Magyar Narancs: Az elmúlt hónapokban látványosan lefogytál. Mi volt a motivációd?
Hevér Gábor: Legfőképpen azért született meg bennem az elhatározás, mert néhány kollégámon is láttam hasonló nagy változásokat. Pár évvel ezelőtt volt egy sportbalesetem, focizás közben elszakadt a térdszalagom. A mozgás hiányából adódóan meghíztam. A fogyókúrán túl a lényeg az életmódváltáson van: azóta rendszeresen mozgok, sportolok.
MN: Nem fenyeget az a veszély, hogy a fogyással együtt kikopsz a joviális, életvidám karakterekből?
HG: Ez lényegtelen. Ami belül van, azt most is tudom hozni. Ugyanolyan érzelmes és vehemens vagyok. A Hegedűs a háztetőn mészárosát hastöméssel oldom meg. Felrakni lehet kilókat a színpadon, eltüntetni nem.
MN: Mennyire érint közelről a pogromok miatt menekülésre kényszerülő zsidók története?
HG: Elég jól ismerem a darabot, sokszor láttam színpadon és a tévében. Nemrég megnéztem Fekete Ibolya Anyám és más futóbolondok című filmjét, ami az állandó költözésről szól. Egy magyar családról, amelyen végigment a 20. század. Magyarországon generációk és egyének is átéltek hasonló kimozdításokat. A demokráciának szerintem arról kellene szólnia, hogy minél többen alakíthassunk a rendszeren a saját szabadságunk elérése érdekében. Nem éltem más országokban, de sokfelé jártam, és azt látom, hogy ez kevés helyen valósul meg. Folyamatosan beleszólnak az életünkbe, irányítják. Nem sokat tudunk tenni ellene. Hiába szólalunk fel, keresünk fórumokat, nem tapasztalom, hogy bármi változna.
MN: Te magad nem vagy felszólalós típus…
HG: Színészként mindig látszom a munkám által, éppen ezért a nyilvános szereplésektől – a jótékonysági ügyeket leszámítva – tartózkodom. Ezzel együtt megvan a kemény véleményem a dolgokról. Az a célom, hogy a néző ne a tegnapelőtti felszólalót lássa bennem, hanem a karaktert, akit éppen játszom. Hogy ne mondhassák rám, ő az, aki ágált a kormány mellett vagy ellen. Szimplán szakmai okokból nem állok fel politikai színpadokra.
MN: Alföldi rendezései általában direkten is reagálnak társadalmi problémákra. A Hegedűs a háztetőnben ez miként fog megnyilvánulni?
HG: A Hegedűs a háztetőn jól megírt mese, azzal együtt, hogy felveti az alapkonfliktust két nemzet között. A szerzők nem akartak sötét tónusokkal dolgozni, ami a filmváltozatra vagy bármilyen feldolgozásra is érvényes. Alföldi rendezése sötétebb színezetű. Ugyanígy volt Az Őrült Nők Ketrece esetében is, ami eredetileg habkönnyű, kedves zenés játék. A mi előadásunk viszont picit visszahelyezi a földre annak érdekében, hogy a napi életünkről szóljon.
MN: Négy éve a Vígszínház társulatához tartozol. Mennyire sikerült beilleszkedned?
HG: A Vígszínház másfajta közeg, másfajta gondolkodás, mint amihez a Nemzetiben töltött tíz év alatt hozzászoktam. Amíg egy helyen voltam, nem ismertem más színházak szellemiségét. Ha nem érezném magam jól a Vígben, akkor eljönnék.
MN: Amikor Stohl András elszerződött a Vígből, a te neved is felmerült…
HG: Sokan gondolták, hogy én is elszerződtem a Vígszínházból. Nagyon viccesnek tartom, ha úgy tekintenek ránk, mint Stan és Panra. Rengeteget játszunk együtt, napi szinten találkozunk, mondhatni, barátok vagyunk, de az életben külön utakon járunk. Az Alföldi-féle Nemzeti megszűnése után beszéltünk arról, hogyan tovább, legyünk szabadúszók, vagy szerződjünk a Vígbe.
