. Elégedett vagy?

 

Szandtner Anna: December végén, a "világvége" alkalmából bennem is volt egy kis világvége, de mostanra már összeszedtem magam - most jól vagyok. De hogy elégedett vagyok-e, arra nem tudok válaszolni: mint mindenkinél, az én életemben is vannak jó időszakok, ami után az ember beleesik egy gödörbe, hogy aztán kimásszon onnan, és újra nagyon jól legyen. Szakmailag pedig akkor vagyok elégedett, ha élvezem a munkát, amiben részt veszek. Ez nem a főszerepeken múlik; kaphatok akármekkora feladatot, ha nem jó a csapat vagy a rendező, biztosan nem fogom tudni jól teljesíteni. A legutóbbi olyan munka, amit nagyon szerettem, a Liliomfi volt Mohácsi Jánossal. Kellett már az az új energia, amit a színházba hozott: évek óta ugyanazok a rendezők és ugyanazok a színészek játszanak egymással, és ilyenkor minden esetben bezárul valami. Félre ne érts, jó rendezők és jó színészek dolgoznak nálunk, ez mégis így törvényszerű. Ha már nem inspiráljuk egymást eléggé, fontos, hogy bejöjjön egy újfajta gondolkodás a rendszerbe; az a módszer, az a nyitottság, amit Mohácsi és csapata hozott, minden szempontból jót tett a társulatnak.

MN: Számít az elégedettségedben, hogy az elmúlt években talán egyetlen negatív kritika sem jelent meg rólad?

SZA: Az az igazság, hogy már évek óta nem olvasom el a kritikákat, legfeljebb bele-belepillantok némelyikbe. Nemcsak azért, mert elfogultnak érzem őket, de azért sem, mert mindenképpen befolyásolnak, még akkor is, ha jót írnak rólam: nem akarok napokig azon gondolkodni, hogy miért pont azt a jelzőt írták rólam, mert nem tudom leállítani a töprengést, és lehet, hogy végül valami mást játszom, mint amit szeretnék. Persze azért van néhány ember, akinek igazán fontos a véleménye.

MN: Akkor az úgynevezett építő kritikákban sem hiszel?

SZA: De nem ilyeneket szoktak írni. Ha beleolvasok valamelyikbe, mindig azt látom, hogy először elmesélik, miről szól az előadás, majd egyesével mindenkiről írnak három jelzőt - nem gondolom, hogy ez kritikaírás. Három jelzővel mit csináljon az ember? De nem is olyan fontos ez az egész. Ha félévente véletlenül leszólít valaki a villamoson, és gratulál, az jólesik, az fontos visszajelzés, akkor tudom, hogy annak a nézőnek adott valamit az az előadás.

MN: Úgy érzem, a nézők nagyon igénylik az aktuális kiszólásokat, politikai utalásokat; most a Tangóban, de korábban például a János királyban is ezeknek volt a leghangosabb sikerük. Élvezed, ha ilyen értelemben mai egy előadás, vagy jobban vonzanak az "univerzálisabb" szerepek?

SZA: Szerintem ezt nem lehet szétválasztani: az lenne a jó, ha a darabokat nemcsak az aktualitásoknál lehetne megfogni, hanem azokon az emberi sorsokon keresztül is, amelyeket bemutatunk; hogy hogyan élnek abban a közegben és abban a politikai helyzetben, amiről szó van, hogyan reagálnak rá, vagy ők maguk hogyan befolyásolják azt döntéseikkel, szenvedélyeikkel, személyes konfliktusaikkal. Szerintem az egyéni tragédia mindig univerzális. És a néző is így ismer magára, én legalábbis ezt tapasztaltam - egyébként kívül marad, és ítélkezővé válik. Ez a két előadás inkább politikai parabola, szatíra, úgy érzem, nem ásunk igazán a szerepek mélyére. Nekem ez hiányzik.

MN: És ha ez nincs meg, te színészként mit tudsz tenni?

SZA: Vagy van bennem annyi erő, hogy kiássak magamból valamit a szereppel kapcsolatban, vagy nincs. A Tangónál most nem volt bennem ennyi erő. Úgy érzem, felületes, amit csinálok benne - de még dolgozom rajta.

MN: És ha nincs meg ez az erő, akkor mit érzel? Haragszol magadra vagy a rendezőre?