MN: A társulathoz tartozás művészi és egzisztenciális értelemben egyaránt fontos kérdés. A szabadúszáshoz nem lett volna bátorságod?
HG: Hét évig voltam szabadúszó. Évad közben jöttem el annak idején Miskolcról. Nagy szerencsém volt, hogy utána évente két főszerepet is játszottam. Aztán elegem lett a lézengő ritterségből, a sehova nem tartozásból. Többször is visszahívtak egy bizonyos helyre, de úgy éreztem, hogy külsősként nincs beleszólási jogom egy társulat működésébe, arculatába.
MN: A mostani évadban milyen új szerep vár?
HG: A Háború és békében az idősebb Bolkonszkij herceget alakítom, Wunderlich József apját. Érdekes, hogy a fizikai változásom ellenére egy hatvanéves szerepével kínáltak meg.
MN: Bartis Attila Rendezés című darabjában az író-rendező szerepét osztotta rád Szikszai Rémusz. Milyen érzés színészként megtapasztalni a másik oldalt?
HG: Furcsa állapot volt, hogy ketten szólogattunk bele a szövegbe Rémusszal, hiszen én szerepem szerint azt a darabot rendezem, amit a többiek a színpadon játszanak. Fiatal koromban amúgy elég sokat rendeztem. Bartis darabja esetében volt némi félelmünk, hogy a téma mennyire fogja érdekelni a nézőket. Az átlagnézőt ugyanis a „színház a színházban” történet nem annyira köti le, inkább a bulvártémák izgatják a kulisszák mögötti világból. De szerencsére nagy sikerrel megy az előadás a Víg Házi Színpadán.
MN: Miért nem rendezel manapság?
HG: Annak idején friss főiskolásként hályogkovács módjára vágtam bele, és elég szép sikereket értem el. A Vízkereszt-átirattal fesztiváldíjakat nyertünk, a Katonában egy Witkiewicz-darabot rendeztem, amit szintén beválogattak fesztiválra, emellett volt egy folytatásos színházi rendezésem az IBS-ben. A lustaság meg a félelem is közrejátszott abban, hogy felhagytam vele. Nem tartom magam elég olvasottnak, holott az utóbbi években sokan kapacitáltak, hogy folytassam a rendezést. Talán nem hiszek eléggé magamban, illetve nem találok olyan darabot, amit érdemes színpadra vinni.
MN: Színészként második otthonod az Átrium. Sikersorozatokat jegyzel: Igenis, miniszterelnök úr!, Az Őrült Nők Ketrece, Átriumklorid. Mindegyik igazi bravúrszerep…
HG: Szeretek az Átriumban játszani. Véletlenül jött a lehetőség: a kultúrbrigádosok, akik az idei évadtól átvették a színház üzemeltetését, felkértek az Igenis, miniszterelnök úr! címszerepére. Akkoriban még nemzetisek voltunk, de már tudni lehetett, hogy vége az Alföldi-korszaknak. Nagyon mókás volt, hogy délelőtt a Danton halálát próbáltuk Robival a Vígben, délután pedig átszaladtunk az Átriumba próbálni az Igenis, miniszterelnök úr!-t. Az Átriumklorid már a színház saját produkciója volt. Eredetileg négy epizód készült el belőle, aztán közösen is dolgoztunk rajta Parti Nagy Lajossal.
MN: Az Igenis, miniszterelnök úr! a mérhetetlen hatalomvágyról is szól. Magadból is elő kell bányásznod azokat az élethelyzeteket, amikor hajlamos vagy élni a hatalmi helyzeteddel?
HG: Nem szoktam hatalmaskodni. A miniszterelnökben inkább a butaságot kellett megkeresni, mert az viszi őt olyan helyzetekbe, amikor semmit nem vesz maga körül észre, másrészt pedig kizárólag a pozíciójából fakadó hatalmát tudja használni mások ellen. Elég sok hasonló esetet látunk manapság. A buta embernél nincs rosszabb, talán csak az, akinél a butaság gonoszsággal párosul.