SZA: Magamra haragszom, arról már leszoktam, hogy a rendezőre haragudjak. Ebben a munkában most kifejezetten jól dolgoztunk együtt Bagossy Lászlóval, a korábbiakhoz képest gördülékenyen, még ha nem is voltam elégedett a végeredménnyel. Mindig mindent lehet a körülményekre fogni, de ha én maximálisan megteszek mindent, amit egy adott pillanatban meg tudok tenni, akkor nincs miért rosszul éreznem magam; ha ezt nem teszem meg, az persze szar érzés. Az én felelősségem nem az egész előadás, hanem csak annyi, amennyit a saját szerepemen belül el tudok érni.

MN: És az milyen, amikor egy szerep nagyon jól sikerül?

SZA: A Fekete tej volt talán ilyen, abban nagyon jól éreztem magam. És most a Liliomfi - pedig nem mondanám, hogy valami nagyon különlegeset csinálok benne, csak nincs bennem semmilyen hiányérzet.

MN: A hiányérzet máskor mindig jellemző?

SZA: Ez mindig változik. Az Ivanovban például, amiben először én játszottam Szását, a bemutatókor azt éreztem, hogy nincs meg a szerep. Aztán átvette tőlem Jordán Adél, majd amikor ő elment szülni, fél évre visszakaptam. És csak ekkor, pár évvel később éreztem úgy, hogy megértettem a szerepet; egészen mást nyújtottam benne, mint korábban. A Kasimir és Karolinében is, úgy érzem, óriási fejlődés történt a bemutató óta. De a János királyban például sokkal jobb voltam a bemutató idején, és mostanra elkopott, ami akkor megvolt.

MN: Önmarcangolónak tűnsz.

SZA: Pedig nem vagyok ám olyan szigorú magamhoz!

MN: Bár nem sokat nyilatkoztál erről annak idején (és azóta sem), azt lehetett hallani, részben azért hagytad ott egy időre a színészi pályát, mert zavart, hogy olyankor is játszanod kellett, amikor nem volt hozzá megfelelő a hangulatod. Vagy ez csak pletyka?

SZA: Ez így biztos, hogy nem igaz. Legfeljebb annyi valós belőle, hogy nagyon sokat játszottam, pedig szerintem havi húsz előadás már sok. Nincs bennem anynyi, hogy havonta hússzor közölni akarjak valamit. Ilyenkor azt érzem, hogy nem tudom már azt adni, amit szeretnék. Valahogy fel kell töltődni ahhoz, hogy ezek az energiák meglegyenek; ha ez kifogy, nem tudok adni.

MN: Ilyenkor nem működhet a színpadi rutin?

SZA: Persze nagyon fontos, hogy azzal is rendelkezzen egy színész, de azt hiszem, rutinból játszani maga a halál. A színház halála. Ez közhelyes, de nekem az az izgalmas egy előadásban, ha estéről estére más; ha ugyanazt csinálom egy szerepben, az unalmas. Egy szerep nem csak a bemutatóig tart.

MN: Mit értesz az alatt, hogy mindig mást akarsz játszani? Persze értem, hogy nem azt, hogy máshogy jönnél be vagy mást mondanál.

SZA: De a mondatig is el kell jutni valahogy. Ha máshogy néz rám a partnerem, attól mást érzek, és máshogy is mondom a következő mondatot. Nem az a lényeg, hogy más, inkább az, hogy friss, élő legyen, akkor és ott történjen meg minden; ettől színház a színház. Ezek megfoghatatlan dolgok, amikről híres színészek könyveket írtak. Az kell hozzá, hogy a színészekben meglegyen a szándék arra, hogy napról napra friss legyen az előadás, hogy folyamatosan fejlődjön. Ha ez csak néhány partnerben is megvan, az elég inspiráló tud lenni, és az Örkényben ez így szokott lenni.

MN: De azért nem mindenkiben van meg a vágy erre, nem?

SZA: Sajnos nem, de szerintem ők unják is magukat, ahogy én is unom magam, ha ez nincs meg - mert ez csak akkor tud működni, ha többekben van meg az igény.

MN: Hét év után visszagondolva hogy érzed: tényleg valós lehetőség volt, hogy örökre szakíts a színészettel, vagy mindig egyértelmű volt, hogy visszatérsz majd?