MN: Impulzív, kitárulkozó színészként nagy önfegyelmet igényelhet a férfiszerelem hiteles eljátszása Stohl Andrással az Az Őrült Nők Ketrecében.
HG: Ez is egy szerep, amit meg kell oldani. Volt már olyan, hogy nem nagyon kedveltem egy színésznőt, mégis szerelmespárt játszottunk. Ha jól csinálom, a nézőnek az jön le, hogy milyen iszonyatosan szerelmes vagyok bele. Ebből a szempontból édes mindegy, hogy a partnerem nő vagy férfi. A Stohllal közös játéknak az adja meg a pikantériáját, hogy minél idősebbek leszünk, annál jobb lesz a párosunk Az Őrült Nők Ketrecében. Nyilván az is segít ebben, hogy régóta ismerjük egymást. Buci gyakran mondogatja, hogy teljesen odavan azért, ahogyan én udvarolok neki.
MN: Volt már hangzatos bukásod vagy olyan kudarcod, amiből sokat tanultál?
HG: Természetesen. Az egyik emlékezetes eset a rendezéshez kapcsolódik. Kamondi rendezésében próbáltuk éppen a Candide-ot, Eszenyi Enikő volt a partnerem Kunigunda szerepében. Ezzel párhuzamosan az IBS felkért egy úgynevezett szappanszínház, vagyis folytatásos improvizációs előadások rendezésére. A bemutatkozó előadást idő hiányában a miskolci előadásokból állítottam össze, a társulat részben a Candide-ból verbuválódott, mindenki iszonyatosan fáradt volt Kamondi napi tizenkét órás próbái után. Huszonöt perc után éreztem, hogy gáz lesz, alig jöttek be a poénok, a helyzetek. Zsótér Sándor is eljött megnézni, utána azt mondta: „Gratulálok, ezt még nekem sem sikerült elérni, hatan visszakérték a jegy árát.”
MN: Hogy érzed, ki vannak használva az energiáid, vagy bírnál nagyobb terhelést?
HG: Minden napra van valami munkám: színház, szinkron. Három olyan előadásban is játszom, amikor szinte három órán keresztül a színpadon vagyok. Terhelhetőnek érzem magam, de beérem havi tizenöt előadással. Nem vagyok munkaalkoholista.
MN: Annak a hajdani szegedi srácnak egyértelmű volt, hogy a színészetet választja hivatásul?
HG: Voltam én rockénekes is, 18 és 21 éves korom között a Nyers együttesben énekeltem. A színház azonban mindig jobban érdekelt. Egyébként nem voltam szereplős típus, nem jártam versmondó versenyekre. A szereplésnél jobban vonz, hogy minél beljebb kerüljek egy figurába. Azt sokan meg tudják fejteni, hogy mi lakik egy emberben, a nehézséget az jelenti, hogy meg tudod-e mutatni, és aki nézi, elhiszi-e neked. Nem tudom, mi máshoz értenék még a színészeten kívül. Ez tart a pályán. Két éven belül 50 éves leszek. Az emberi életkor határát sejtve nagyjából húsz év lehet még hátra. Ezen a pályán nagyon fontos a szerencse. Atyai jóbaráti viszonyban voltam Garas Dezsővel, Hollósi Frigyessel, tőlük is azt hallottam, milyen sokat számít ez. Iszonyatosan kell dolgozni azért, hogy a szerencse ne pártoljon el tőlünk.
MN: Mi véd meg attól, hogy az életben ne játssz szerepeket?
HG: Meg kell húzni a határvonalat, amikor véget ér egy előadás. Mi, színészek tök normális emberek vagyunk, azzal a különbséggel, hogy nekünk megadatik a lehetőség, hogy naponta három órára megbolonduljunk.