SZA: Szerintem egyértelmű volt bennem, valahol legbelül. A tisztánlátáshoz néha rá kell nézni kívülről arra, hogy miben is vagy benne. Másrészt, ha túl sokat megkap az ember elsőre, nem tudja már, hogy hova tovább, hogy mit akarjon még. Valahogy újra meg akartam küzdeni a dolgokért.

MN: Egy év szünet után nem volt nehéz újra megvetned a lábad a szakmában?

SZA: Amikor visszajöttem, részt vettem néhány saját kezdeményezésű projektben, dolgoztam a Tünet Együttessel, majd a Pinceszínházban, alapító tagja voltam a Szputnyik Hajózási Társaságnak, de aztán úgy éreztem, jó lenne valahová leszerződni. Gondolkoztam, kit keressek - ez nem annyira könnyű dolog -, és végül Mácsait hívtam fel, aki néhány beszélgetés után azt mondta, jöhetek.

MN: Fel sem merült benned, hogy visszamenj a Katonába?

SZA: Nem.

MN: Nagyon régóta énekelsz, Kiss Erzsi több lemezén is szerepelsz, több zenekarod volt, a mostanival, az Anemonával is többször koncerteztél már. Gondolkodtál azon, hogy a zene legyen az első a színészet helyett?

SZA: Nem, erre nem gondoltam - azt hiszem, ennél azért kritikusabb vagyok önmagammal szemben. Erzsivel már gimnazista koromban összetalálkoztunk; eleinte csak beugrottam, aztán bekerültem a zenekarba. Az egyetem alatt nem volt időm, de mostanában újra sokat énekelek, az új zenekarral is. Egy új, érdekes és fontos feladat most számomra a koncertezés. Az Anemona másik énekese, Berki Szofi is színész: nagyon más szerep az énekesi, mint a színészi, amiben el lehet bújni, és a szerepen keresztül lehet felszabadulni.

MN: Az énekességre is mint szerepre gondolsz?

SZA: Még nem találtam meg, hogy mi ez a szerep. De ha csak én vagyok ott, az nagyon unalmas, az nagyon civil, és ez nekem nem tetszik. Énekesként másfajta közvetlenségre van szükség: állandóan tartani kell a nézőkkel a kapcsolatot, beszélni kell hozzájuk, fenn kell tartani a figyelmüket - és ez nehézséget okoz, ha azt érzem, hogy én vagyok ott, és nem egy szerep. Mert én ehhez alapvetően zárkózott vagyok. Ha ugyanez lenne a feladatom a színházban egy szerepen keresztül, akkor sokkal lazábban menne. Magamat szeretném eljátszani: azt a Szandtner Annát, aki énekel, és aki énekesként van jelen egy koncerten.

MN: Milyen lenne az a Szandtner Anna, aki énekel?

SZA: Azt hiszem, nagyon derűs és nyitott.

MN: Nyitottabb, mint a színész?

SZA: Igen, azt szeretném, hogy az legyen - ez kell a zenéhez.

MN: Azért a színházhoz sem árt.

SZA: De ott már megvan.

MN: És a zenében miért nincs? Zavarba hoz az új helyzet?

SZA: Igen, azt hiszem. Olyan, mint amikor a küszöbön állsz: ott is vagy már, de még nem is vagy ott. A koncerten már nem én vagyok ott, de még nem is a szerep.

MN: Színészként még sosem kérték, hogy ennyire Szandtner Anna légy?

SZA: Hogy legyél Szandtner Anna, az nagyon homályos instrukció. Annyiféle van - melyik legyen?

Neked ajánljuk

Ne zavarjanak, lázadok

  • SzSz

A címbeli Frank a másfél órás játékidő alatt háromszor lép színpadra, valójában énekelni azonban csak egyszer halljuk – már ez is jelzi, hogy ez nem egy szennyhullámot tematizáló punkmozi.

Halál a tengeralattjárón

  • Bacsadi Zsófia

Tobias Lindholm rendhagyó krimije minden, ami az épp aranykorát élő true crime és skandináv noir nem. A nézők nem bírják megunni a gyilkosok tragikus gyerekkorát, aberrált szexuális szokásait és sötét karizmáját, a dilettáns pszichologizálást és persze a véres részleteket.

Kérem a következőt!

  • Nagy István

Ha valaki a ’w’, a ’h’ és az ’o’ betűket látja közvetlenül egymás mellé írva, az mostanság valószínűleg sokkal hamarabb asszociál az Egészségügyi Világszervezetre (WHO), mint a hatvanas–hetvenes évek egyik legjelentősebb zenekarára, a mai napig is létező The Who-ra. Monolitikus lemezük, a Who’s Next nemrég volt 50 éves, ami jó indok egy kis visszatekintésre. A Who mifelénk soha nem lett igazán kultikus együttes, ezért nem csak az album, a zenekar történetét is érdemes feleleveníteni.

Titkok, tengelicék

  • Dékei Kriszta

A Pannonhalmi Főapátság kiállítása nem pusztán egy kortárs kiállítás, hiszen olyan dolgokra/tárgyakra és a bencés közösség által használt terekre is rápillanthatunk, amelyekre eddig a kívülállóknak nem volt lehetőségük.

Kaptafa

  • Kiss Annamária

Nem könnyű feladat egy lakásfelújítás: épp egy fél vagy negyedkész házban járunk, ahol még minden munkaterület. Jól indul az előadás: a házigazda Alice (Ónodi Eszter) és barátnője, Magrete (Pelsőczy Réka) közös belépője az utóbbi idők egyik legsikerültebbje.

Pillanatnyi hatás

  • Rádai Andrea

A legtöbbször annyi történik, hogy egy vagy több ember áthalad valamilyen módon, valamilyen jelmezben a színpadon. Peter Brooktól tudjuk, hogy ez már elég a színházhoz, de most sokat hörögnek és táncolnak is a színészek a 33 álomban, néha meg fojtogatják és kibelezik egymást. Minden Bodó Viktor-produkcióban vannak agyeldobós jelenetek, de a rendező most mintha kifejezetten az úgynevezett „cool fun” esztétikának szentelte volna az egész előadást, ami tényleg elejétől a végéig téboly, agyrém, lázálom és káosz, és akkor még finom voltam.

Síkság

Magas labda, ha egy műsor, pláne egy podcast vagy YouTube-csatorna a világ idegesítő dolgaira reflektál. Nagyon hamar kiderül ugyanis, hogy minden idegesítő. És maga a műsor is villámgyorsan idegesítővé válik. A Márkó és Barna Síkideg az „új Index” legnépszerűbb, immár a harmadik évadot taposó audiovizuális produkciója a havi podcast-sikerlistákon általában a csúcs közelében tanyázik.

Egy banánköztársaság bukása

  • Ács Pál

Banánköztársaság – ezt a szót jobbára csak átvitt értelemben használjuk az eltorzult gazdasági-társadalmi berendezkedésű, nagyhatalmi érdekek hálójában vergődő országocskákra, alig gondolva azokra a kicsiny közép-amerikai államokra, amelyek tényleg szinte kizárólag a banánexportjukból tartják fenn magukat.

Ölniük kell

A szakértők szerint majdnem minden megyében tartanak illegális kutyaviadalokat, hiába lehet az ilyen szadista cselekményért akár három év börtönbüntetést is kiszabni. A bűnözők egy lépéssel a hatóságok előtt járnak.

Melyik út megyen itt Budára?

  • A szerk.

A magyar film újra régi fényében ragyog! Sőt, jobb mint valaha, veri a világot. Csak az nem teljesen eldöntött még, hogy ez a Vajna-korszak elmúltának köszönhető, vagy annak az egyelőre ismeretlen zseninek, aki leforgatta a Borkorcsolyát, ezt a gyönyörű, a magyar valóságot teljes mélységben és oly híven ábrázoló, mégis vidám és legyőzhetetlenül optimista, ráadásul alig 22 másodperces remekművet.

Készpénz és ígéret

  • A szerk.

„Ellenzéket is váltottunk. Leváltottuk a szocialista párton belül azokat, akik nem akartak változást, akik féltek az elszámoltatástól. Leváltottuk azokat, akik bizonytalankodtak, leváltottuk azokat, akik bármilyen szélsőséges magatartást hirdettek, akik üzleteltek a hatalommal, akiket meg lehetett venni, akiket meg lehetett zsarolni, meg lehetett fenyegetni” – mondta Márki-Zay Péter vasárnap esti győzelmi beszédében a budapesti Anker közben a lelkes publikum előtt.